2011. december 4., vasárnap

A temető rémei

(A sztori megtörtént eseményeken alapszik. A mai napig nem tudom, mi volt az, amire a kedves olvasó így fog reagálni: "az meg mi???")
Hűvös, nyirkos őszi este volt. Hatalmas gomolyfelhők borították el az eget, és téli félhomály borult a tájra. A falu lakói lustán házaikba húzódtak, bágyadtan az álmosító időjárástól és fáradtan a borús hangulattól. Közeledett a halottak napja.
A lehulló száraz falevelek zörgése mellett kapu nyikorgása hallatszott. A közeledő léptek egyáltalán nem voltak fáradtak, inkább fürgék, és a sietős kopogás mellé már ismerős hang társult:
- Pirikém! Pirikém! Itthon vagy? Hahó! Pirike!
- Itt vagyok már, mi a baj? - sietett elő Pirike kissé ingerülten a zaklatástól.
- Na végre! Hát egész nap vártam rád, ettől a bokortól, amit ültettetek, pont nem látok át a kaputokra. Miért nem szóltál, mikor érsz haza?
Pirike a kifogáson törte a fejét, amikor Irike már folytatta is.
- Egyedül vagy itthon? Na jobb is, akkor legalább kimehetünk most ketten a temetőbe. Tudod, mondtam már. Na gyorsan vedd a kabátod, holnap már halottak napja, nem érünk rá!
Pirike ugyan 10 évvel fiatalabb volt, de olyan lassan indult a kabátjáért, mintha öreganyó lett volna, és még mindig a kifogáson gondolkodott, de azon vette észre magát, hogy már a kapuig lett taszigálva.
Elővette a kulcsait, hogy mindent bezárjon gondosan, közben Irike egy szatyrot emelt elő a kerítés tövéből olyan ügyesen, mintha csak kamaszkorát élné.
-Hát az meg micsoda? - kérdezte meglepetten Pirike.
- Hogyhogy mi? Te sem gondolhattad komolyan, hogy üres kézzel megyünk oda? Mégis mit csinálnánk akkor velük? Egy egész csapat lehet már ott!
Pirike belenyugvón bólintott, és elindultak a temető felé.
Mire odaértek, már egészen besötétedett. Egy-két gyertya pislákolt csak, és néhány hozzátartozó téblábolt a sírok mellett, akik próbálták elkerülni a halottak napi tömeget.
Irike és Pirike halkan, de céltudatosan közeledett a sírhoz. Sose értették meg egymást igazán, de most egy szívvel, egy lélekkel vágtak neki a feladatnak. Egyikük se mutatta a megtorpanás legkisebb jelét se.
- Hát itt vagyunk- mondta Pirike, zavarában az aranygyűrűket forgatva az ujján, fejét forgatva, vajon ki látja még őket.
Senki se volt a közelben, és ha lett is volna, a kivilágítatlan temetőben nem lehetett volna benne biztos még a szomszédasszony se, hogy tényleg őket látja.
Amíg Pirike így aggodalmaskodott, Irike nem vesztegette az időt, és a sírkő mellé ledobott szatyor tartalmát ürítette ki nagy alapossággal.
- Azok meg mik? -kérdezte Pirike, de választ már nem kapott, mert Irike keze megdermedt a levegőben
-Csssssssssss. - intette le ingerülten.
Aztán tovább suttogott: - Ott vannak.
- Hol? - suttogott Pirike is.
- Nem látod? Ne mozogj. Ott...a sír közepén! Az ibolya mellett! Nézd, már megint! Megmozdult!
Pirike szeme kigúvadt, annyira figyelt, és mintha tényleg látott volna valamit, de nem volt benne biztos. Vitatkozni viszont nem mert, mert mi van, ha mégis csak látta. Úgy érezte, hideg fuvallatt simítja végig a hátát, épp borzongani kezdett volna, mikor Irike félbeszakította elmélkedését.
- Nincs időnk, addig kell cselekedni, amíg itt van. Vagy vannak! Nem tudhatjuk. Fogd ezt meg gyorsan!
Elővett valamit a szatyorból, és mielőtt még Pirike megnézhette volna, már a kezében is volt.
-Ez meg mi?
- Pirike ne értetlenkedj már annyit, mi lenne? Kukoricacsutka! A végénél fogd, mert hoztam benzint is!
És a következő pillanatban már öntötte is rá a benzint.
- Pirikém, ne tátsd a szádat, vedd elő a következőt, csináljuk gyorsan, mert egy nem lesz elég. És ha nem használjuk fel mindet, még egérutat nyernek.
Pirike nagyon vigyázott a gyűrűire, de nem restelkedett, amit meg kell tenni, hát meg kell tenni, végülis apósuk végső nyugalmáról van szó. Locsolta a benzint egyik cső után a másikra, Irike meg rohant velük a virággal beültetett sírhoz, és dugdosta le egyesével a szögletekbe, majd az oldalakhoz, és végül a közepére.
- Ide is kell egy - bíztatta magát - úgy látom itt szokott feljönni.
Kész voltak.
Mindketten hátrébb léptek, koszos benzines-földes kezüket egy rongyba törölgették, Pirike a gyűrűin sopánkodott, ami Irikének kicsinyes elégtételt adott a régi sérelmekért, de mindketten tudták, hamarosan itt az idő.
Irike harcra készen adta az utasításokat, mit hogyan kell csinálni. Nem lesz idő tétlenkedésre, ha csuklóig merülnek is a földben, ha harapás éri is a kezüket, megfutamodni nem szabad, ők állnak nyerésre, ezt észben kell tartani.
Kifújták magukat, a temető teljesen kiürült. Egymásra néztek.
- Kezdjük. - adta meg a végszót Irike.
Gyufát vett elő, és egyesével meggyújtotta a földbe szúrt benzines csutkákat, majd egy nagyon picit hátralépett, hogy jól belássa az egész sírhantot.
A csutkák füstölögve, bűzölögve lassan égni kezdtek. A föld egy-két pontján mintha kezdett volna feljönni a fojtogató füst. És akkor megtörtént.
A kupac közepén mintha megmozdult volna valami. Igen, egyre inkább úgy tűnt, mindjárt felszínre tör.
Irike és Pirike megfeszülten, ugrásra készen várakozott, le nem véve a szemüket arról a bizonyos pontról.
És akkor Irike hirtelen elkiáltotta magát!
- Ott van! A kerti kutya!
És ugrottak mindketten.
Az, hogy egészen pontosan mi történt azon az éjszakán, annál a sírnál, sohasem fogjuk megtudni. Irike állítása szerint elkapta a "kerti kutyát", - bármi legyen is az - és a földhöz csapva végzett vele.
Annyi biztos, hogy több virág ott már nem nő, hiába ültetgeti Irike és Pirike, akik értetlenül állnak a dolog előtt, és felbuzdulva a siker láttán azt fontolgatják, hogy talán az egész temetőt meg kéne tisztítani, nehogy visszatérjenek ezek a fenevadak.
Irike és Pirike büszkesége, amit az elért eredményt csak hatványozott bennük, meggátolja őket további tevékenységükben, hiszen amit ők kemény munkával elértek, más hasznára nem fogják elpocsékolni. És ha véletlenül meggondolnák magukat, azt biztosan látni fogjuk az "érthetetlen módon" kipusztuló sírhanti növényzetből.

2011. december 2., péntek

Egy kabaréért nem kell messzire menni...elég a legközelebbi kórházig

Erősen gondolkozok, hogy egy egészségügyi blogot kéne írnom. Na ha egyszer nem kell majd heti 4 alkalommal dokit látnom, leszállok a témáról, ígérem.
Ha író lennék, még lehet egy regény is összejönne belőle, semmi mást nem kéne tenni, csak leülni a kórház folyosóján, és villámsebesen írni mindent, ami történik. Vagy dráma lenne, vagy vígjáték. Talán inkább színházban állná meg a helyét. És ezért még fizetni sem kell. Sőt, ha Nyíregyházán ül az ember, ott mégcsak meg se fogja kérdezni senki, hogy miért ül itt egész nap. Debrecenben már neccesebb a helyzet, mert akad 1-2 olyan elvetemült asszisztens, nővér, orvos és még főorvos is - a marha fajtájukat - ,aki megkérdezi, hogy az embert, mire vár, segíthetne-e. Felfoghatatlan.
Na de nem így van ez a külföldiekkel. A Debreceni Klinikán azért elég sok diák van a 4.világ országaiból, vagy hogy is szokták mondani, ha fogalmunk sincs honnan?
Rohangálnak a Mohammedek, Rahmanok, akik egész jól törik az angolt, a magyart meg aztán egyáltalán nem beszélik. És vannak a front túloldalán az egészségügyi dolgozók, akik egész jól beszélik a magyart, azonkívül meg semmit. Nem hibáztatom érte őket, a kommunizmusban biztos nem mehettek cserediák programra Angliába, angol fakt se volt. Ha mégis sikerült angolul tanulniuk, akkor nagyon jól elsajátíthatták azt a "hóárjú"-akcentust, amit az orosz tanárok angol tanárrá átképzéséből nyertek.
Tehát van a 2 front, ami csak az összecsapásra vár, és egy hosszú kórházban töltött várakozás a lehető legjobb alkalom erre.
Megérkezik 3 fiatal. Ákos szerint franciák, nekem inkább vmi terrorgyanús nép tagjainak tűnnek. Valószínűleg itt tanulnak, mert ugyan van menekülttábor is Debrecenben, de elég jól öltözöttek. A rövidhajú lehet az agy, a csaj a kismama, a kecskeszakállas meg az apuka-jelölt.
Megérkeznek tanácstalanul a teli váróba, próbálják megfejteni az ajtókra kiírt jeleket, kevés sikerrel. Aztán már nyílik is egy, kilép egy munkában elhavazott szőke feltupírozott, melírozott hajú középkorú hölgy: "terhesambulanciára beadatlan papírok?". Nagyon előrelátóan a külföldiekre rá se néz, nehogy véletlenül hozzá szóljanak, de a rövidhajú valahogy mégis úgy érzi, itt az alkalom, és a megfelelő ember, gyorsan lecsap rá egy stóc papírral.
Mi az 5.sorban ültünk, nem hallottuk mit mond a srác, de érdekes módon a választ szerintem még a váró másik végében is hallani lehetett, hogy jól megértsék: "Hozzám magyarul beszéljen, mert én nem beszélek más nyelven!" A válaszokat elnyelte a tér, mert nem akart kiabálni a gyerek, úgyhogy csak a párbeszéd egyik szereplőjének részét tudom megosztani:
"Vannak irataik?", "Papírok", "I-ra-tok", "Passport", "passport", "biztosítás?", "PASSPORT", a végén kezdett belefáradni, mert jó hangosan, érthetően, tagoltan ennyit mondott: "ITT VÁRJANAK! MAJD HÍVJÁK ÖNÖKET!".
Azzal elviharzott, és becsapta az ajtót. 5 perc múlva egy másik asszisztenst kaptak el, na annak már nagyobb rutinja volt, és rögtön jó hangosan közölte velük, hogy hol várjanak. Aztán már csak kulcsszavakat használt: "OTT! OTT!"
Nem tudom, hogy e szavak közül melyik lehet benne a Kezdőknek magyarul c. könyvben, talán egyik se, mert ugyanúgy álltak OTT.
Ákos megbökött, hogy nem akarok-e odamenni fordítani, mondtam, hogy sajnálom, de olyan rossz hónapok vannak mögöttem, hogy most kijár nekem egy kis szórakozás. Amúgy is, miért nem kaptak el egy dokit, azok beszélnek angolul.
Pár pillanat múlva, egy Musztafa esett ki az ajtón, valószínűleg kizavarták bentről, hogy menjen ki fordítani, mert teljes tanácstalanságban nézett szerteszét. Nem lehetett a magyar nyelv mestere ő sem, mert 5 perces magában álldogálás után visszaosont a rendelőbe. Többé nem láttuk.
A komédia le is zárult, mivel megjelent egy orvos, és behívták őket, minket meg az ultrahangra.
Ott megerősítették a hitemet, hogy amit Nyíregyházán mondanak, nem kell meghallani, mert ők Debrecenbe küldtek, akkor meg azt kell meghallani, amit itt mondanak. (Ez azután bukott ki, hogy a pesti tanácsadásra reagálva Nyiregyen nagyon kedvesen próbáltak meggyőzni, hogy felejtsem el ezt a gyereket, úgyis szar életünk lesz).
Egyébként minden tökéletesnek tűnik még mindig a genetikai ultrahangon, de Pesten mégiscsak jobb cuccok vannak, és ők ezt figyelembe is veszik.
Másnap Nyíregyházán komolyabban folytatódott a kabaré, vagyis az inkább már tragikomédia volt.
Eredeti terv szerint csak a háziorvoshoz készültem, hogy pecsételje le a kiskönyvemet. Már korán ott voltam, az asszisztens megcsinálta az EKG-t, ami szerinte tökéletes lett, aztán megmutattam neki a vérképemet, ami szerinte szintén tökéletes (én úgy gondoltam vérszegény vagyok, láttam már párszor ezeket az értékeket, na de tudom én mi a beteg dolga: a mély csend), majd 30 percen keresztül pletyizett nekem, zsibbasztott, mert nem volt még más beteg, ezalatt elfogyasztotta a szendvicsét egy bögre kávéval, és azt is megtudhattam, hogy valahogy nem megy le a falat a torkán mostanában, de az okát nem tudtuk meg, hogy miért.
Aztán megjött a doki. Személyiségi jogokat nem akarok sérteni, ezért nem írom le a következő 5 percet, legyen annyi elég, hogy a 80 körüli doki átöltözött a térelválasztó függöny mögött, ami derékig ért (a plafontól a derekáig).
Megnézte a torkom, mert fáj, nyugtázta, hogy vírusos torokgyulladás, és hogy miért kaptam el, öblögessek sós vízzel, ennyi. (Érdemes orvoshoz járni) Aztán megnézte a "tökéletes" leleteimet, és már küldött is a kardiológiára sürgős papírral, és azt is közölte, hogy olyannyira szar a vérképem, hogy szerinte vénásan kéne kezdeni a pótlást, amit azért én szintén túlzásnak tartok, ilyen vérképem volt Ákossal is, mégis elég volt a vas tabletta. Na de nincs mese, addig nincs pecsét, amíg igába nem hajtom magam.
Villámgyorsan irány a kardiológia nagypapa örömére, aki így egy egész délelőttön keresztül próbálhatta megfékezni pici unokáját a ház teljes lerombolásától.
A portán megkérdeztem merre kell menni, mert mindenhol azt az utasítást kaptam, hogy a régi szülészetre, arra meg már sajnos nem emlékszem, hogy hol születtem. A portán egy biztonsági őr nagyon kedvesen egy idős párra mutatott, hogy ők pont odamennek. Na, gyorsan a nyomukba szegődtem, és ahogy elhagytuk az első épülettömböt, ők megtorpantak, és rájöttek, hogy eltévedtek. Ez az én szerencsém.
Befutottam a legközelebbi épületbe, ahol szintén azt mondták, hogy a kardiológia az a régi szülészet. Nem tudom, miért gondolja mindenki, hogy én jártam ott. Aztán kb ugyanolyan fejjel bámultam rá, mint a kérdés előtt, és akkor végre hajlandó volt elmondani a szőke nők nyelvén is: a bordó-sárga épület. Na ez a beszéd, kérem!
A betegfelvételnél megmutattam a beutalómat, elküldtek a C/8-ba. Ott leadtam a papírjaimat, röpke 20 perc után kijön a nagyon kedves platinaszőke 50 éves asszisztens pokolbakívánó tekintettel, és elküldött vissza a betegfelvételre, hogy "vetessem fel magam". Érdekes. Visszamegyek, mostmár 10-en álltak a sorba. Beadom megint a beutalómat, és megkértem őket, hogy akkor mostmár ne csak nézzék, hanem "vegyenek fel". Erre felvettek. Vissza a C/8-ba, és izgatott várakozás a kedves szívbetegekkel, akiknél az átlagéletkor 75 és a halál között volt. Türelmesen vártam, a többiek mérges tekinteteket vetettek arra, akit előbb hívtak be, néha kijött a szöszi, és nagyon humánusan ráripakodott az öregekre, hogy írják alá a papírt "gyorsan, ügyesen", ehhez helyet a falon biztosított. Valamelyiket az ajtóhoz hívta, szerencsétlen ugrott, pedig láthatóan minden erejét össze kellett szednie hozzá, aztán a nő gondolt egyet, és úgy tolta ki a bácsit egy szó nélkül, hogy rányomta az ajtót az orrára. Más papóka ott ült már órák óta nyugodtan várva, mikor odaszaladt egy nővér, hogy ő még miért van  mindig itt, mikor ő töltötte ki a papírjait, és csak egy aláírás kell már rá. A mellettem ülő nénikének, aki a Debreceni Egyetemen volt valamikor tanársegéd, és azt mondták neki, hogy tanuljon meg olvasni, és a nyelvét műtötték, de senki rá sem nézett, és most úgy elfertőződött, hogy megint műteni kell, és a fülével bentfeküdt, de már csak akkor nézték meg a fülét, amikor hazaengedték, így járnia kell oda is kontrollra, innen meg tegnap elzavarták, mert nem voltak meg az 5 évvel ezelőtti papírjai, hát őt 2 óra várakozás után végre bejutott.
Addig még meghallgattam 2 másik nőnek a rémtörténeteit, és már szólítottak is. Bementem határozottan, kedvesen, és láss csodát, még szöszi is kedves volt velem. Értetlenül álltam a helyzet előtt, de azért iparkodtam követni az utasításokat, nehogy balhé legyen, hogy tökölök. EKG, vérnyomásmérés, szívultrahang. Az egyetlen vicces dolog, hogy hanyattfekve egy alma nagyságú gombóc emelkedett ki a hasam jobb oldalán. El is repült az idő, kiderült, hogy én is "szívbeteg" vagyok. (Ha én ezt tudtam volna a tesióráknál...). A billentyűim nem zárnak jól, de ez semmit se jelent, szülhetek, gondozni se kell, újból kiderült, nem vagyok tökéletes. Azért rákérdeztem Boti betegségére is, nem mondott konkrétan semmit, mert hogy nem tudja a súlyossági fokozatot, de egyetértett abban, hogy jó eredményekkel műthető, és nem kezdett el szörnyülködni, hogy minek akarom megtartani.
A 32.héten kell visszamennem kontrollra, aminek semmi értelmét nem látom, miután a doktor annyit mondott, hogy ettől nagyobb bajom sose legyen. Persze a váróban azért a billentyűs hölgy megnyugtatott, hogy nehogy azt higgyem, hogy ez rendben lesz, mert neki is így kezdődött.
Irány a háziorvos, még épp odaértem a rendelés végére. Boti szívéről ő csak annyit mondott, hogy az még alakul, lehet nem lesz semmi, mert szerinte összenő. Ha nagyon nagy a sövényhiány, akkor meg megműtik, és rendben lesz, és hogy milyen okos vagyok, hogy inkább megyek szakemberekhez, minthogy azokra hallgassak, akik el akarják vetetni. Na, végre valami elismerés.
Aztán megnézte a leleteimet, és egy minimális túlaggódásos beszéd után végre lepecsételte a kiskönyvemet, úgyhogy végre mehettem haza, a gyulladt torkommal, a beteg szívemmel, a pocsék vérképemmel kiheverni egy újabb egészségügyben tölött napot.