5 nap London és egymás ellen

Valahányszor felmerült a gyerekvállalás gondolata, mindig azok az anyák lebegtek a szemem előtt, akik mindenhova magukkal viszik a babájukat, magukra kötnek egy hordozókendőt, és semmi sem állíthatja meg őket. A gyerek meg szépen elvan, kukucskál a hordozóból a világra, tapad az anyahajóhoz, mint valami kis majmocska, és hagyja anyukáját intézni a dolgait.

Ahogy megszületett Ákos, rögtön tudtam: ez nem az a gyerek.

Természetesen valami csodában reménykedtünk, hogy mire Londonba megyünk, már egész kompromisszumkész lesz. Hát nem.

1.nap:
A Nyíregyháza-Ferihegy autóút kisebb kínlódások árán lement. Itt megjegyezném, hogy egyszer a gyerekek hatalmas bosszút fognak állni azon az emberen, aki feltalálta a gyerekülést.

A repülőn szerencsére egy Hugh Laurie hasonmás ült mellénk, aki elég jól elszórakozott Ákócával. Azt hiszem egy nyelvet beszéltek. Na és a sok ember....alig lehetett válogatni, hogy kivel szemezzen, és bűvölje vigyorogva addig, amíg sóhajokban nem tört ki a leigázott angol nép: "ohh...so gorgeous..."

Itt azért én is felemeltem a fejem, hadd lássák kitől örökölt a gyerek.
A peluscserét nem lehetett kikerülni, és talán ez is lett a nap fénypontja. Akik voltak olyan bátrak, hogy kipróbálták már a wc-t repülés közben, azok sejthetnek valamit a dologból, de tisztába tenni ott egy gyereket, az maga a gyönyör.
Ahogy bemegyünk a wc-be, szemben van egy csapott fal. Azon van egy lenyitható lap, amit elvileg pelenkázás céljából raktak oda. Ha ezt lenyitom, az teljesen fedi a Wc-t. Ekkor jön rá az ember, hogy az ajtót maga mögött képtelenség bezárni, mivel annyi hely van csak ebben a fülkében, hogy a wc-re üljön, de mivel ezt a részt mostmár a "pelenkázó" foglalja el, akkor vagy a gyerek tisztába rakja magát, vagy az ajtót nyitva hagyom. A következő érdekesség, hogy a pelenkázó rész kb egy 3 hónaposra van kitalálva. Mindegy, beszuszakolom Ákost, próbálom ott is tartani, mert rögtön lefejeli a falat, ha kicsit felemelkedik. Lefoglalni persze ilyenkor nem lehet semmivel, de szerencsére elkapja a feje mögött levő folyékony szappan tartót, ami úgy oda van rögzítve, hogy annak lecibálásával leköti magát. Kárt tenni végülis nem sikerült benne, de az se érdekelt volna két csupasz rugdolózó lábbal a jobbkezemben, másikban pelus, törlőkendő, a gatyája fogalmam sincs már, hol volt.
Azt hiszem a küldetés így is lehetetlen, de még megspékelik azzal, hogy a gyerek lába nem feléd néz, hanem oldalra. Ennek csak egy végkimenetele lehet: minden és mindenki szaros lesz. Ez van, örülünk, hogy a ruhára nem ment.
A vonat már nem volt olyan szórakoztató, és Keresztapuhoz  érve is csak az Alma Zenekar Szuperkukák című videoklippje után nyugodtak le a kedélyek.

Az éjszakákról azt hittük, rosszabbak már nem lehetnek...természetesen tévedtünk ebben is.

Mivel a szoba még nem melegedett be, és kisgyerekes családként hozzászoktunk a 22 fokhoz, a következőképpen néztünk ki. Én a falfelőli oldalon pulóverben, a pulóver az orromra húzva, próbáltam elnyomni a vacogást, nehogy felkeljen a gyerek. A nagyobbik kiadású Ákos a másik oldalt, kiszorulva a dunyha alól, valamit a sötétben magára húzva összegörnyedve vacoga, a kisebbik kiadás középen, dunyha alatt, kiterülve, mélyen, békésen szuszogva, két kezét kétoldalra kinyújtva igazak álmát aludta. Hát mit mondjak, nem sok esélyt hagyott nekünk, hogy mi is elférjünk az ágyon. Azt hiszem 10 perc elteltével hirtelen nagyon honvágyunk lett.

2. nap:
Még élünk! Nem fagytunk meg. Hajnal 4-re már egész jó idő lett a szobában. Bár ezt észrevettük az éjszaka folyamán többször is, mikor a kis uraságnak sürgősségi teapótlásra volt szüksége.
Frissen kipihenten indultunk Lewishambe, ami a legközelebbi bevásárlóhelynek bizonyult. Egy férfivel vásárolni indulni nem szerencsés ötlet. Kettővel egyenesen tragédia. Vásároltunk Ákosnak, vásároltunk Ákócának, és ennél a pontnál mindkettőnek elege lett a vásárlásból. Mintha két nyűgös gyerekkel indultam volna útnak. Feladtam. Jobbnak láttam hazamenni, nehogy valakinek bántódása essen.
Miután kipanaszkodtam magam, Ákóca rámnéz csodálkozva, és elmosolyodva jól megpaskolja az arcom a "Jól van anya, naaaaaaa"-mozdulattal
Este még a Fazekas család (szia Laci, lájkolj!) meglátogatása is belefért, Ákóca barátságosan üdvözölte Dotyikát, de Dotyi még nem pasizik, úgyhogy nyűgbe torkollot, ideje aludni.
3.nap:

 Ez megadta London ízét. Adta volna, ha lett volna elég időm, de a hülye üzletek az Oxford street-en, csak délben nyitottak. Ez sem gátolt meg abban, hogy belevessem magam a forgatagba, már ha férjuram volt olyan kedves, hogy szabadra engedte a bennem rejlő fenevadat, és elengedett egyedül olyan pénz-limittel, amit legnagyobb fájdalmam ellenére se sikerült kimerítenem, pedig én mindent megpróbáltam. (Azt azért meg kell, hogy említsem, hogy a pénz az eladott Sbux részvényeimből jött, de mivel az első számú bejegyzésemben említett házikó a fő cél, csak most az egyszer próbáltam elvetni a súlykot.)

Az idő sajnos rohant, 4-re a volt munkatársaimmal volt megbeszélve a találka. Végig se értem az utcán (röpke 3 óra alatt), és mennem kellett. Lehet annál nagyobb büntetés egy nőnek, minthogy egy bankkártyával a kezében az Oxford street-en nincs elég ideje????
Furcsa, hogy csak egy pár órára voltam távol, mégis a nagy tömegben annyira hiányoztak az Ákosaim, hogy alig vártam a találkozót, és hogy ők is odaérjenek. Ahogy feljöttem a metróból, olyan érzésem volt, mintha csak tegnap jártam volna ott. Csak az utcán futkározó öltönyös bankárjaimat hiányoltam, de nem lehet mit tenni, vasárnap mégsem fognak miattam dolgozni.

Minden ugyanolyan gyönyörű volt, és én ugyanúgy rohantam, hogy el ne késsek, mint előtte. Mielőtt bekanyarodtam volna, már megmagyarázhatatlan mosoly ült ki az arcomra, és olyan örömmel mentem be, mint még soha. Nagyon jó volt újra látni a munkatársaimat, már amelyik kíváncsi volt ránk, és eljött, és az ingyen kávé is nagyon jól esett. Ákócám is hozta a formáját, azt se tudta, hogy a kínait nevesse ki, vagy a bangladesit. A csokiember nem jött el, vele nem vagyunk jóban.
Aztán zárás előtt csak jutott egy kis ingyenkaja is, mire Ákóca nyűgössége is tetőfokára hágott. Kiderült, hogy a pelenkában nem csak egy gyönyörű popó van, hanem más  is. Bementem utoljára az irodába, de ott se volt semmi hely a peluscseréhez, így kénytelen voltam az asztalon véghezvinni a műveletet. Ennek semmi nyoma nem maradt, kivéve néhány error üzenet a számítógép képernyőjén annak következményeként, hogy a hátonfekvés túl unalmasnak bizonyult, és egy kódfeltörés még belefért az időbe.
Hazafelé a London Bridge-en sétáltunk át, ahol minden nap jártam hazafelé. Ákócának is ismerősek lehettek a zajok még a pocakban eltöltött időből, mert talán ezt élvezte a legjobban. Nézte a buszokat, taxikat, a rengeteg embert, és közben meg nem állt keze-lába.

4.nap:

Keresztapu szeretne elmenni Portsmouthba. Megyünk! Azért egy kis kitérővel még kikukucskáltunk a Westminsterbe, mert Ákócának kell egy Big Ben-es kép, aztán irány a jó öreg Waterloo Station. A cél a Historic Dockyard, ami annyit jelent: hajók, hajók és hajók. Talán annyi azért nem. Meglepetésemre a belépővel egy kis hajókázásra is volt jegyünk, ami bemutatta a kikötőben álló hadihajókat. Ez nagyon jó programnak tűnt mindaddig, amíg Ákóca úgy nem döntött, hogy elkezd

 nyüszögni, aztán ezt továbbfejleszti sírdogálássá, majd eszeveszett elkeseredett ordítássá. Ekkor már mindenki minket nézett, és én kénytelen voltam felállni a hajó végében, és megpróbálni elringatni, ami a 9 kiló körüli súlyát nézve, már inkább volt komédia, mint tragédia. Persze nekem nem volt vicces, nem is láttam végül semmit az egész bemutatóból, de erre való a fényképezőgép, majd megnézzük a képeket! Aztán egyszercsak egyik pillanatról a másikra elaludt. Ekkor véget ért a túra.

A HMS Victory szerencsére csak ezután jött, és Nelson admirális szelleme békét hozott nekünk is.

5.nap:
A legszörnyűségesebb. Repülőn ordítás, kocsiban ordítás. Az egyetlen vicces dolog, hogy a repülőn most is tisztába kellett tenni a fenséges popót. A wc nem lett azóta se nagyobb.

Hogy a sikert megünnepeljük, jöhet a kaja egy kis turbolenciával, és a gyerek száján kívül mindenhova jutott a borsófőzelék csirkével, a kis mellény pillanatok alatt szakállkává alakul, el is távolítottuk a végén. Aztán a beígért ordítás, én járkálok fel-alá, amíg el nem alszik, és remélem, hogy a mellettünk levő csajnak nem vettem el egy életre a kedvét a gyerekvállalástól.

Ahogy leszálltunk, mintha kicserélték volna Ákost, vigyorgott mindenkire, barátkozott, örömködött, jól becsapta a társaságot, begyűjtötte a dícsérő szavakat, aztán autóút haza, azt inkább már le se írom.

Összefoglalva:
Megvettem az első szemránckrémemet, azt hiszem ezek után szükségem lesz rá.

Végre itthon, itt a kis szobánk, megvan a kiságyunk, megvan a sütifaló kincsesbödön is, és ahogy a szobájában ringatom a térdemen, olyan kis ártatlan arccal, becsukott szemmel, felhúzott szemöldökkel szürcsölgeti a teáját, mintha az angyalok szálltak volna a földre.
Majd' összeesünk a fáradtságtól, de nézve ahogy durmol, összeszorul az ember szíve...nem hagynánk itthon semmi pénzért.

10 éves jogsi tapasztalatai

Ez is elrepült....10 év. Mennyi, de mennyi tapasztalat! Sokáig töprengtem, hogyan is foglalhatnám össze a felhalmozott tudást, és tehetném a köz javára. Az egyik kezdeti gyakorlásommal kezdeném.

A jogosítvány megszerzése után kimaradt 1-2 év, így előlről kezdtünk mindent.. Magam mellé ültettem Édesapámat, más lehetőségem nem is volt, mert az ő kocsiján kísérleteztem, megkértem mondjon minden instrukciót lépésről lépésre, mert már elfelejtettem, és ez biztonságérzést nyújtana. Uccu neki, vezessünk.

Indítsd be, index, kuplung, egyes, gáz, kuplung kettes...

Nem tűztem én ki nagy feladatokat magam elé, csak Nyiregyházáról Felsősimáig eldöcögni, röpke 10 km, semmiség. Ahogy közeledtünk a városhatár felé, kedvenc útkereszteződésem is közeledett, ami arról híres, hogy hiába vannak kirakva táblák, az emberek többsége úgy döntött, nekik arra nicns szükségük, össze-vissza indexelnek, az meg már végképp luxus, hogy tudják kinek van elsőbbsége.

Bevallom hősiesen, egy kis bizonytalanság fogott el, de Édesapám békésen nyugtázta, menj csak nyugodtan, neked van elsőbbséged. Már csak egy kérdés motoszkált a fejemben: vajon ezt a többiek is tudják?

Mit volt mit tenni, elvárták a határozott vezetést tőlem, mert állítólag ha én bizonytalan vagyok, akkor majd a többi sofőr szemtelen lesz, kivágnak elém, stb. Így hát egy életem, egy halálom, határozottan mentem bele a kereszteződésbe, látva, hogy mások is ilyen határozottan közelednek afelé.

...és mint a lassított felvétel, jött...jött...én mentem...ő mégis jött...én mégis mentem, és ő mégis jött, és határozottan az utolsó percben megfordult a fejemben, hogy ez a kedves fiatalember nagyívben leszarja az én határozottságomat, és a kereszteződés közepén, félméterre az oldalától úgy bevágtam  a féket, hogy ott helyben meg is állt az élet, kocsi lefulladt, az a marha meg úgy suhant el előttem, hogy ha nem állok meg, ő sem jut tovább.

Így álltam pár pillanatig a forgalom közepén, mintha megállt volna az idő, csak a következő sofőr arcát láttam, aki bámul a fejembe, és ki tudja, mit gondol.

Aztán egy hang visszahúzott a jelenbe: Indítsd újra, kuplung, egyes, gáz...

Automatikusan követtem az utasításokat, szépen hazavezettem csendes, önkívületi állapotban. Kiszálltam az autóból, és finoman becsaptam az ajtót.

Ennek 8 éve. Azóta nem volt slusszkulcs a kezemben. Az, hogy nekem volt elsőbbségem, és nem rontottam el semmit, nagyon gyenge vígasz volt.

Hogy hogy jött ez most elő? Úgy, hogy döntöttem, ennek vége. Idén tavasszal megtanulok vezetni, ha a fene fenét is eszik, vagy ha nem, akkor is.

Beülök a volán mögé, és nem leszek pupák! Ha kell, kiszállok a kocsiból, és megverem, akit kell. Ha meg erősebbnek bizonyulna, futni még mindig elég gyorsan tudok.

Vigyázat, a gépezet beindult...senki sincs biztonságban.

Jövööööööök!!!!

Hogyan győzzük le félelmünket a kísértetektől

A következőkben némi segítséget szeretnék nyújtani azoknak az embereknek, akik rettegnek a sötétben, hogy egy fehér kéz kinyúl az ágy alól, vagy egy sápadt arc bekukucskál a rosszul behúzott függöny redői között, és még fokozhatnám, de talán elég ennyi, elvégre a félelemmentesítés lenne a cél.

Valahogy mindig is rettegtem a sötétben, hogy más is van ott rajtunk kívül, főleg ha egyedül voltam. Ennek ellenére iszonyatosan vonzottak és vonzanak a kísértethistóriák, nem beszélve az ilyen témájú filmekről. Ezekkel nincs is semmi baj, de órákkal utána már a saját fantáziám kiegészíti a dolgokat hihetőbb elemekkel, és megkezdődik az őrület alig várva, hogy újra reggel legyen.

Ezért az utóbbi években elhatároztam, hogy nem nézek több ilyen filmet, mert már elegem van az éjszakai rettegéstől, mint például főiskolás koromban a Kör című film után egy hétig nem aludtam várva, hogy leteljen az átok, és amíg feküdtem az üres kollégiumi szobámban, mert pont ekkortájt nem járt be a szobatársam, csak forgolódtam, és meredt szemekkel néztem a tőlem 2 méterre levő Tv-t, hogy bekapcsol-e magától, és kimászik-e belőle a "kislány". Na ezt a vonalat nem is folytatom, mert nem leszek hiteles.

Szóval nincs több ilyen film, döntöttem el 1-2 éve, előtte persze agyba-főbe.

De azért könyv formájában, egy kis klasszikus angol irodalomban....az még belefér, a kultúra része, könnyed esti olvasmány. Angol kastélyok, romantikus lelkek, egy kis hátborzongatás, ez az én műfajom.

Így került a kezembe egy poros könyv, nem is tudom honnan. Egy dobozban volt, valahonnan kimentettük, és amíg nem voltunk itthon, ott lapult a többi alatt. A lapjai már sárgák, ahogy kinyitom, rögtön megcsap a dohos szag. 200 éve élt angol írók hátborzongató novelláinak gyűjteménye. A vászonkötés jobb felső sarkát egy denevér lenyomata borítja. A könyv ódon hatása ellenére megkímélt állapotú, csak az elejére van tollal bevésve: Balogh Zs. Egykori tulajdonosát jelölheti.

Természetesen csak estére jut egy kis időm, hogy végre leüljek mellé, úgyhogy irány az ágy. Gyorsan leellenőrzöm milyen hosszú az első novella. 50 oldal jó pici betűkkel, na ez még éppen belefér a napba.

Mélyet szippantok a könyv dohos szagából, és jöhet a szórakozás.

A novella a lehető legoptimálisabb számomra, Londonban játszódik. Még a környéket is ismerem, ahol a kísértetház áll. Még azt a helyet is, ahol a hullát kifogják a vízből. És a ház története egyre jobban magába szippant engem is.

Közben fura zajt hallok a házban, abbahagyom egy percre az olvasást. Miért konganak így a csövek? Teljesen biztos vagyok benne, hogy ilyet még nem hallottam azelőtt. A pincéből jön. Akkor szokott így kongani, onnan vezeti csak így a hangot. De már éjfél, és senki nincs a pincében. Igen, senki nincs ott, ismételgetem magamnak. Olvasom tovább a könyvet, és egyre jobban együtt érzek a kutyával, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy szerencsétlen állat nem éli túl az éjszakát.

Megint fura hangokat hallok a szobában. Nem tudom honnan jön a zaj, leteszem a könyvet, és végignézek a szobán, megfigyelve minden árnyat, amit a kislámpám vetít mindenfele. A szekrény ajtaján levő tükörben is olyan furcsa a világ. Kezdek egyre jobban elveszni a fantáziámban.

Koncentrálok, ennyire nem lehetek gyáva, tovább olvasok.

A könyv felénél egyre közelebb kerülünk a titokhoz, és igen...szegény kutya....dermedt szemekkel találtak rá az egyik sarokban....tudtam...és akkor, megjelennek...

Mármint a könyvben. Hogy mi is pontosan, azt leírni én se tudnám, de ahogy egyre jobban kibontakozik a történet, azt veszem észre, hogy...

Hogy mindjárt elalszom rajta. Gyorsan tovább olvasom, gondolom velem van a hiba, de nem. A történet okfejtése kezd olyannyira unalmassá válni, hogy egyik lapról szenvedek a következőre. Mostmár nem azt nézegetem, hogy éjfél elmúlt, hanem hogy hány oldal van még hátra. Még 20.

A következő 10 oldalban megoldódik a ház sorsa. Egyszerűen megoldódik. És még mindig van 10 oldal! Anyám, ez az egyik legrémesebb történet, amit valaha olvastam. Már ekkor éreztem, hogy nem bírom, és még van 10 oldal, és azért még élt bennem a remény, hogy a befejezés kárpótol ezért a nem mindennapos szenvedésért.

Egyre lassabban haladok, és csukódik le a szemem. A főhős még szenved egyet azzal az emberrel vagy lénnyel egy filozofikus félórát, aki az egészet előidézte, és ebben az elmélkedésben egyre lassul az olvasási tempóm. Itt szerintem már az se menthette volna meg a történetet, ha armageddon következik be.

Eljutottam az utolsó oldalakhoz. És mi a vége? Azt mondja ez az ember a főhősnek (aki nem hisz az egészben, ezért élte túl, mert az elméje felül tudott emelkedni), hogy 3 hónapig erről nem fog tudni beszélni.

És valóban. Pontban 3 hónapra rá írta le ezeket a sorokat! Anyám, micsoda fordulat!

Ahhh, végig értem, becsuktam a könyvet, melynek címe 21 rémes történet (ami igaz is, legalábbis az első tuti az).

Ez egy hete történt. Azóta nem félek. Fura, de ilyen kísértet-história után, már nem félek! És mi van, ha megint félni kezdek? Hát, van még 20 történet a könyvben.

Csak nehogy valamelyik tényleg jó legyen!

Létünk elengedhetetlen feltétele az alvás, vagy már egy másik dimenzióban vagyok?

Eddigi életem során szentül meg voltam győződve, hogy az alvás nélkülözhetetlen feltétele a mindennapos létünknek. Erre a kollégiumi évek csak bizonyságul szolgáltak, ugyanis a heti sűrű programjaink után semmi sem esett jobban, mint egy végigaludt hétvége, déli keléssel, délutáni reggelivel, aztán egy kis fetrengés a Tv előtt, és eljött az esti szunya ideje.

Ám minden teória megdől egyszer, újraértelmezzük a világot, új kérdések merülnek fel. Az én életemben most jött el az ideje, hogy az alvást, mint létszükségletet újraértelmezzek.

Természetesen már bajlódok a kérdéssel egy ideje, de mostanra már olyan mélységekig jutottam, hogy talán megdőlni látszik eddigi összes elméletem.

A kezdetekben arra gondoltam, hogy pár hét, és minden megint a régi kerékvágásban lesz. Legalábbis alvás szempontjából. A pár hét eltelt, utána nyugtatgattam magam az 1-2 hónap elméletével. Talán még azt is ki lehet bírni, bár azelőtt a pár nap is lehetetlennek tűnt.

Jelenlegi helyzet szerint 8 hónapja nem volt egy nyugodt éjszakám. Mostmár úgy érzem, bármi lehetséges, akár az is, hogy valaki a levegőtől hízik.

Ez valami olyasmi lehet, mint amit a távolkeleti hegyek tetején élő papok csinálnak. Az elején őrült tiltakozás, az emberi elme felülír mindent. Éjszakai kiborulások, sírás, dühöngés, probléma megoldásának keresése. De miután az ember 8 hónapon keresztül kérdezgeti, hogy miért? És mennek a találgatások, hogy melege van, fázik, viszket a bőre, túl kemény a víz, szomjas, éhes, túl sokat evett, bekakált, bepisilt, fáj a hasa, fáj a torka, túl sötét van, túl világos van, túl sokat aludt, túl nagy a csönd, nincs elég csönd, nő a foga, hajszál van a ruhájában, nem jó az új pelus...és eljut az őrület határáig, aztán megállapítja, hogy nem alszik, és kész!

Szépen lassan beletörődik, hogy ez így van, ellene tenni semmit nem lehet. És ekkor, az önfeladás pillanatában veszi észre, hogy a világegyetem fizikai törvényei megdőlni látszanak: igen! Lehet élni alvás nélkül!

Következőnek megpróbálhatunk egy téglát összetörni a hasunkon, vagy majd gyermekünk megpróbálja, aki olyan új dimenziókba segít minket betekinteni, amelyekről nem is álmodtunk volna. Ezek után meg pláne nem fogunk.

És a kérdésekkel teli éjszaka után feljönnek az első sugarak, halk motoszkálás a gyerekszobából, a világ legédesebb pofija vigyorog kifelé, teli életenergiával, és az összes eddigi kérdés marad a következő éjszakára, kezdődik a nap!