...és teljesen tanácstalanok vagyunk, nincs más hátra, mint barátainkhoz fordulni segítségért, és jobbnál jobb ötleteik után hosszasan magyarázkodni, miért is nem használjuk fel remek sziporkáikat attól függetlenül, hogy nagyra becsüljük azokat. Ráadásul még a kedvüket is szeretnénk megőrizni a további ötletbörzéhez a nehéz időkre.
Hogyan is mondhatnám el Gyurinak, hogy a múzsa csókjának hiányáról nem lehet blogot írni? Hogy hiába keresem a témát, hiába próbálok felidézni az agyamban bármit is, az első eszembe ötlő dolog, egy sütőtök, amit bárhogy boncolgatok, marcangolok, semmi se jut tudnék mondani róla. Vagy hogy hiába nézek szét magamkörül, az egyetlen téma a konyhaasztal közepén ülő kisfiam lehetne, aki épp savanyúuborkát eszik, majd dolgozza el szisztematikusan az ülőgarnitúrán, de vele kapcsolatban olyan elfogult vagyok, hogy csak a többi anyuka agyára mennék az ömlengésemmel. A további témafoszlányok meg úgy hullanak szét a fejemben, hogy egy óriási lepkehálóval se lehetne őket egybentartani.
Vagy hogy mondjam meg Liának, hogy az ő ötlete még ennél is zavarba ejtőbb, mert nem akarok szembesülni azzal, hogy már ősz van, és én március óta ígérem azt a randit. Semmi kedvem ilyennek látni magamat, és egy egész blogbejegyzésben taglalni lustaságomat, annak valós és kitalált okait, aztán magyarázkodni, hogy hogy is jutottam idáig, és elhalmozni ígéretekkel, hogy egyszer megjavulok én, mint Jimmy.
Na és Edóval megérttetni, hogy egész nap nem történt semmi blogra való, és ha mégis el kéne mondanom, nem tudnám lefordítani emberi nyelvre az Ákócával való visítozás-sikítozás-nevetés-harapás kommunikációt?
Vagy a másik ötlete; Amerika, amit Viki is lájkolt, ahelyett, hogy saját ötlettel állt volna elő! De persze arra volt esze, hogy reklamáljon, ha mégse Amerikáról írok!
Pedig erről az országról hirtelen csak a rengeteg csokimázzal bevont, cukorkákkal megszórt, emberfeletti kalóriamennyiséggel teletömött édességek jutnak eszembe, amiket ő fotózott. Esetleg még egy szaftos hamburger olyan zsemlében, amire a legyek se szállnak, mellette egy extra adag sültkrumpi és minimum 1 liter kóla. Bár most, hogy ilyen szépen elképzeltem, még egy amerikai zászlót is látok a háttérben, ahogy belekap a szél, és dicsőn leng a szabadságot, egyenjogúságot, emberi jogokat hirdetve a leigázott indiánok hamvai felett. Talán még Dzsenifer is elsétálhatna Viki kedvéért. De nem fog, mert Viki nem írt ötletet, csak lájkol és reklamál!
Végül Judit ötete a sötét múltból. Ibolya, a kedves nő, aki ontotta magából az alkoholt Debrecen szívében, mérgezve az odajáró pénz nélküli egyetemistákat, főiskolásokat és alkeszokat ( a halmazoknak vannak metszetei is)...meg Lacika, aki kifizetett egy kör piát, és ezért cserébe az elméleteit hallgattuk, majd angolosan távoztunk. Hát ezekről nem, nem fogok írni. De Judit nem adta fel, előállt Liám túrófánkjával, amit még soha nem kóstoltam, és tuti 4 után fog elkészülni, aztán átadom magam a bűnös élvezeteknek, nem fogom tudni abbahagyni, és ha sikerülne is, ennem kell még egyet és még egyet, nehogy megsértsem Lia fáradozásait. Aztán másnap halálsápadtan a mérlegre állok, és eszem ágában se lesz közzétenni, hogy mit tettem magammal.
Hát a végére értem, és mostmár csak egyetlen téma maradt a fejemben:
Hogyan fogom én rávenni ezeket az embereket, hogy még egyszer tanácsot adjanak nekem???
