Óév - Újév

Soha életemben nem éreztem a különbséget két esztendő között. Hogy valami más kezdődne.

Miért is? Minden nap csak a másiknak a folytatása. Ezért nem jelentett vízválasztót a Szilveszter vagy az Újév.

Egészen tavalyig. Tavaly ilyenkor rettegtem. Rettegtem a 2013-as évtől. Mert tudtam, hogy mi vár ránk. A végét nem, de a kezdetét igen. Rettegtem, hogy, ez az év megváltoztatja az életünket, és nem a jó irányba.

Hogy itt vége lesz mindennek. Szörnyű érzés volt ilyen rémületben élni, tudván, hogy semmit, de semmit nem tehetek az ellen, ami jönni fog. Márpedig jönni fog. És én ott állok, felkészületlenül, mert felkészülni nem lehet, és várni, hogy most belepusztulunk, vagy megmaradunk.

Rengeteget álmodtam özönvízzel, jött a hullám, és vártam a halált. Elsodort, de mindig felszínre kerültem. Talán jel volt, talán a hitem maradványa pislákolt álmomban.

Véget ért ez az év is. És ugyan jött az ár, de mi itt vagyunk. Jött, aminek jönnie kellett. És el is ment.

Megkegyelmezett az Ég. Mert ez semmi más nem volt, csak kegyelem.

És mentünk tovább, olyan sok minden történt ebben az évben. Maradtak romok az ár után. Mert semmi másra nem tudtunk koncentrálni, csak erre az egyre. Most is vannak hullámok, most is vannak gondok, amik nyomasztanak, de hol vannak ezek az előzőhöz képest?

Most, hogy ezt az évet lezárjuk, lezárok vele minden aggódást, és mindent, ami felőrölt. Összetakarítom a romokat szépen, és új világot teremtünk.

A családomra fogok koncentrálni, minden más gondot, ami nyomaszt, most félreteszek.

Új év következik, és tudom, hogy remek év lesz. Ez is.

Karácsonyi történet

Hiába keresem a helyi újságban, hiába keresem az internetes oldalakon, nincsenek sehol.

 Talán nem véletlenül. Talán azért, hogy én írhassam meg. És ne 2 sorban, hanem azt, ami valójában történt.

Rengeteg óvoda műsoráról, felújításáról számolnak be a hírek. Mosolygó gyerekek, hiper-szuper ovik, gyönyörű ruhák, masnik, szebbnél szebb versek, díszek, dekorációk, igazi ünnep.

Mégsem teljes. Nekem legalábbis nem. Űrt érzek. Keresem a karácsony csodáját. 

És eljön az ideje az itteni ovis karácsonynak is.

Az óvoda szép és tiszta. Egyszerű berendezéssel, egyszerű játékokkal és egyszerű gyerekekkel.

Egy pici településen, ahol nincs pláza, nincs játékbolt, de még orvosi rendelő sem.

14 apróság jár az oviba. 1 csoport egyenlő az egész óvodával. Nincsenek különórák, nem tanulnak angolul.

Nem versenyeznek, hogy kinek van márkás cucca, kinek van a legjobb játéka. Én hiszem, hogy innen is vezet út az egyetemre, a "sikeres életre". Csak egy családiasabb, a világ zajától messzebb levő környezetből. 

Baromi ciki ide íratni a gyereket, ugye? Egy "tanyasi óvodába". Inkább vigyük minden nap a városba, 10-12 km-rel arrébb, mert azok "jó" óvodák. Ott lehet fizetni a sok különórát, ott lehet fizetni a csoportpénzt, ott lehet fizetni külön fotózásokért, ott megtanulják a gyerekek, hogy csak a "verdás" autó a jó autó, vagy nekem eredeti barbie-m van, nem pedig másolat.

Azt gondolom, hogy mindkét óvodának megvannak az előnyei és a hátrányai, de egyik se több vagy kevesebb a másiknál.

És majdnem nyugtáznám is ezt a mondatomat, de be kell vallanom, őszintén magamnak is, hogy talán a hétköznapokban a városi többet adhat (törődésben semmiképpen sem), de most, az ovis karácsonyok idején...ez most más. Mert valami itt most történt.

Gondoljunk csak vissza a legelső karácsonyra. Hol született meg a Megváltó Jézus? Aki hatalmasabb bárkinél ? Nem palotában, se nem templomban, nem is a városi fényekben, és nem is az urak vendégszobáiban.

Egy aprócska városkában, egy eldugott istállóban, a hidegben, a kegyetlenségben, kitaszítva szalma és állatok között.

Ilyen rideg körülmények között gyúlt fény, olyan fény, ami beterítette az egész világot, és ilyen körülmények között kaptuk a legnagyobb ajándékot.

A legszebb díszektől sem melegszik fel a szívünk, de egy apró gyertya lángjától igen.

Nekem ezektől a gyerekektől felmelegedett.

Az elhagyatott iskolába mentek át műsort tartani, hogy legyen elég hely a vendégeknek. Tele lett a terem.

Zengő énekszóval jöttek be bátortalanul a kopott falak közé, aztán felcsillantak az arcok, mikor meglátták a sorok között anyukájukat, szeretteiket, és boldogan integettek nekik.

Nehezen tudtam figyelni, mert az enyém elszaladgált közben, én meg videózni-fotózni próbáltam, mégis valami maradandót kaptam.

A gyerekek gyönyörűek voltak, és egytől-egyig a karácsony csodája ragyogott vissza az arcukról.

Az ártatlan mosolyuk, a kedves kis hangjuk, szépen felöltözve, karácsonyi dalokkal-versekkel, jelmezbe öltözve, szerényen a kis Jézus bölcsőjénél.

És tényleg ott álltak. Jézusnál. 

Lehet, hogy ők nem tudnak úszásra járni, lehet, hogy nekik nincsenek különórájuk, lehet, hogy őket sokan lenézik azért, mert nem városi óvodába járnak, de tanulnak, énekelnek, fejlődnek, és szeretetet kapnak.

De nem is az a legfontosabb.

Hanem az, hogy én ott és akkor elhittem, hogy abban a pici bölcsőben, kis apróságokkal körülvéve, tényleg a Megváltó született meg.

Ez a karácsony csodája, amit senki nem vehet el tőlük, és amit nem lehet kiérdemelni, csak ajándékba kapni.

Köszönöm, hogy láthattam ezeket a ragyogó gyermekarcokat, és én is részese lehettem a csodának.

Mindenkinek hasonló, meghitt, igazi karácsonyi ünneplést kívánok odahaza azzal a szerény kis fénnyel, ami minden emberhez eljut, megállíthatatlanul...