Te nem imádkozol minden nap? Te nem úgy beszélsz, ahogy mi? Te nem tartasz távolságot a világi emberektől? Te hallgatsz rockzenét? Te nem jársz temploma minden vasárnap? Neked számít a külső? Te kéred a fizetésed, mikor nem kapod meg? Te szoktál inni is? Te bemész egy kocsmába? Te nem szűzen mentél férjhez? Te nem akarod végighallgatni a prédikáción azt, ami már milliószor elhangzott? Neked kérdéseid vannak? Szerinted az egyház nem Isten? Szerinted Kálvin Jánosnak nem mindenben volt igaza? Szerinted a hitvallásaink nem tökéletesek? Szerinted mi nem vagyunk tökéletesek? Te nem tűrsz el mindent? Te nem hallgatod végig csak azért, mert téged ez nem érdekel?
Ki vagy te? Mit gondolsz magadról? Hogy élhetsz így? Hogy lehetsz ilyen bűnös? Hogy hiheted az, hogy te keresztény vagy? Hogy szennyezheted be az egyházunkat?
Csak én vagyok az. Egy ember. Nem imádkozom minden nap, mert nem vagyok rendszeres, nem tudok semmit se csinálni rendszeresen minden nap. Nem tudom a mindennapi beszédemben azt mondani, hogy az "Úr" így meg úgy. Vannak barátaim, akik nem hisznek Istenben, mégis a szeretet törvénye szerint élnek. Hallgatok rockzenét, mert jó, és jó kiereszteni a fáradt gőzt egy pohár bor mellett. Igenis kérem a fizetésem, mert valamiből meg kell élnem amellett, hogy a papok vígan dőzsölnek. Nem szüzen mentem férjhez, mert szerelmes voltam, és elhagytak. Nem sajnálkozom a múlton, mert megtörtént és kész, nem érdekel. Nem vagyok hűtlen, csak azért, mert jól akarok kinézni. Nem akarom végighallgatni az olyan prédikációkat, amik nem szólnak semmiről, és semmi újat nem mondanak nekem. Kérdéseim vannak, és nem hiszem, hogy az Isten azért teremtett minket, hogy mindent bevegyünk, és agy nélkül kövessük az egyház utasításait. Nem hiszem, hogy az egyház, a papok, vagy akár Kálvin János ne tévedhetett volna. Nem hiszem, hogy az egyházunk tévedhetetlen lenne.
Nem tudom ki vagyok, csak azt tudom, hogy 26 évig 10 körömmel kapaszkodtam belétek. A szívem összeszorult, ha láttam egy templomot. A sírás kerülgetett minden egyes rúgástól, amit Isten "szolgáitól" kaptam, és újra és újra megpróbáltam, mert hittem, hogy ott az igazi otthon, és az utolsó remény után is hittem...mikor már tudtam, hogy vége, akkor is.
De én nem kellek az egyházba. Én valami ősellenség vagyok. Hogy miért, majd valaki egyszer a szemembe mondja, ha találkozok egy olyannal. Kitaszítottatok, mert én nem vagyok közétek való.
Aztán már nem kerestem azt, amit azelőtt. Valamit elvetettetek. Elvettétek a gyermeki hitemet, elvettétek az otthonomat. Kitagadtatok a nyájból. Egyszercsak kint találtam magam, ahol mindig is voltam. És elveszve sírtam a hidegben, de attól még nem fogadtatok be.
28 éves vagyok. És megszoktam a hideget. Észrevettem, hogy itt is emberek vannak. Érző emberek, akik tudnak szeretni. Akik lehet nem járnak templomba, de ismerik az Istent. És olyanok is, aki nem, mégis törődnek velem. Akik nem kérdezik, jaj ne már, te miért jársz templomba. Te miért vagy megkeresztelve? Te miért szoktál imádkozni? Te miért hiszed azt hogy van Isten? Miért fogadod el a törvényeit? Te miért nem csalod meg a férjed? Miért akarsz családot? Miért nem a kocsmában ülsz minden este? Mit foglalkozol az egyházzal?
Szomorú ezt leírnom. Ki fogad be engem? És most ezért legyek ateista? Gyűlöljem az egyházat? Mert nem fogad be? Szidjam? És az emberek mégkevésbé fognak hinni? Támadjam azt, amit Isten jónak indított el?
Én ezt nem tudom. Nem tudom, mégha semmit se várok már tőletek. Nem hiszek az egyházban, mégsem tudok hátat fordítani.
Megkövezhettek ezért a gondolatért, kirekeszthettek mégjobban, így is kirekesztettnek érzem magam. Megbélyegezhettek, lehetek fekete bárány, belém ültethetitek a bűntudatot, hogy milyen nyomorult vagyok. Védtelen vagyok veletek szemben, mert Édesanyám hitet nevelt belém.
Tehettek velem bármit. Én akkor is létezem. Hagyom, ha összetörtök, ha gyenge vagyok, ha sírok, és fáj, de akkor is az maradok, aminek teremtve lettem, mert nem tudok más lenni. Nem tudok hátat fordítani nektek, de nem leszek soha az, akinek ti akartok engem, hogy legyek.
Talán én tényleg csak egy fekete bárány vagyok, egy kivetnivaló valami.
Nem hiszek az önmagam erejében. Kicsi vagyok én hozzátok. Én már megtapasztaltam, hogy magamra sem számíthatok. Nem várok magamtól se semmit.
Nem kapálózok, nem esdeklek a kegyeitekért, se nem támadlak titeket.
Nem vagyok én senki ahhoz, hogy bármit is elérjek.
De kaptam valamit rajtatok keresztül üzenetként a keresztény életem "kezdetén". Csak én és aki üzent emlékszik rá.
"Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése