2018. augusztus 6., hétfő

"Egy" köszönöm

  Néha rám tör a saját magam elszámoltatása. Miért vagyok, mit csinálok, csinálok-e valamit, van-e értelme az életemnek, stb, stb, nagyon jó kis önmarcangoló esti program, ha alszanak a gyerekek. Általában arra jutok, hogy remélhetőleg van valami minimális hasznom, de úgyse jövök rá soha, hogy mi.
  Egy ilyen remek önkínzó programomat rontotta el pár éve a férjem, aki emlékeztetett valamire, miután kijelentettem, hogy teljesen feleslegesen szívom a levegőt.

  14 évvel ezelőtt történt, és teljesen törlődött az én kis túlterhelt agyamból. 

  14 éve 2 évet hitoktattam-kántorizáltam friss diplomával azon a helyen. Futkároztam gyalog az egymástól messzire eső iskolák, óvodák között. Kaptam ott hideget-meleget. Az időjárástól is, no meg lelkileg is.
Elindítottam egy gyülekezeti újságot (hihetetlen így utólag), aminek nagy részét én raktam össze, néha pedig megkértünk 1-1 gyülekezeti tagot, hogy írjon valamit. 
Egyik alkalommal egy idős párt szerettünk volna meggyőzni, de nem merték vállalni, mert állításuk szerint nem tudnak úgy fogalmazni. Ilyen pitiáner dolgokon nem akadunk fenn, semmi gond....elmentem hozzájuk, leültettek, örültek nekem, én meg csak hallgattam hosszan a történeteket, ide-oda cikáztak a gondolataik, jegyzeteltem, majd összeraktam, megírtam helyettük, azt, ami kikívánkozott belőlük. Hogy mennyire sikeresen raktam össze a lényeget, azt csak később tudtam meg, addig agyaltam, hogy vajon így szerették volna, vagy valami kimaradt. 
  2 év elteltével másfelé vezetett az utam.
  Az utolsó közös istentiszteletről jöttünk ki, ahol sokan elköszöntek tőlem. Az ajtóban álltam, mikor ez az öreg bácsi a kerekesszékével nehézkesen kigurult. Az egyik lába amputálva volt, én soha nem láttam őt másképp, csak ülve. Nem is beszélgettünk mi sokat, csak amennyit egy huszonéves "zöldfülű" tud mondani, ráadásul a bácsi nem egy barátkozós fajta volt, kicsit tartottam is tőle.
Akkor észrevettem, hogy felém veszi az irányt. Szokta nyújtani a kezét egy kézfogásra, gondoltam el akar köszönni ő is, már ha most vagyok itt utoljára. De hiába vártam a kezét, mert egyáltalán nem felém nyújtotta, hanem valami furcsa erőlködésbe kezdett, én meg nem is tudtam hirtelen, hogy mit szeretne.
  Nem hagyta a feleségének se, hogy segítsen, két kezével belekapaszkodott a kerekesszékbe, és minden erejével, feltolta magát. Én dermedten néztem, amikor azon az egy lábán, amit soha nem használt, megállt, imbolygott, de azt is láttam rajta, hogy most aztán nem szeretné, ha bárki segítene neki. A következő pillanatban a kezét felém nyújtotta, a szemembe nézett, és egy erős kézfogás mellett annyit mondott: Köszönöm!
  Hogy mit mondott még, vagy a felesége mit tett hozzá, nem emlékszem, de hamar visszahuppant a székbe, én meg a döbbenettől csak néztem, ahogy tovább mennek. 
  Elköszöntünk, és gondolkozni nem is volt időm, mert közben a többiek haladtak kifelé.
  Még most is elgondolkozok, hogy mégis mit tudtam én adni neki 24 évesen, hogy ő fél lábával is, de felállva köszönje meg nekem.... 
Ezzel együtt magasra tette a mércét, mert ugyan milyen elismerésért tudok még küzdeni, ha a pályám elején megkaptam a legnagyobbat?




2017. november 18., szombat

Igazi Ajándék

Egy 8 éves kislány.
Tehetséges.
Furulyázik.
Minden nap gyakorol. Délután a suliban. Ha kell, ha nem, meg akarja mutatni, mit tud.
Kiáll az osztály elé ragyogó szemekkel, előveszi a két pici kezét, és a levegőben elkezdi játszani a dallamot.
Tökéletes ritmussal, és minden hangot jó helyen "fog le". De néma marad.
Némán furulyázik, mert nincs hangszere.
Hogy miért, az igazi okot én nem tudhatom. Szegénység? Nemtörődömség? Nem az én tisztem megítélni. Én csak annyit tudok, hogy egy furulyás gyermek hangok nélkül játszik dallamot.
Pár hete nézem, de nem bírom. 
Következetlenség, hogy én, mint tanító, vegyek egyet egyetlen gyereknek, a többi 24-nek meg semmit. 
Mégis elhatározom magam. Mindegy, hogy milyen tanító leszek...ember vagyok.
Írok pár embernek....és pár órán belül jön a válasz:
3 furulya van...keressek még furulyázni vágyó szegény gyerekeket, mert itt bizony adni akarnak!!!
És még csak azt se tudjuk, kiét adjuk, mert mindenki ADNI AKAR!!!
Lelkek gyógyulnak. A kislányé, aki megkapja azt, amiről álmodni sem mer. Az enyém, mert adhatok. És azoké, akik adni akarnak, mert nekik is szörnyű gyerekkoruk volt.
Nem egy nagy ajándék. Pár ezres tétel. Mit jelent egy gyermeknek?
Én remélem, hogy a legtöbbet. Többet a pénznél, és bármilyen földi értéknél. Hogy továbblendíti majd őt a következő éveken, hogy érdemes tovább menni, hogy nem süllyed meg ott, ahol a jelenlegi helyzete tartja.
Ez Ajándék. Igazi ajándék. Nem pénz, nem 10ezres játék. Ez olyan, ami talán a szívébe vésődik. Mi pedig imádkozunk, hogy a mag kikeljen, és gyümölcsöt teremjen.
Kedves drága kislány! Az Isten küldte ezt az ajándékot ismeretlen anyák kezein keresztül. Használd, ahogy csak tudod!
Mi meg köszönjük, hogy rajtunk is segítettél!