Paris

Párizs. És máris egy másik világ kapujába érzem magam, eltávolodva a valóságtól, fél lábbal a képzeletemben, fél lábbal a valóságban, és a kettő úgy összefonódik, hogy megállapítani már nem tudom, melyik melyik. Látom magam előtt a csinosan öltözött nők tipegését-topogását, a virágcsokorral kezükben utánuk futó férfiak epekedését, a divatos üzleteket, a parkokban egymásba olvadó szerelmespárokat, a biciklin tekerő egyetemistákat, és a gyalogosokat, akik a biciklisávban bámészkodva hirtelen és értetlenkedve ugranak szét, a friss bagettek illatára elkábuló járókelőket, a sajtok és borok színes kavalkádját, a romantikus hidakat, a pislákoló utcai lámpácskákat, a sárguló falevelek táncát, a szemeket vonzó épületeket, mintha nem is ebben a században lennénk.

És persze az utcán fekvő nincsteleneket, akik a kávézó üvegében megigazítják a hajukat, a vak koldusokat, a pénzért megvehető nőket, és akik megveszik őket, a szex shopokat, ahol semmi nem szégyen, és bármit megkaphatsz, a forradalomra készen álló ifjakat, akik soha nem lesznek elégedettek semmivel, és bármikor készen állnak egy-két autó felgyújtására, kifejezve ezzel nemtetszésüket, a sötét utcácskákat, ahová már csak jelszóval lehet belépni, de emberfia nem is kívánkozik oda, az olcsó hoteleket, ahol pereg a vakolat és penész virágzik a fürdőben, a zsebtolvajokat abban a tömegben, ahol mindenki zsebből árulja a cigit, vagy amit csak akarsz, aztán az ámulatból a lábad alatt végigfolyó csatornavíz hirtelen magadhoz térít.

Párizs minden, amit ember szeret, legyen az jó vagy rossz, benne van. A bűnös dolgok élvezete után a Notre Dame irgalmat nem ismerő ítélete sújt le kegyetlenül, térde hajt, és még azt is bánod, hogy megszülettél, és kegyelemért könyörögve a vaskos falak között újra tudod mi a helyes, gyújtod a gyertyákat a bűneidért, vagy halott szeretteid lelki üdvéért, meggyónva mindent ami volt, és ami lesz, és a teljes megtisztulás után kilépsz a térre, és a nagy kavalkádban újra arcodba fut az élet, és megint minden kezdődik elölről.

Egy olyan világ, ami teljesen lenyűgöz, amit elfelejteni nem tudsz, ahova visszavágysz, ahol csak érezni lehet, a szíved gyorsabban ver, az érzékeid kifinomultabbak, az összes csatornán jönnek az ingerek, csak szeretni lehet, élvezni az életet, de hogy mi van azután, azt már csak a franciák tudják.

Honlapajánló

Valamelyik nap egy internetes hirdetés ugrott be a képernyő közepébe. Illetve ez minden nap megtörténik, de most egy könyv ajánlása volt, mégpedig azzal a csábító szöveggel, hogy olvass bele. Ettől jobbat elképzelni sem tudok, minthogy otthonról a gép elől beleolvashatok egy könyvbe. A könyvesboltban ott a sok zavaró ember, a külső ingerek nem hagynak elmélyedni az olvasmányban, illetve mindig azon szorongok, hogy már biztos néz az eladó, hogy nézd már a bunkó parasztját, nem veszi észre, hogy ez nem könyvtár??? Ráadásul még el is kell menni odáig, és persze vagy elkezdek izzadni a kabátomban, vagy éppen a Tesco-ból jöttem meg 6 szatyorral.

Szóval a feszengések elkerülése végett, ha az interneten bele lehet olvasni egy könyvbe, az már maga a gyönyör.

Így találtam rá erre a könyvre is (vagy ő rám), aminek van egy ideiglenes weboldala. Igen, sajnos csak ideiglenes, de én remélem, hogy fennmarad örökre, mert nagyon sajnálnám, ha ezt valaki nem olvasná el.

Ha mégis eltűnne ez az oldal, valamit le kell írnom róla az utókor számára, mert hatalmas értékvesztésbe keverednénk.

Ahogy megnyitom az oldalt, egy nagyon kedves nő mosolyog rám jó indulatúan is csak 20 centi hosszúságú szoknyában, olyan mellekkel, hogy előbb annak vizsgálásával kell töltenem 2 percet, aztán újabb 3 perc a bárgyú mosoly feldolgozása.

Ő az "írónő".

Hogy nehogy valaki félreértse, hogyan is jöhetett létre a könyv, a kezdetekben leszögezik, hogy ez a könyvkiadó magánvállalkozás, és csak ezért a könyvért jött létre. (Tehát senki ne várja Oscar Wilde feltámadását.)

Következő képen az "írónő" (azt hiszem bátran nevezhetjük annak) Noszály Sándor(a nagy Ő, ha vki nem tudná) és Molnár Anikó (VV Anikó, vagy valami hasonló) társaságában mosolyog boldogan, akik megígérték, hogy el fogják olvasni a könyvet. (Hogy megtették-e, csak a Jóisten tudja, de Őt most nagyon ízléstelen lenne belekevernem...)

Ezek után tévedhet a szemünk a bal oldalra, ahol egy egész menüsor van.

Megtudhatunk mindent az Írónő életéről, többek között, hogy zöld szeme van, és vörös haja. - mint nélkülözhetetlen információt

Továbbá azt is megtudhatjuk, hogy kiforrott egyéniséggel tért vissza a köztudatba azok után, hogy a közönség a Nagy Ő Timijeként ismerhette meg.

Korábbi tapasztalatait ebben a könyvben írta meg, és most idéznem kell, mert puritán szavaim csak elrontanák az élményt, amit Ő nekünk adhat:

"így Novoszky Nikoletta vicces, fordulatos történetén keresztül mutatom be, milyen buktatókkal kell szembenéznie egy fiatal nőnek, aki csupán egy társra vágyik, de közben szembesül azzal, milyen az igaznak hitt, de közben hamis barátnő, milyenek a nős férfiak, akik folyamatosan az önálló csajokra vadásznak, és mennyire rögös egy független, húszas évei végét taposó fiatal lány élete. "

És már láthatjuk is a remekbe szabott frappáns, és mindent összefoglaló címet, amit ugyan nagyon nehéz találni, de mégis sikerült: Ágyak és Vágyak.

Ezek után - ahogy a hangulatunk a tetőfokára hágott - BELEOLVASHATUNK!

3 nagyon vicces kis történet tárul elénk, amit azt hiszem bűn lenne összefoglalni, mert odaveszne a pikáns humor, és a különlegesség teljes élménye.

Ha ezzel végeztünk, sajnos már csak az előre betervezett könyvek jegyzéke található, amik ugyan nem tudom miről fognak szólni, hiszen ez a könyv egy az egyben kimeríti Timi csodálatosan kalandos életét.

A galériából viszont felhívnám a figyelmet a 3. képre, mert én még mindig azon gondolkozok, hogy abban a ruhában hogy maradhatott benne a melle a dedikálás végéig.

Ezek után, jó szívvel ajánlom a honlapot mindenkinek, és irígykedő lélekkel, de csodálva adom tovább embertársaim javára, noha ezzel a blogomat felváltja a könyv oldala, de úgy érzem megéri felvállalnom ezt az áldozatot:

http://www.silvershark-productions.com/honlap.html

Timi! Legyél sokáig velünk!

Báró és Tarzan

Két kutyánk volt egyszerre. Két kan. Az egyik egy 60 kilós bernáthegyi-kuvasz kereverék, Báró. Örökölte a bernáthegyiek iszonyat méretét, és súlyát, valamint a kuvasz mérhetetlen hamisságát. Gazdáival, és a gyerekekkel olyan volt mint egy kezes bárány, de ha egy idegen akart belépni, az az életével játszott. Kölyökként került hozzánk azzal a jó szokással, hogy kinyírta a csirkéket.Sokmindenre megtanítottuk, szinte szavakból értett, és kommunkikált velünk, és egy idő után a megkopasztott csirke felett őrködött, nehogy a macskák elvigyék, csak azért, mert Édesanyám megkérte rá. Mikor újra kiment, a csirke sértetlenül volt a tálban. Egyetlen dolgot nem tudtunk megváltoztatni, hogy akár ölés árán is, de megvédjen minket.

Ugyanekkor került hozzánk egy másik kölyök is, Tarzan, akiben semmi veszélyes nem volt, de nem is volt egy agytröszt. Agár vér volt benne, jóval kisebb, fele annyi súllyal és ésszel. Szerettük őt is, de egyértelmű volt mindenki számára, hogy súlynál és értelemnél fogva Báró az úr.

Egy ideig nem is volt semmi gond. Apró féltékenykedések mindkét félről, semmi különleges.

Aztán egy idő elmúltával Tarzan úgy gondolta, hogy fordítani kellene a dolgokon. Egy reggel arra mentünk ki, hogy Tarzan Bárónak ugrott. Félelmetes vonyítás, nyüszítés, agresszív hörgések közepette hamar kiderült ki az erősebb. Báró a torkánál fogva szorította a földre Tarzant, de az csak nem akarta megadni magát. Báró az ordibálásunkra elengedte, de Tarzan újra nekiugrott.

Ijedtünkben vízzel locsoltuk le őket, mire szétmentek.

Ezek után ügyeltünk arra, hogy külön legyenek zárva, de nem tudtuk elkerülni, valahogy átjutottak, és Tarzan újra meg újra nekiugrott Bárónak, és véres nyakkal végezte.

Nem számított, hogy Báró nagyobb, hogy okosabb, hogy mindig ő fog győzni, Tarzan mindig nekiugrott, és Báró sosem végzett vele. Talán mindig kapott egy újabb esélyt, hogy belássa, nem az ő pozíciója vigyázni ránk, mert ő nem tud.

Alkalmatlan volt rá, nem is akarta igazából, csak nem tudta elviselni, hogy valaki jobb. Újra és újra megkapta az esélyt, de semmi sem változott.

Ha hagyjuk befejezni a történetet, nyilván egy nap Tarzant ott találtuk volna élettelenül heverve a kertben. De ezt megelőzve elajándékoztuk egy olyan helyre, ahol nem volt másik kutya.

Ő a kutya....ember verzióban meg....ha nem érti...sajnos nem....

Solene

Belépett az ajtón frissen, üdén, fiatalon, pofátlanul jókedvűen, és francián. Mintha egy tavaszi fuvallatot hozott volna magával az állott levegőbe tarka lebegő szoknyájával, loknis szőkésbarna hajával, hatalmas, barna őzikeszemeivel, férfiak tekintetét magávalragadva, mintha csak egy romantikus regényből termett volna közénk.

19 volt még csak, szerelemtől repdeső, zsenge, fiatal hölgy, csordultig tele érzelmekkel, az élet szeretetével, naivitással, és minden olyan rácsodálkozással, amitől a férfiak olvadnak, a hangulat rózsaszínné válik, pillangók tűnnek elő a semmiből, tarka rét virágai a messzeségből, szivárvány a felhők mögül.

Hát ezért utáltuk - mi, nők - Solene-t.

Csak belépett, és mi tudtuk, a válasz a kérdésre: nem. Minden dolgozó nőtársam nevében, akik fáradtan kelnek fel hajnali 5-kor, dolgoznak 8-10, vagy akár 16 órát egyhuzamban, akik minden nap végig kell hallgatniuk, hogy a kávé nem elég meleg, vagy túl forró, akik évek óta dolgoznak a megélhetésért, nem csak most toppantak be a nagyszerű élet kapuján, mindannyiukra gondolva e szent pillanatban, mikor megláttam Solene-t, nemet mondtam. A becsület kívánta meg.

A nő, aki még a szakadt esőben is képes fodros esernyőben betoppanni, kis virágokkal a tetején, mosolyogva, NEM.

De nem volt mit tenni, Solene itt volt, Solene kedves volt, és Solene gyorsabban tudott pislogni akármelyikünknél.

És végül bekövetkezett a legszörnyűbb: Solene megtört minket is. Megszerettük. Solene-nel lehetett beszélgetni Franciaországról, az irodalomról, az életről, a szerelemről. Solene meghallgatott mindenkit, bólogatott, néha megjelent élete szerelme is, akivel érintés nélkül elevenen elégtek a szerelem tüzén.

Mindezek után, hogy elveinket feladva, nem törődve a dolgozó nők érdekeivel, magunk közé fogadtuk ezt a teremtést, Solene bejelentette, hogy elmegy, mert franciát fog tanitani kis angol purgyéknak dupla bérért. Ezek után Solene, a szivárvány az égen, a napsugár a vihar után, a vadvirág a réten, a szelíd őzike, az ide-oda repdeső pillangó úgy viselkedett a felmondási ideje alatt, mint egy hisztis ribanc. Talán nem véletlenül szerepelnek a francia regényekben kizárólag úri hölgyek és feslett utcalányok. Lehet, csak egy vékony választóvonal van a kettő között, és csak idő kérdése, mikor melyiket látjuk.

Mire letelt az egy hét felmondási idő, csak álltam, számat harapdálva, nehogy mondjak valamit, kezem ökölben, és olyan nagy megkönyebbülés volt, mikor kilépett az ajtón, ami ritkán adatik meg halandó embernek.

Hát ő volt Solene, aki átsöpört rajtunk egy hónap alatt, aztán minden visszaállt abba a kerékvágásba, ami mindig is volt.

Lepkegyűjtés

Előveszem a digitális dobozomat, keresem a gyűjteményemet. Nem néztem már meg rég, talán már meg sincs.

Ó, még mindig itt van. Szépen kirakosgatom a képeket egymás mellé. Hihetetlen, mennyi van már. Azt se tudom, mi micsoda, egyik színesebb, mint a másik, még nevük is van. Sőt, leírás is hozzájuk. És ami igazán különlegessé teszi őket: élnek. És az enyémek.

Minden nap ugyanott vannak, némelyik változtatja a színét is, akkor gondosabban megnézem.

Némelyik nem mozdul, csak hever változatlanul évek óta. Talán már nem is él. Megpróbálok beszélni velük. Csend. Már nem beszélnek. Talán már nem is olyan különleges ez az egész.

De ha már nem beszélnek, nem mozognak, miért ez a halott-gyűjtemény? Csak hevernek fáradtan, nekem ez nem kell.

Szólongatom őket. Még van válasz, de van, amelyiket nem is akarom szólongatni. Nem tetszik a színe. Megpiszkálom egy kicsit, semmi válasz. Kiveszem a többi közül, nem is értem, miért repült be hozzám...gyüjteménynek.

Szólongatok tovább....nincs válasz. Óvatosan kiveszem őket, és kidobom a szemétbe. Némelyiket megtartom, mert még így is tetszik, és némely csak egyszerűen fáj, hogy már nem ad választ. Őket is kidobom.

A gyűjtemény egyre fogy, de egyre szebb lesz. Valamiért mégsem merek annyit kivenni, amennyit szeretnék. Mi van ha még élnek, csak alszanak. Hát várok velük...még egy kicsit.

Addig is nézegetem a gyűjteményemet, miközben más nézeget engem, mint színes darabot, vagy kidobandó lepkét.

Hátezmegmi?

Az ír főnök: jövő pénteken megyünk inni. De neki még a csütörtök is jó. Természetesen a péntek mellett.
A görög: utáljuk a fekákat és a buzikat
Az olasz: akire olyan hatással tudok lenni, mint az apámra és a férjemre együttesen
A szomáliai: meleg és fekete
A francia: 1 hónap meló után ma végre végleg elment
A litván: az egyszerű, kifejezéstelen tekintet tökéletes modellje
A dél-koreai: tökéletes rabszolga. Nem túl okos, épp ezért mindig vidám
A kolumbiai: nem értem miért szeret mindannyiunkat.

Görkori - Elkezdődött...

Egy hét komoly tapasztalat után megérett az idő arra, hogy ugyan nem tudok megállni, se normálisan egyenesen menni, de irány a város(London belváros). Tulajdonképpen e célból vettem, hogy munkába járjak vele, ideje bevégezni a végzetünket.

Helyzetet felmértem, 5 km, előzetesen legyalogoltam, 1 óra. Hát nincs más hátra, mint start. Természetesen Ákossal próbaút vasárnap.

Próbaút eredménye: Az 1 órás gyalogutat sikerült megtenni 1 óra 20 perc alatt görkorival. A víz szakad rólam, a lábam görcsben, a csontjaim szétesnek, a hátam bal fele még egy múltheti húzódás emlékét idézi, a jobb felső karom belső oldala tenyérnyi területen véraláfutásos. Ez egy hatékony megállási mód eredménye, amit a villanyoszlopra való felcsavarodásnak hívnak. Csak egy szemlélő volt, de az vissza is fordult. Később persze felfedeztem az alsó karomon, és a lábszáramon is ismeretlen eredetű foltokat, de az már olyanszinten eltörpül a karom mellett, hogy szégyellem megemlíteni is. De, még mindig életben.

Másnapra újra felvettem ezt az átkot, és irány megint. Már csak 1 óra volt. Legalább a gyaloglási tempót sikerült felvennem, és nincs több kék folt...legalábbis nem érzem. Ezek után már teljesen meg voltam győződve arról, hogy haldoklom. Éjszaka csak annyit éreztem, hogy a lábaim lehet nem maradnak meg a helyükön, és leszakadnak. Vagy tőből, de lehet csak térdtől.

Következő nap olyan felhőszakadás volt, amit csak az égiek küldhettek életbenmaradásom érdekében. Ez az egy nap szünet olyan erőt adott, hogy szerdán mintha csoda történt volna.

Na nem mintha száguldozásról beszélhetnék, de a reggel 7 órai ragyogó napsütésben még elesni se volt kedvem, a lábam se fájt, és még időm is volt leülni a Temze parton, és bámulni ahogy felhúzzák a Tower hídját. Lehet csak álmodtam.

Aznap már Édesanyám is felhívott, hogy életben vagyok-e még. Örömmel közöltem vele, hogy túlvagyok a mélyponton, nem sejtve, hogy másnap hajnalban a 3. segges után leveszem a korit, és a pokol fenekére kívánva ezt az ördögi eszközt, szitkozódva végiggyaloglom a maradék távot.

Mindennek egy hete. 4 napja tünetmentes vagyok. Nem estem. 40 percnél járok, amit ugyan még félóra alá kell csiszolni, de nem fáj semmim, nincs halálfélelmem, és ami a legfőbb, sikerült terjesztenem a kórt.

Szabad óráimban nézem, ahogy Ákos élvezi a sebességet új szerzeményével, levetve válláról azt a gondot, hogy nem tud megállni, aztán előjön egy bokorból, és folytatja. Néha elvesztem szem elől, kétségbeesek, de végül hallom a megnyugtató tompa puffanást, és megnyugszok, itt van a közelben.

..hm...hát igen...a görkori...elkezdtük...

ELŐZMÉNYEK: 1.rész
                             2.rész  
                             3.rész

Görkori - Az utcán

Ideje elszakadni a hátsó kert nyújtotta biztonságtól, irány az utca! Hát fiam minek veszel görkorit, ha még az utcára se mersz kimenni.

A kertkapunk nagyon szerencsésen van megoldva, ugyanis ahogy kilépek rajta, erős lejtés, macskakővel fűszerezve. Ha sikerül itt élve lejutni, anélkül, hogy a gurulás begyorsulna, és mondjuk a kerék nem akadna bele egy kőbe, ami azt eredményezné, hogy lábam egyhelyben maradva testem előrelendül, és elgondolkozok azon, hogy védősisakot miért nem vettem, ezután már csak egy padka figyel kb 10 centis mélységgel, természetesen egy méteren belül, nehogy unalmassá váljon a szakasz, tehát ha esek, ez már meg se kottyan. Túlélés érdekében a kukánk áll magabiztosan balkéz felől, amit aztán újabb lejtő követ. Szerencsére itt már nem járnak kocsik, csak azok hajtanak be, akik itt laknak.

Ez megnyugtató abból a szempontból, hogy ha egy ilyen esés köbetkeztében kizuhanok hirtelen a semmiből az utcára, már csak egy parkoló szomszéd gurulhat át rajtam.

Miután összecsukló mozdulatokkal végre lejutok különösebb sérülés nélkül, megkönnyebbülten gurulok erre-arra, rémült szemekkel nézve a talajt, ami mindennek mondható, csak egyenesnek nem. Itt egy gödör, ott egy dudor, amott meg egyszerűen csak kiáll a széttört macskakő. Érdekes, eddig nekem teljesen simának tűnt, de valahogy most 8 keréken úgy érzem, az életemmel játszom.

Kezdeti nehézségeket túlélve kezdek megnyugodni, hogy nem estem még el, mikor az egyik kedves szomszéd állat módjára behajt a kis közbe, én halálrarémülten fellépek a 10 centivel magasabb járdára, egyensúlyvesztés következtében gurulok még 2 métert segélykérő karokkal, és elkeseredett arccal, aztán bekövetkezik az, ami meglepő lett volna, ha mégsem. Plaff.

Élek. Semmi bajom. Talán csak annyi, hogy az utolsó csigolyám hamarosan le fog válni. A legjobb, hogy csuklómon, könyökömön, térdemen védőfelszerelés, de még egyiket se sikerült kihasználnom. Testem valahogy ősi ösztönökkel érzi, hogy ezekre nem eshetek.

Semmi baj. Méltóságteljesen gyakorlok tovább, tűrve a kertészkedő öreg lopott tekinteteit, az utcát tisztító rabszolga vigyorát (na neki aztán semmi oka rá), na a kőművest, aki az egyik házat újítja fel, már tudatosan elkerülöm. És gurulunk, gurulunk, mindaddig míg letelik a gyakorlásra szánt idő, és a halál torkából megmenekülten indulok vissza a házba, kúszok fel a kis macskaköves emelkedőn, a kukába kapaszkodva, aztán a kertajtóba, ami mozog, én is mozgok, aztán valahogy mégis bezárom magam mögött, és ott van előttem a hátsó ajtó, ami előtt ugyan egy kis kedves betonlépcső van, óvatosan elkapom, és leülök. Megérkeztem.

Élek. És nagyon fáj.

FOLYT. KÖV.:  ITT!

Görkori - a kezdetek

Az első lépést a legnehezebb megtenni. Megtettem. Megvettem a görkorit. Ettől a ponttól fel vagyok készülve arra, hogy össze leszek zúzva, horzsolások mindenhol, fájdalmak, szenvedés, a talajjal való ismerkedés, stb.

1. fázis: Rengeteg kérdés: Rajtam van a kori, nem csinálok semmit, miért gurulok mégis hátrafelé? Következő kérdés, vajon mi fog megállítani? Mikor? Mennyire fog fájni?

2. fázis: Állok. Megpróbálok elindulni. Ki fog megállítani? Mikor? Mennyire fog fájni?

3. fázis: Megyek. Barátunk a hátsóajtó és a kertkapu. Gurulunk ide és oda. Földet nézzük. Ohh, egy szárnyashangya, közepén guruló kerék kettévágta szegényt. Vajon mikor? A veréb felkapja. Milyen ügyes, hogy el tud repülni előlem, különben kettős gyilkosság miatt nem aludnék.

4. fázis: Nagyon fáj. Fáj a talpam, fáj a bokám, fáj a lábszáram, fáj a térdem, fáj a csípőm, fáj a hasam. Más nem.

5. fázis: Mostmár nagyon megy. Annak ellenére, hogy hirtelen mozgások törzzsel előre-hátra életem megmentése érdekében, kapálózások elképzelhetetlen irányokban, kimerészkedek az utcára.

6. fázis: A harmadik segges után beismerem, hogy mégiscsak a 3. fázisnál járok, és vissza a kertkapuhoz, és a hangyáimhoz.

Összegzés: Nagyon fáj.

FOLYT. KÖV.: ITT!

Görkori

Azzal a mély elhatározással, hogy egybekötjük a sportot a szórakozással, és hogy végre legyen már valami testmozgás is az életemben, elhatároztam: görkorival fogok munkába járni.

Elhatározásomat csak erősítette a tudat, hogy semmilyen háttérinformációm nincs a dologgal kapcsolatban, soha nem korcsolyáztam, vagy síeltem, vagy hasonló.

Némi megerősítést várva Ákostól, elkezdtem őt győzködni, de valahogy nem érezte át, hogy milyen jó dolog is ez. Ígyhát egyedül, felelőségem teljes tudatában, vállalva a következményeket, hogy az elkövetkezendő években a következőket kell majd hallgatnom: "ugyehogymegmondtamhogynemfogmenni" és "kidobtunkegycsomópénztfeleslegesen", mindezek ellenére meghoztam a döntést: Vegyünk egyet!

A döntés meghozatala kb. 1 hónapig tartott, ígyhát a megvalósítást másnapra tettem.

Hosszas internetes kutakodás után másnap már megvolt az igazi. Próbálgatásával a boltban sok időt nem tölthettem, mert ahogy felálltam benne, az egyik lábam elindult egy irányba, a másik egy másik irányba, nem is értem, hogy maradtam egyben.

Nem, ez sem tántorított el...majd megtanulunk bánni ezzel az ördöngős jószággal, szelíd báránnyá változtatjuk, mégha levet is magáról a bika.

Pár perc múlva boldogan szabadultam meg a pénzemtől, és indultam büszkén haza, nem gondolva arra, hogy a móka csak most kezdődik....

FOLYT. KÖV.: ITT!

 

A hülyéket mindig várják

És a sok hülyét tárt karokkal, nyitott ajtókkal várják. Mert ez az élet. És fel se fogják, hogy belépnek rajta, neked meg már kopogtatni sincs kedved. Van ez így.

Lehet értetlenül nézni, vagy toporzékolni, vagy már semmit se csinálni, csak nézni, ahogy a hülyék mennek, a másik hülye ajtót nyit, aztán meg sír, és fogod a fejed, hogy MIÉRT???

Aztán leülsz, gondolkozol, és hiába töröd az agyad, minden ugyanúgy marad, nem változik semmi, miért pazarlod az idődet?

Valamit tenni kell. Megvárod, amíg neked is jut hely a sok hülye után, vagy egyszerűen csak elfogy a türelmed, félretolod a hülyéket, és berúgod az ajtót, vagy csinálsz magadnak egy másik ajtót.

Hm...milyen bölcsen hangzik az utolsó variáció...ugye?

Nekem nincs ehhez fám. Még. Úgyhogy most megyek, és berúgom az ajtót.

A dög

Sose tudhatod mikor és hol milyen veszélyek leselkednek rád. A legártatlanabb helyen is előbbukkanhatnak, a legunalmasabb pillanatban is sokkolhatnak, a legidillibb szituációkat is rémálommá változtathatják. A kék ég hirtelen elsötétül, és kész, nincs menekvés. A lábad a földbe gyökerezik, a pillanat óráknak tűnik, és mikor azt hinnéd, hogy már vége, hirtelen arra eszmélsz, hogy még felsírsz éjszakánként a sokkhatástól.

Valahogy egész nap éreztem, hogy óvatosnak kell lennem. Azt hiszem az érzékeim folyamatosan nyomták a vészriadót, és igyekeztem is hallgatni rájuk. Olyan szinten, hogy amikor munka közben WC-re mentem, még az ajtót is lassan, óvatosan nyitottam ki, nehogy valakit ott találjak, aki elfelejtette bezárni belülről.

Már a nap végefelé jártunk, alig 1 óra maradt hátra a munkából, mikor megjelent a főnök és nekikezdett takarítani, mert hogy jön a főnöke lecsekkolni a boltunkat, minden rendben van-e.

Mindenki elkezdte ellenőrizni a számlálóját a tejnek, törlőkendőknek, filterkávéknak, a 10 perces takarításnak, hogy mennyi van még hátra, egyáltalán működik-e a számláló. Aztán gyors takarítás, éppen ki mit tud.

Mivel a nagyfőnök először mindig a Wc-be megy be, és általában senkinek nem jut eszébe ez, felkaptam egy fertőtlenítőt, meg egy tekercs papírtörlőt, és irány a retyó, ugyse kell nagyon mit csinálni, mert hozzánk kultúrált emberek járnak. Egyetlen szabad helyünk se volt, az emberek kérdezgették, hogy van-e még több székünk, nem sok esélyt láttam rá, hogy a Wc-nket nem használja senki.

Sietek, nézem a jelzést, piros-e a kilincs alatt, foglalt-e. Ritka pillanatok egyike, nincs bent senki. Feltéptem az ajtót, és ha még hihetünk a varázslatokban, valaki a fagyasztás cselét alkalmazta rajtam, mert úgy maradtam abban a helyzetben.

Fertőtlenítő a kezemben, papírtekercs a hónom alatt, remélem, hogy csak 2 másodpercig tartott a dolog, mert nekem időmegállásnak tűnt.

Velem szemben 3 lépésnyire a Wc. A jó tágas helynek köszönhetően szépen be lehet látni, nem csak egy lyuk.

Velem szemben a Wc, és rajta valami. Valami meghatározhatatlan. Legalább 150 kiló, nőnemű, szétterpesztett lábbakkal terpeszkedik az ártatlan WC-kagylón, ami el is tűnt alatta. Majdnemhogy hátradőlve élvezi a kényelmet, mintha otthon ülne a fotelben, csak a Tv hiányzott. Bal keze a vaskos combján lapuló szoknyán hevert. Az ég irgalmas volt hozzám, és a szoknya csak finom lábait engedte láttatni, nem többet.

Jobb kezében pedig...kaja. Telejsen elbizonytalanodtam, hirtelen nem tudtam, hogy valakinek a nappalijába léptem volna-e be az esti film közben, vagy ajtót nyitottam a Szörny lakhelyére, aki mindig is itt élt, csak nekem nem tűnt fel.

Csak ült ott velem szemben a nagy, mindent beterítő dög. És evett.

Én már lefagytam, mire ő is elkezdte furcsállani a helytetet. Hirtelen rámmeredt, és mint egy rajzfilmben, enyhe fáziskéséssel hirtelen szemlátomást kikerekedtek a szemei. Következő pillanatban hetykén megigazította combján a szoknyát, mintha befolyásolta volna az egészet, hogy mostmár 3 centicel kevesebbet látok a lábából.

Immáron kikerekedett szemmel, megigazított szoknyával, még mindig evett.

A varázslat mintha hirtelen kiszállt volna belőlem, végtagjaim kiolvadtak, és becsuktam az ajtót. Egyen nyugodtan a szörny a maga barlangjában. Visszafordultam, és gyorsgyaloglásban megindultam az iroda felé.

A főnököm megértően felém fordult, hogy mi történt. De nem értette meg, honnan menekültem, mert amíg én -a rémségek völgyéből visszatáncolva - az élet fontos dolgait értékeltem át magamban, ő csak annyit kérdezett: "A mi kajánkat ette? Miért nem ajánlottál hozzá neki egy kávét?"

Megjöttünk

London csupán 2-2,5 órára van Budapesttől. Micsoda szerencse, így legalább az utazás nem veszi ki minden erőnket, és akár másnap reggel is képesek vagyunk dolgozni, hogy maximálisan kihasználjuk a holiday adta lehetőségeket.

Délután 3-kor autó, irány Debrecen, elhagyva Felsősimát, a családot és a nyarat. Debrecen, start 4-kor, irány Budapest, Ferihegy. Autópályán hamar fel lehet érni, egyetlen apró problémát, hogy Bp-en egy újabb félóra-órát el kell töltenünk, mire kivergődünk a reptérre. Becsekkolás, várakozás, ellenőrzés, várakozás, álldogálás, óranézegetés, kijelzőnézegetés, morgolódás, 1 óra késés, nincs ülőhely, szenvedés, időtöltés, falkaparás, WC keresgélés... 2 lesz mire hazaérünk. És már megint vészmadár vagyok.

Valami csoda folytán, miután már a levegőben kellett volna lennünk, megindult a beszállás, és immáron 21.45-kor levegőbe szálltunk. Ha nincs időltolódás, tán még munkakezdésre se érek oda.

Londoni idő szerint 23.30 után kiszálltunk a gépből, csomag, busz, futás, vonat, és hajnali 1 előtt 10 perccel már a London Bridge állomásán kerestük, hogy hol jutunk ki, mert a lelkes indiai alkalmazottak már elkezdték lezárni a kapukat. Újabb idővesztés, buszlekésés, és félóra várakozás a következőre. Közben angol anyuka és apuka tolja a két kisgyerekét, apuka kezében sör, anyuka épp most végez valamivel, de már a babakocsi se elég, hogy megtartsa támolygó járását. A nagyobbik gyerek minket bámul, majd kiköpi a cumiját a földre, de nem esik pánikba, elveszi a testvéréét, az övé pedig a londoni éjszakáé.

A hangulatom mostmár nekem is megvan. 2 lesz, mire hazaérünk. Ákos nyugtat, hogy dehogyis, innen már csak 15 perc.

Jön a busz, felszállunk, minden rendben. Csak a leszállás nem. Ugyanis az éjszakai járat nem megy arra, amerre lakunk, csak részben. Gyorsan leszállunk a legközelebbnek tűnő buszmegállóban. Megpróbáljuk levágni az utat, ami persze építkezés miatt le van zárva, ugyhogy ismét egy kerülő. Igyekszünk, ahogy tudunk, majd szétesünk. De nem, nincs igazunk, a bőrönd akart szétesni. Egy kis bökkenőnél el is határozza magát, hogy Ákosnak adja a fogantyúját, neki nincs már rá szüksége. 

Nem adjuk fel, a bőröndöt tovább kell húzni, már mindjárt otthon vagyunk...2 előtt...A bőrönd tényleg fáradt. Leáll az egyik kereke. Már az utcánkban vagyunk, a bőrönd nem mozdul. Ákos a fejére teszi, utolsó 100 méter, és megvan....2 lesz 10 perc múlva, és otthon vagyunk. Csupán 11 óra volt az út.

2.00 - alvás. 5.00 - kelés, menni kell dolgozni. Frissen és üdén.

Megjöttünk.

más

Kicsi, szürke, és nem tud repülni. Csak ül egy faágon, észrevétlenül a levelek között, és nézi, ahogy a nagyok, a színesek, az okosok, a büszkék repülnek körbe-körbe a magasban. Rajzanak, mint egy örvény. Úgy fekszenek a levegőn, mintha egy láthatatlan kéz tartaná őket. Ők nagyon okosak, és nagyon nagyon hosszú munka van mögöttük, hetekig tanulták, hogy kell felszállni, aztán újabb hetekig, hogy kell elkapni a légáramlatot. Megtanulni az íveket, amiket be kell venni.

Talán ezt meg se lehet tanulni, olyan nehéz. És olyan büszkék, és nevetnek a magasban, ezt csak ők tudják, egymást dícsérik és mutogatják a szárnyaikat.

Nem olyanok, mint a kicsi szürke, aki csak üldögél, és érzi, hogy valami nem jó, és jó lenne valamit csinálni, valami izgalmasat, valami egyedit. De nem akar körberepülni, de azon kívül mit tehetne? Ez az egyetlen módja, hogy valamit csináljon.

Üldögél az ágon, marad szürke és kicsi, és csak érzi, hogy valami nem jó.

Mindaddig, amíg eszébe jut valami. Mi lenne, ha kipróbálná a szárnyát? Mi lenne, ha kitárná, és megnézné, hogy is működik, hogy mi is az. Mi lenne, ha nekirugaszkodna? Nem a kör felé, csak úgy...valamerre...Mi lenne, ha megnézné, hogy mi van a másik fán, vagy a domb felé, vagy talán túl a dombon?

Kinyitja szárnyait, meglegyinti őket. Hirtelen felérepül a kör. Mit csinálsz? Mit akarsz? Nevetséges vagy! Le fogsz esni. Amit csinálsz, az rossz. Nem jutsz sehova. Idegesítő vagy! SZerencsétlen! Nevetségesen szürke vagy! Meg se közelíted azt, ami ahhoz kell, hogy madár legyél! Hahh...mit képzelsz? Ezt komolyan gondolod? Legjobb lenne, ha eltűnnél innen...egyáltalán a föld színéről! Alkalmatlan vagy. Inkább csak nézd, ahogy mi repülünk. Te nem is vagy madár.

A kis szürke remegő lábakkal áll az ágon, szárnyai elernyedve, könnybelábadt szeme a távolba réved, begye összeszorulva.

A nagyok, okosak, büszkék és gőgösek egyre nagyobbat csapkodnak, idegesen nevetnek, megvetően lenéznek.

A kismadár lába megkapaszkodik, tollait felborzolja a szél, szárnyai megfeszülnek, remegő teste előredől, és huss....Nekilendül a szélnek az áramlat hátán, lábait behúzza, tekintetét előreszegezi, és repül. Repül a virágok felé, a dombok felé, vagy még azon is túl.

A bölcsek csak néznek megdöbbenten, gyűlölködve, pff...mit képzel ez a kis idióta? Aztán visszamennek a fa fölé. Körbe és körbe.

Áldozatok

Egész jó kis estének indult. Filmezgetés, szeretlek, ezaz, stb.

Aztán feltöltöttem egy fotót, kb 3 napi rágódás után egy fotós oldalra, hogy jó-e vagy nem. Valaki más is feltöltött egy fotót, aki nagy művésznek érzi magát, mert ő már több, mint 300-nál jár, én meg csak a másodiknál. Az ő képét leszólták, lepontozták. Erre ő az én képemre tett akkora paraszt megjegyzést, hogy öröm volt látni, és úgy lepontozta, hogy nekem lehet előlről kell kezdeni, mert emiatt a pont miatt kirakhatnak, hiába kaptam többektől jó pontot. Erre szétrobbant a fejem kb 5 perc erejéig, mire Ákos lecsesz, hogy én miért nem szarok ebbe bele, aztán mégidegesebb lettem, hogy ő meg miért csesz le engem ezért, engem ez érdekel, erre ő lefeküdt aludni, és persze mérges rám, mert azt hiszi, hogy a fotók miatt nem lesz szex, és én most mérges vagyok rá, mert hogy lehet ilyen.

1. Lefekszek aludni, ő már úgyis alszik.(állítólag az idegrendszere így védekezik a stressz ellen...pff) Mérges leszek rá egész éjszaka, sőt még holnap is. Ő frusztrált lesz, és az összes munkatársát elküldi a francba, megkeseríti az életüket, és holnap ugyaninnen folytatjuk.

2. Elszámolok 10-ig. Aztán még 10-ig, aztán 20-ig, aztán 100-ig, aztán elfelejtem, ami történt, félreteszem a dühömet, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Mindenki megmenekül, senkinek nem esik bántódása.

Tudom, hogy a második választás a legjobb mindenkinek. De az első csak zakatol, zakatol. Hogy széttörni egy tányért...talán rajta...nem, az nagyon fájna szegénynek. Akkor csak jól nyakonvágni, vagy seggberúgni, hogy megnyugodjak.

Oké. Kimegyek. Kiörjöngöm magam. Elszámolok 1000-ig, megiszok egy felest, sóhajtok egyet fejcsóválva, hogy "férfiak"... és aztán megmentem a holnapi áldozatokat A Férfitól.

Ez is megvolt

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha kimondom a következő mondatot:

Ma vettem a meleg szomáliai munkatársamnak egy műszempillát.

Nekem elég

Te nem imádkozol minden nap? Te nem úgy beszélsz, ahogy mi? Te nem tartasz távolságot a világi emberektől? Te hallgatsz rockzenét? Te nem jársz temploma minden vasárnap? Neked számít a külső? Te kéred a fizetésed, mikor nem kapod meg? Te szoktál inni is? Te bemész egy kocsmába? Te nem szűzen mentél férjhez? Te nem akarod végighallgatni a prédikáción azt, ami már milliószor elhangzott? Neked kérdéseid vannak? Szerinted az egyház nem Isten? Szerinted Kálvin Jánosnak nem mindenben volt igaza? Szerinted a hitvallásaink nem tökéletesek? Szerinted mi nem vagyunk tökéletesek? Te nem tűrsz el mindent? Te nem hallgatod végig csak azért, mert téged ez nem érdekel?

Ki vagy te? Mit gondolsz magadról? Hogy élhetsz így? Hogy lehetsz ilyen bűnös? Hogy hiheted az, hogy te keresztény vagy? Hogy szennyezheted be az egyházunkat?

Csak én vagyok az. Egy ember. Nem imádkozom minden nap, mert nem vagyok rendszeres, nem tudok semmit se csinálni rendszeresen minden nap. Nem tudom a mindennapi beszédemben azt mondani, hogy az "Úr" így meg úgy. Vannak barátaim, akik nem hisznek Istenben, mégis a szeretet törvénye szerint élnek. Hallgatok rockzenét, mert jó, és jó kiereszteni a fáradt gőzt egy pohár bor mellett. Igenis kérem a fizetésem, mert valamiből meg kell élnem amellett, hogy a papok vígan dőzsölnek. Nem szüzen mentem férjhez, mert szerelmes voltam, és elhagytak. Nem sajnálkozom a múlton, mert megtörtént és kész, nem érdekel. Nem vagyok hűtlen, csak azért, mert jól akarok kinézni. Nem akarom végighallgatni az olyan prédikációkat, amik nem szólnak semmiről, és semmi újat nem mondanak nekem. Kérdéseim vannak, és nem hiszem, hogy az Isten azért teremtett minket, hogy mindent bevegyünk, és agy nélkül kövessük az egyház utasításait. Nem hiszem, hogy az egyház, a papok, vagy akár Kálvin János ne tévedhetett volna. Nem hiszem, hogy az egyházunk tévedhetetlen lenne.

Nem tudom ki vagyok, csak azt tudom, hogy 26 évig 10 körömmel kapaszkodtam belétek. A szívem összeszorult, ha láttam egy templomot. A sírás kerülgetett minden egyes rúgástól, amit Isten "szolgáitól" kaptam, és újra és újra megpróbáltam, mert hittem, hogy ott az igazi otthon, és az utolsó remény után is hittem...mikor már tudtam, hogy vége, akkor is.

De én nem kellek az egyházba. Én valami ősellenség vagyok. Hogy miért, majd valaki egyszer a szemembe mondja, ha találkozok egy olyannal. Kitaszítottatok, mert én nem vagyok közétek való.

Aztán már nem kerestem azt, amit azelőtt. Valamit elvetettetek. Elvettétek a gyermeki hitemet, elvettétek az otthonomat. Kitagadtatok a nyájból. Egyszercsak kint találtam magam, ahol mindig is voltam. És elveszve sírtam a hidegben, de attól még nem fogadtatok be.

28 éves vagyok. És megszoktam a hideget. Észrevettem, hogy itt is emberek vannak. Érző emberek, akik tudnak szeretni. Akik lehet nem járnak templomba, de ismerik az Istent. És olyanok is, aki nem, mégis törődnek velem. Akik nem kérdezik, jaj ne már, te miért jársz templomba. Te miért vagy megkeresztelve? Te miért szoktál imádkozni? Te miért hiszed azt hogy van Isten? Miért fogadod el a törvényeit? Te miért nem csalod meg a férjed? Miért akarsz családot? Miért nem a kocsmában ülsz minden este? Mit foglalkozol az egyházzal?

Szomorú ezt leírnom. Ki fogad be engem? És most ezért legyek ateista? Gyűlöljem az egyházat? Mert nem fogad be? Szidjam? És az emberek mégkevésbé fognak hinni? Támadjam azt, amit Isten jónak indított el?

Én ezt nem tudom. Nem tudom, mégha semmit se várok már tőletek. Nem hiszek az egyházban, mégsem tudok hátat fordítani.

Megkövezhettek ezért a gondolatért, kirekeszthettek mégjobban, így is kirekesztettnek érzem magam. Megbélyegezhettek, lehetek fekete bárány, belém ültethetitek a bűntudatot, hogy milyen nyomorult vagyok. Védtelen vagyok veletek szemben, mert Édesanyám hitet nevelt belém.

Tehettek velem bármit. Én akkor is létezem. Hagyom, ha összetörtök, ha gyenge vagyok, ha sírok, és fáj, de akkor is az maradok, aminek teremtve lettem, mert nem tudok más lenni. Nem tudok hátat fordítani nektek, de nem leszek soha az, akinek ti akartok engem, hogy legyek.

Talán én tényleg csak egy fekete bárány vagyok, egy kivetnivaló valami.

Nem hiszek az önmagam erejében. Kicsi vagyok én hozzátok. Én már megtapasztaltam, hogy magamra sem számíthatok. Nem várok magamtól se semmit.

Nem kapálózok, nem esdeklek a kegyeitekért, se nem támadlak titeket.

Nem vagyok én senki ahhoz, hogy bármit is elérjek.

De kaptam valamit rajtatok keresztül üzenetként a keresztény életem "kezdetén". Csak én és aki üzent emlékszik rá.

"Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el"

4 embernek

Nincs időm nagy szavakra. Megölelem azt, akivel élek. Felhívom a szüleimet. Néha unalmas, néha rutinszerű. Mi mást mondhatnék, nem történt semmi különös. Ez az élet. Vannak szüleim, van szerelmem, van testvérem, vannak barátaim, vannak, akik nem a barátaim, mégis valami különöset jelentenek nekem.

Ez az életem. És ha nem ez lenne? Ha elvesztenék ma mindent. Elmondtam valaha is, hogy Te jelented nekem a mindent? Hogy nélküled az életem sivataggá válna? Hogy minden, ami szép, elveszne belőle nélküled? Ha elmondanám, egyáltalán elhinnéd, hogy ennyire lehet valaki fontos? Hogy nélküled egy megkeseredett ember lennék, hogy nélküled nem lenne szép az élet, nem venném észre, hogy a fák rügyeznek, hogy az emberek lehetnek kedvesek is, hogy van értelme az életnek, és szép és az Isten csodáját lehet látni minden nap.

Nélkületek csak egy árva lennék, és nem jutna eszembe az otthon melege, és nem tanultam volna meg soha, mi az, törődni a másikkal, és nem lenne hova haza mennem, nem várna senki otthon, nem idegesítene, hogy már megint mit nem értetek azon, amit mondok, miért nem úgy gondoljátok, ahogy én.
És nem fájna a gondolat, hogy a kezetek egyre ráncosabb, és miért nem vagytok még mindig 30, hogy gondoskodjatok rólam, ha kell, hogy hiába lázadjak minden ellen, valaki akkor is szeretni fog, és akármit teszek, ez nem változik. És hogy adhatnék minél többet abból, amit csak én adhatok nektek, hogy megháláljam mindazt, amit az életetekből adtatok?

És ha nem lett volna kivel verekednem, és nem kényszerített volna valaki arra állandóan, hogy 1960-tól tudjam az összes Forma-1-es világbajnok nevét, és 11 évesen nem kellett volna Guns 'N' Rosest hallgatnom, és megtanulnom a lehetséges menekülési módokat egy erősebb ember elől, vagy hogy hogy alkalmazzuk a pszichikai terrort, mikor már az erő kevés, hogy "nyálas" dolgokat ne mondjunk, és ne csináljunk, hogy ne legyek egy nyafogógép, és tanuljam meg, hogy nem fog senki segíteni, felesleges sírni.
És később mégis jöttél segíteni, és tudtam, hogy megvédesz bármi áron, és én is megvédlek téged bármi áron, mert mi egy vér vagyunk, és mi a csokiból még most is a nagyobbik részt ajánljuk fel a másiknak, mert mi törvényekhez vagyunk kötve. És nem ölelgetjük egymást, és nem mondjuk, hogy szeretlek, mert az nagyon ciki lenne.

Soha nem fogom elmondani nektek, mert nem tudom. De azt is tudom, hogy tudjátok szavak nélkül is, mert ti velem együtt léteztek, és én veletek együtt létezem.

Szerelmes levél

Hogy ki vagy, mit érzel, miért szeretsz, ha szeretsz, és mit jelent egyáltalán szeretni, és miért vagy velem, és miért nem a többi milliónyi nővel, hogy szépnek látsz-e, és vajon szépnek fogsz-e látni majd 20 év múlva is,és velem maradsz-e, vagy csak egy emlék leszek, szerelem-e ez, vagy csak Freud szerinti anyavonzalom, vagy racionálisan együtt tudunk élni, vagy az örök szerelem tüze emészt el minket, vagy csak egyszerűen így hozta az élet, vagy mi döntöttünk így, vagy az Isten keze vezérelte, vagy mindenféle pszichológiai elméletek vannak ránk. 

Hogy mi van benned, sehogyse törhetem fel, toporzékolhatok, és könyöröghetek, kegyetlenkedhetek veled, és hisztizhetek. Az őrületbe kergethetem magam, és téged is, akkor is csak annyit tudok meg az egész végtelen világból, ami benned él, amennyit ezzel a szavakból álló kommunikációval el tudsz mondani, és nem érted, hogy nekem ez nem elég, mert nem láthatom, és miért nem, és csak hallgatok, mikor álmodban hozzámbújsz, és nézlek, hogy velem álmodsz-e, és miért kell, hogy hozzámérj akkor is, ha én úgy nem tudok aludni, és mérgesen eltolom a kezed, mert fáradt vagyok, és másnap a világ legnagyobb fájdalma, hogy miért nem érsz hozzám, és miért nem elég ha azt mondod szeretlek, és ha többet mondasz, akkor miért nevetek, hogy na jó, azért nem amerikai filmben vagyunk, és ha egész éjszaka igazgatod rajtam a takarót, miért leszek mérges, és másnap meg miért zavar, hogy miért nem törődsz velem eleget, és ha félálomban meg akarsz csókolni, miért nem érted meg, hogy akkor én már alszok, és fáradt vagyok, és ha alszol, és fáradt vagy, miért nem érted, hogy én hozzád akarok érni, és most meg mérgesen kezdesz szuszogni tudtodon kívül, mert zavar, hogy éppen gépelek, úgyhogy be is fejezem, mert...

Freud és a többiek, meg a nagy racionalitás és a tudomány szavaival nem tudok élni, úgyhogy csak azért, mert Te vagy az, aki vagy, és mert itt szuszogsz, és mert én az vagyok, aki vagyok, és azért, amik mi vagyunk együtt, és talán azért, mert a legegyszerűbb szóval, minden tudományt mellőzve, egyszerűen szeretlek.

Csináld magad tanfolyam - Az ínyműtét

Csak ülök, és várom, hogy szétrobbanjon az ínyem.

A kezdeti aggodalmakon, hogy a fogammal van a baj, és tuti ki kell húzni, túlvagyok. A duzzanat két fog közé koncentrálódik. Ami jelentheti akár azt is, hogy két fogamat kell kihúzni.

A dolog pikantériája, hogy fogorvos nélkül kell megoldani a kialakult helyzetet. A fogászat itt megfizethetetlen, ráadásul amilyen munkát végeznek, asszem előbb húzom ki saját magamnak.

De semmi pánik!

Rendszeresen nézzük a Dr. House-t. Sőt, Ákos annakidején nem mulasztott el egy Vészhelyzet epizódot sem, és a legjobb, hogy nem a vakbelemmel van a gond, mert úgy érzi, képes lenne azt is megműteni.

A láthatatlan duzzanatból lassan kis borsó lett a felváltott öblögetés után(szájvíz, kamilla tea és pálinka) Ezekből csak a pálinka használt valamit. Sikerült ellazulnom, és kevésbé aggódnom, mi lesz ezután.

Miután a borsó nem mozdult, kapott egy kis paradicsomos pakolást, ami után látványos változás történt. Mostmár mogyorónyira duzzadt. Sőt, a másik oldal is. De legalább láthattam a csillagokat fényes nappal, igaz némi fájdalom árán. Még mindig jobb, mintha szilva lenne a számban, de ezek után semmilyen új módszert nem merek kipróbálni, elég csapás ez már így is.

Próbáltam az interneten házi gyógymódok után keresgélni, de sajnos a jó öreg parasztasszonyok nem írnak blogot. Amit találtam, mind orvosi oldal, akik nem ismerve se Istent, se embert, csak magukra esküsznek.

Nem maradt más hátra, mint bízva szervezetem problémamegoldó képességében(bekapkodva legalább 6 féle vitamint rásegítve a dolgokra), várni, ahogy a genny a felszínre érjen, és akkor egy jólirányzott tűszúrással megadni magamnak a végső döfést.

Eljött az este. A paradicsomos pakolás megadta az irányelvet. A gumó akkora, hogy mostmár én döföm le.

Elő a tűt. És a pálinkát. És egy tükröt, bár a pálinka után már ez se számít.

Pár perc néma csend, tompa ellenállás az íny falán, és huss, mint kés a vajba.

Leszúrtam a vadat 3 döféssel, 3 különböző helyen. Amit tudtam, kipréseltem. A mérete ugyan nem változott, de legalább már nem érzem úgy, mintha bármelyik pillanatban szétcsattanhatna a fejemmel együtt.

A többiek lemondóan néznek. Hitetlenek. Minek bármit is magyarázni nekik? Már olyanokat mondtak, hogy felmehet az arcüregembe, meg bedagad a fejem, jóhogynemmán le is kell amputálni. Csak Ákos támogat...mert ő nézi rendszeresen a Dr. House-t. És mert ő a vakbelemet is megműtené...

És most, hogy megtettük, amit megkövetelt a haza, jöhet az ima, és a pálinka.

4-5 nappal később:

Rendszeresen szedtem a legalább 5 féle vitamint lóadagban(sose lehet tudni), nyomkodtam, ami a gumóban maradt, volt egy kisebb szúrás még a belső oldalon, Chopin-t hallgattam, és ...

Eredmény: Volt gumó, nincs gumó. Volt fájdalom, nincs fájdalom

Hahh...

És még valakinek kételye volt? Ilyenkor bezzeg hallgatnak...

Hát nézünk mi Dr. House-t!!!!

Betöltetlen pozíció

Most, hogy a kedvenc vevő ügye minden téren elvérzett, üresedés ténye áll fenn.

A pozíció megnevezése: kedvenc vevő.

Követelmények:

- okos

- vicces

- úriember

- házas, hűséges, szerető férj, aki nem akar ismerkedni, barátnőt szerezni, se egyebet

- ja, és angol.

Munkaköri leírás:

- minden nap a szokott időben megjelenni

- minden egyes nap ugyanazt az italt rendelni, ugyanabban a méretben, mindig elvitelre

- továbbá köteles kedvelni engem, mint mindennapi kávéadóját

- kedvesnek lenni mindig, legalább minden másnap viccelődni

- minden nap beszélgetni velem, még ha csak egy mondatra is futja idő

- számon tartani, hogy én létezem, ha nem lát egy hétig, érdeklődni, hova tűntem.

Bérezés:

- minden nap egy mosoly

- heti legalább háromszori érdeklődés a hogyléte felől

- heti minimum kétszeri viccelődés

- elárulom, hogy mikor tényleg friss a kávé, és mikor csak azt mondjuk, hogy...

- ha tejjel készültet kér, mindig a megfelelő hőfokú lesz, és nem melegítem újra

- ha ennivalót is vásárol, a lehető legnagyobb darabot kapja, nem szedjük fel a földről, és nem mócsingoljuk össze.

- kedvelni fogom, és számon tartom a létezését

- ha nem látom 5 napnál tovább, felháborodottan számonkérem, hogy hol volt.

A pályázat mostantól aktuális.

In Memoriam of Mr Green

Mr Green, aki minden nap megjelent e szent helyen, nemes angol eleganciával várva sorát, lépve közelebb és közelebb, sármos hangjával elkápráztatva földi lényünket, Mr Green, most fájó szívvel búcsúzunk tőled.

Az igazi gentleman-től, aki bearanyozta napunkat, akiért éltünk-haltunk, szívünket is beleöntöttük az italába, és most itthagyott bennünket.

Mr Green, aki oly ifjú volt, alig 50, és bariton hangja mindent felülmúlt: "tall green tea, please"

Egész nap várva, hogy megjelenjen 8.15-kor az earl grey teájáért, és a kis granola müzliszeletjéért, aztán 12.20-kor a zöld teájáért, és ha szerencsések voltunk, még közben is be-beugrott hozzánk.

A nap, mikor közölte a végzetes hírt, hogy már csak 2 napja van hátra, mindannyiunkat lesújtott. Feldolgozhatatlan volt. Ki lesz helyette nekünk, aki ilyen kedves lesz velünk. Aki ilyen úriember, aki megnevettet minket minden percben, aki megkérdezi tőlünk, hogy hogy vagyunk, aki megáll beszélgetni velünk...ohh, Mr Green, mindennek vége.

Miért kell munkát váltanod? Miért kell 3 utcával arrébb dolgoznod szerdától? És miért van annyi rohadt Starbucks, hogy idáig már nem kell eljönnöd?

Készültünk erre a napra, amikor végleg elhagysz bennünket.

És az utolsó találkozásunkkor a búcsú szavai helyett...

Ahelyett, hogy gondoltál volna ránk...

Megadtad a 20 éves lengyel fogszabályzós kislánynak a telefonszámodat....

Mr Green, bárki voltál is eddig, mostmár tényleg béke poraidra.

Nyugodj békében.

Ámen

Nem vagy egyedül

A többmilliós nagyvárosban néha elveszettnek érzem magam, néha otthon. Ha netán egyedül lennék, akkor sem kell aggódnom, mert van egy biztos pont, egészen közel. Csak körül kell nézni.

Állok a buszmegállóban, még jó hogy a 47-es 8-10 percenként jár, és csak 20 perce várok. Van még egy-két versenyző a közelemben. Némelyek értetlenül nézik a menetrendet (Kínában nem ilyen betűk voltak - gondolják), némelyek az esélytelenek nyugalmával bámulnak ki a fejükből, és még akad egy két meggondolatlan öregasszony, akik otthonhagyták a szemüvegüket, és most a járókelőket zaklatják, hogy olvassák el nekik, mikor jön a busz. És a következő mikor, és a következő, és aztán milyen buszok járnak még erre, és azok mikor jönnek, és mennyi a kettő közti különbség, és megy ez a végtelenségig, ha sikerül egy balekot találniuk.

A közös bennük, hogy mindenki kiválaszt magának egy teritóriumot. Odébb botorkál pár méterrel, betartva az iratlan törvényt. Az az ő helye, ő ott áll, még talán körbe is pisilnék, ha a kultúra megengedné.

Nekem is megvan az enyém.

Kezdeném egyedül érezni magam 20 perc várakozás után. Sehol semmi érdekes, a tekintetem körbejár. Aztán megint oldalranézek...ez meg mi? És hogy került ide? Határozottan emlékszem, hogy nem volt itt. Kb 4 óránál szorosan mellettem, mint hű segítőtársam a bajban, egy feka ácsorog... Az én területemen majdnem hogy hozzámtámaszkodva nézelődik a világ legtermészetesebb módján.

Arrébb megyek egy lépést, természetesen az ellenkező irányba, mert a feka felé már nem is tudnék moccanni se.

A feka nem mozdul. Kicsit zaklatottan, de megnyugszok, hogy jó ez itt nekem, még jó hogy nem pisiltem körbe az előzőt.

Pár perc elteltével mintha valaki szuszogását hallanám. Miért hallom? És ki szuszog?

Talán a mögöttem álló afrikai testvérem? Hogy mikor osont oda, az rejtély. Ezek megtanultak hangtalanul járkálni. Muszáj volt az oroszlánok miatt.

Egyre határozottabban érzem, hogy egyedül is megy nekem ez az utcai élet, elhagyom a terepet. Meglátok arrébb pár padot, ahol senki se ül. Mire leteszem magam, legalább 2 hőkereső is megindul felém, mintha eddig tilos lett volna leülni.

Hihetetlen. Mi folyik itt?

25 perce várom immár, hogy leteljen az a nyomorult 8 perc. Hamarosan jön a busz.

Na és akkor mi lesz? Jobb esetben lesz hely. Rossz esetben nincs hely. És akkor már semmi sem szab gátat, hogy megkezdődjön a dörgölőzés, nyomakodás, lapulás, nyakba lihegés...

Talán a hideg afrikai éjszakákra emlékeznek, hiányzik a törzsi közösség. Összebújni a hideg éjszakákon, együtt vacogni egy bokorban, hogy az oroszlán felismeri-e még rajtuk az emberszagot, összenyomi a meztelen testüket a kis viskóikban...Igen...távol a kontinenstől...itt a rideg Angliában...

Épp kezdenék elérzékenyülni, mikor sikerül megtalálnom a végkövetkeztetést:

Az élet nehéz.

Fájdalmas búcsút veszek tőlük, ne haragudjatok kis hőkeresők, meg a marhanagyok se, de ma nem.

Metróval megyek.

Menstruáció előtti pillanatok

A főnököm azt hiszi, az adóügyeim miatt kell hazautaznom. Pedig csak Húsvétra jár nekem ennyi. De azért fizeti.
Az új lakásközvetítőnél kiadott nyomtatványon tán csak a nevem igaz. Ó nem. Ne becsüljem magam alá, a munkám is igaz. Az előző landlord száma is igaz. Csak más fogja felvenni. Sajnos a jelenlegi ingatlanközvetítő adatai is igazak. Na ez nagy hiba volt.
Bubu adatai is igazak, kivéve hogy kurvára nem volt bejelentve a jelenlegi címre.
Brigi adatai is igazak, amennyiben az aláírásunk ugyanúgy néz ki, és valahol Budapesten van egy Móricz Zsigmond street, már nem emlékszem hanyas házszámmal, és amennyiben kedves assistant manager ismerősünk tényleg alkalmazni fogja elsejétől, már ha az ő hatáskörébe tartozna.
Sőt, a referenciánk is igazak, és érdekes módon mind egy helyen lakik. Na mindegy, legalább nem kellett a címekkel bajlódni, csak másolgattuk egymáséról.
Az is igaz, hogy Ákos töretlenül több mint egy éve dolgozik ugyanazon a helyen. Legalábbis a fönöke ezt tanusítani fogja, mert zsarolható azzal, hogy az egyetlen értelmes emberét is elveszíti.
Ha mindezekbe kezdek jobban belegondolni, rá kell hogy jöjjek, ez csak a jéghegy csúcsa.
Miért hagytam ott az előző munkahelyem? Mert a tököm tele volt a buzi 150 kilos thai fönökömmel? Nem...mert sürgősen haza kellett utaznom. A főnökkel való megkülönbözés sose volt jó referencia.
De lehet az se, hogy 2 hét után holidayt kérek.
És most hirtelen úgy érzem, hogy ha tovább mélyedek a gondolataimban, nem tudom visszazárni Pandora szelencéjét. Itt kell abbahagyni. Talán még egy esélyem maradt. A borosüveg a hűtőben.

Az élet nehéz

Figyelmeztetés!

A leírt történet NEM igaz eseményeken ALAPSZIK, mert ez egy IGAZ TÖRTÉNET.

Berta nyíregyházi lakos, harmicakárhány éves, férjnél van , 2 gyerek.
Telefonál 5 után Londonba Zelmának. Zelma dolgozik, és még fog is magyar idő szerint 8-ig. A telefon otthon. Zelma egyik barátja, Ákos felveszi. Berta nagyon izgatott, mert Budapesten van, és majdnemhogy követeli Zelmát, aki 25 éves londoni lakos, egyedülálló, félmillió forint adóssággal.
Bertának szállás kell éjszakára Budapesten. Szeretné, ha Zelma szerezne neki szállást a teológián. Ákos felajánlja, hogy átadja az üzenetet, de Bertának nem tetszik, és ingerülten mondja, hogy az már késő, akkor ő már mit kezdjen vele, nem kell visszahívni. De azért még bepróbálkozik Ákosnál, hogy ő nem tud-e szerezni neki, merthogy ő a Zelma barátnőjének a férje. (Az összefüggést én se értem) Egy a vége, Berta megsértődve lerakja a telefont.
Magyar idő szerint fél 10-kor csörög a telefon. Berta az. Mégiscsak kell szállás. Berta a férjével, kocsival vannak Pesten, és én ugyan nemtom mit csinálnak, de lehet hogy az autóban ülnek, és várják, hogy megcsörrenjen a telefon, és valaki azt mondja, hogy gyertek, nálam van hely…ráadásul ingyen. Nem tudom, mi a foglalkozása Berta férjének, lehet éppen ügyeletes balfasz. Ez esetben a történet érthető.
Zelma lázas kapkodásba kezd, sűrű jajjjistenem-ezgetés és kéztörgelés közepedte, hogyan szerezhetne Bertának szállást, aki Magyarországon van, 2 óra alatt hazaérne autópályán, és van egy férje, aki lehet épp ügyeletben van…és harmicvalahányéves. Vagy kituggya…
Zelma leül az internethez(mert a teológia már zárva van, szoval kiesett), és lázasan keresi a magyarországi lapokat, vmelyiket angol nyelven is. Sikerül találnia párat, aztán telefonál Magyarországra.
Az egyik hotelben van is hely, de 10ezer forint lenne 2 főnek, az meg sok, mert ugyan van pénze Bertának, de annyit nem szeretne fizetni, ezért Zelmának olyat kell találnia, ami csak 5ezer forint 2 embernek. Most meg kell jegyeznem, 2008-ban vagyunk.
Szóval a telefonnál tartottunk. Az utolsó hotel élő vonalban közli, hogy a kapukat már bezárták, de hajlandó kinyitni, és hogy akkor kell-e a szoba.
Berta elbizonytalanodik, és közli a recepcióssal, hogy még nem tudja, mert a barátjainak keres, akiknek nincs most telefon-alkalmatosság a közelben. Még mindig 2008-ban vagyunk.
Ezalatt Berta és a férje ülnek a kocsiban csodára várva. Zelma már hivja is őket…jah, akkor mégis van telefonjunk…mostmár magam sem értem. Mindegy.
Kicsörög. Berta felveszi. Zelma közli a jóhírt, hogy van egy szálló, akik hajlandóak kinyitni a kaput, de Berta sokallja az árat. Ő inkább ingyen szeretne, és megkérdezi Zelmát, nem aludhatnának-e egy barátjánál vagy rokonánál…(a telefonbeszélgetést Zelma fizeti) Végül kierőszakolja Zelma áldását, hogy felhívja Zelma egyik legjobb barátját, Anettet, aki fiatal házas, és Pesten lakik, hogy ottaludjon.
Később Zelma elbizonytalanodik, és visszahívja Bertát, hogy inkább mégse hívja fel Anettet, mert már pofátlanság lenne este 10-kor. Hogy mi történik a telefonban, nem tudjuk, de Zelma, akinek fél millio forint adóssága van, felajánlja, hogy kifizeti a hotelszobájuk felét, mert Berta annyit nem akar fizetni.
A további események homályosak, de végkifejlet megállja a helyét.
Zelma végül lerakja a telefont. Hogy mi lesz Bertáékkal, azt még Zelma se tudja, mert Berta és a férje ott ül a kocsiban a teológia parkolójában, szerintem már a Jóisten se tudja mire várva. Lehet épp ügyetelben vannak.

Aki nem hiszi, járjon utána...Talán még megláthatjátok az elkeseredett házaspárt egy kocsiban ülve, várva, hogy mi történik...egy teológia parkolójában...

Felnőni

Amikor gyerek voltam, szerettem rajzolni, énekelni, kitalált történeteket gyártani, vajas kenyeret enni az utcán a napköziből hazamenet mézzel vagy savanyúkáposztával.

Lehettem volna festő, énekes, író, vagy akármi más. Aztán az évek során az embert meggyőzik, hogy te nem tudsz rajzolni, nem tudsz énekelni, amit írsz, az nevetséges, és nehogymár az utcán egyél vajaskenyeret. Szép lassan lemondunk az álmainkról, mert kell egy tisztességes munkahely, és leszel tanár, könyvtáros, bérelszámoló, könyvelő. Ha arra kerül a sor, hogy rajzolj valamit, hevesen tiltakozol, hogy te nem tudsz, összeszorul a gyomrod, hogy hu most ki fognak nevetni. Ha arra kér valaki hogy dúdold el a kedvenc dalodat, inkább elmondod a szövegét, vagy körülírod, csak nehogy meghallják a "rettenetes" hangodat. Elfelejtjük, hogy milyen jó érzés volt megragadni az első zsírkrétát, és beleszarva a világba (vagy a pelenkába) rajzolni. Miért nem csináljuk most azokat a dolgokat, amik örömet adtak nekünk? Illetve mit csinálunk helyette? Megnézem a TV-t...ahol mások csinálnak valamit. Vagy nekem most takaritanom kell, meg sokat dolgoztam, stb.

Szép lassan a társadalom beigazított minket a szürkeségbe, ahonnan többé nem merünk ellenszegülni. Te nem vagy képes többre! Miért akarnál újra rajzolni, mikor mi évtizedeken keresztül elértük, hogy azt hidd, nem vagy képes rá. Talán megpróbálod...nem fog menni. Miért? Mert évekig nem fogtad meg a ceruzát, nem hallattad a hangod, nem csináltad azt, amit gyerekként ösztönösen akartál. És újra visszamélyedsz, hogy hát ez nekem nem megy.

Milyen jól ki van ez találva. Kitörési esély nulla.

Felejtsd el a gyerekkori önmagad, tele vágyakkal, reményekkel és hittel. Ébredj fel, az nem volt a valóság...csak egy gyerek voltál...

De mi van, ha pont most vagyok a legnyomorultabb, és gyerekként tudtam azt, hogy mi a jó nekem? Csak beilleszkedtem egy társadalomba, lemondva mindenről, ami önfeledt nevetést adott.

Én nem akarok nem énekelni és nem táncolni, és elrejtőzve a világ elől, a kudarctól rettegve lemondani az életemről.

Én most meg fogok próbálni élni!

És ha nem sikerül? Ha kinevetnek az álmaimért, vagy azért, mert felfedem a vágyaimat, ha nem leszek elég jó azokban a dolgokban, amiket szeretek csinálni, vagy mert csak ákombákom lesz a rajzomból???

Hát... akkor vajaskenyeret fogok enni az utcán. Mézzel vagy savanyúkáposztával.

Rabszolgalázadás

Egyszer eljön az idő, amikor az elnyomás terhei alatt a rabszolga öntudatára ébred, és megkérdezi: "mi a faszért csinálom ezt?"

És miután nem talál értelmes választ, csak azt, hogy a rabszolgatartónak profitot csináljon, a saját életétől pedig végleg megváljon, jön az újabb felismerés: "..és még mindig itt vagyok"

Pár hónapi vekengés és idegbaj után, egyik percről a másikra az én életembe is belehasított a felismerés, mint Nyilas Misinél: Nem akarok debreceni diák lenni! Illetve kicsit más szavakkal, talán a debreceni helyett londoni, és a diák helyett rabszolgát használva..( már nem emlékszem pontosan)

Mindenesetre a lázadás nagyon rövid kimenetelű volt, ugyanis pár pillanaton belül hipp-hopp megváltam mindentől, ami rabszolgává tett egy egszerű mondattal: holnaptól nem jövök. Aztán elmentem vásárolgatni, ami csak bizonyságtételként szolgált, hogy jól döntöttem.

Élni akarok!

Úgyhogy veszem a fényképezőgépem, és irány lefotózni mindazt Londonból, amire eddig nem jutott időm, élvezni azt, hogy itt vagyok, szabad vagyok, és 2 hétig semmivel se törődni, csak élni bele a világba. A rabszolga fellázadt. És ez esetben nem verte le senki.

Reszkess London! Jövök!

Hol lakik az Isten?

Szent Péter bazilika. A második legnagyobb keresztény templom. 60 ezer embert képes befogadni. Eredetileg hogy Istent tisztelhessék ott.

Rengeten mennek csak megnézni, vagy vallási okokból, hogy megérintsék "Szent Péter" lábát. Amikor beálltam a sorba, hogy bejussak, izgatottan vártam az élményt, amit kapok. Félóra várakozás után visszazavartak, mert a vállam kint volt. Másnak a melle, de az ugye nem volt az előírásokban, az én vállam meg benne volt. Kendő kell, mondták, és elzavartak. Ültem a a sor mellett elkeseredetten, sírásra görbülő szájjal. Különösebben senkit nem érdekelt, de nem is vártam a "hívektől" semmit. Aztán Ákos beszaladt, és a temlom boltjában (ami ugye nem ellenkezik a szabályokkal, csak éppen Jézus verte ki az árusokat a jeruzsálemi templomból, dehát az meg kit érdekel) vett nekem egy kendőt, hozta nekem, és onnantól már nem voltam erkölcstelen.

Beléptünk a bazilikába, és minden percben egy őrbe botlottunk, aki úgy figyelt minket, és a többi "közveszélyes látogatót", mintha bármelyik pillanatban képes lett volna "lefegyverezni" minket. E nyugtató érzés után odamentünk a Szent Péter szoborhoz, aminek a lába már elkopott a sok érintéstől. Az őrök úgy hajtották ott a sorban álló embereket, hogy aki hitt az érintés erejében, és elérzékenyült, már azon vette magát észre, hogy vki eltolja és mérgesen rászól, mint valami börtönőr.

Bárhol kerestem, nem találtam azt, amit vártam.

Aztán megláttam egy fénycsóvát, ami a legszebb dolog volt ezen az idegen helyen.

Az ablakon keresztül tört be, és egy imádkozó gyereken állt meg. Amit az emberek nem tudnak elérni a festményeikkel és szobraikkal, az ott volt abban a fénysugárban.

Mert Istent nem lehet bazilikákba zárni.

Újra London

Megérkeztünk Londonba, a lakás tök hideg, de a két virág a nappaliban tébolyodott hajtásba lendült. A vicc kedvéért holnap nyitunk. Egyelőre azon gondolkozunk, hogy a következő repülővel megyünk haza. Nem akarok dolgozniiiiiiii......(Egyetlen vígaszom, hogy a Next új kollekcióval rukkolt ki közben) Mindenesetre holnap közöljük a főnökkel a következő holiday időpontját, biztos ami biztos.