A kocsiajtó kinyitásakor vettem észre, hogy pár perccel korábban egy galamb tisztelte meg az üveget egy akkora terméssel, amit lehet egy hétig gyűjtögetett magában. Gyors tanakodás, hogy lemossuk-e, de úgy tűnt, már meg is fagyott, így azt a hitet erősítettem magamban, hogy ez igenis szerencsét hoz. Már ha 50km-en keresztül nézni kényszerülök.
Fél 3-ra kellett odaérnünk, addig nem izgultam, de útközben nagyon rámtört. Mivel hirtelen jött az ötlet, hogy telekvásárláshoz kérjük ki egy építész tanácsát, döntenem kellett, a referenciái alapján ő tűnt olyan embernek, aki megérti, amire én gondolok. A legjobban a vaskalaposságtól tartottam, hogy ezt nem lehet, azt nem lehet, ez hülyeség, az már nem fér bele, stb.
Hamarosan ezen aggályaim szertefoszlottak, ugyanis ránéztem az órára, és erős kételyeim támadtak a pontos megérkezéssel kapcsolatban. Hát igen, ennyit az első benyomásról...részünkről.
Lóhalálában megérkeztünk pár perces késéssel. A kapu felett mesés motívumok voltak, és nagyon ódon hatást keltett az egész épület. Csengetni próbáltam, mikor csak egy fagömböt láttam kilógni a kapufélfából, felette egy cetli: " Csengőt húzni! :) "
Óvatosan meghúztam a fagolyót, nehogy a kezemben maradjon, és hamarosan kutyák ugatása jelezte; sikeres volt a hadművelet.
Egy fiatal lány nyitott nekünk ajtót, mint később kiderült, az asszisztens, és a kutyák veszélyességére már csak akkor kérdeztem rá, mikor már magam is láthattam, életben fogunk maradni.
A helyiség, ahová vezetett minket, inkább emlékeztetett egy gyerekeknek szánt kézművesházra, csak a gyurmák és színes papírok hiányoztak.
Azt se láttam, az asztal melyik végére kéne leülnünk, annyira kiegyenlítettek voltak a viszonyok.
Hamarosan megjelent az építész. Kopaszodó, kócos, kerek szemüveges középkorú férfi, aki megjelenésével tökéletesen beillett volna egy manógyár vezetőjének.
A kezdeti feszengésen egész hamar túljutottunk, megismerkedtünk, és mikor a házról összegyűjtött képekkel teli mappámat kinyitotta, és egy "látom egyezik az ízlésünk"-kel kezdte a kommentjét, hát tudtam, hogy jó helyre jöttünk mi.
Ákos előzetes tippelése szerint úgyis csak félóra az egész, ehhez képest 2,5 óra volt, és úgy elrepült, hogy szinte észre se vettük. Végre valakinek elmondhattam az összes részletet, ami csak eszembejutott a házunkkal kapcsolatban, és semmire se kaptam olyan választ, hogy "azt nem lehet", sőt inkább érdeklődéssel fogadott mindent, és kötetlenül mindent meg tudtunk beszélni, ami csak felmerült bennünk akkor. A beszélgetés végére mindketten tudtuk, hogy jobban nem is választhattunk volna.
A telekre is rábólintott, és neki is tetszett, hogy patak van a végében.
Mikor távoztunk, már sötétedett, és a teleklátogatást egyszer már visszamondtam pont emiatt, de mégegyszer nem akartam megváratni a tulajt, így felhívtam, hogy még azért mennénk.
Ő sajnos már akkor fogorvosnál volt, én viszont nem akartam húzni az időt, hisz mi már láttuk egyszer ezt a telket nappal, amiről ő nem tud, így megbeszéltem vele, hogy amíg ő fogorvosnál van, mi kimegyünk megnézni a telket, és utána beszéljünk személyesen, amikor végez.
Útközben rámtelefonált egy bababoltos nő, hogy akkor kihoznák a mosható pelushoz rendelt éjszakai betéteket, otthon vagyunk-e. Mondtam, hogy menjenek nyugodtan, a szüleim otthon vannak.
Mire kiértünk, ránkesteledett. Így felkapcsoltuk a kocsin a fényszórót, mert végig akartunk menni a telken, hogy egy kicsit átérezzük a hangulatát. A talaj persze tiszta göröngy volt, alig láttunk, de a két hülye azért ment. Aztán a pataktól visszafordultunk, és mikor a kocsihoz értünk, akkor vettük észre, hogy nem járt a motor, csak a világítás. Ezzel a felismeréssel egy pillanatban elaludt a fény is, és a kocsi többé meg se nyekkent. Se köszörülés, csak halvány világítás a műszerfalon, tele pirossal, és csend.
A telek előnyeihez tartozik, hogy abban az utcában még egyetlen ház sincs, mert új parcellázású, tehát két utcával arrébb kell menni, hogy a házakhoz érjünk, de addig se sikerült megtalálnunk az utat, mivel az még csak most van kialakítás alatt.
Hát csetlettünk-botlottunk a sötétben, és mivel még csak 5 körül volt, sokan nem értek haza.
A 3. háznál végre ajtót nyitottak, és segítőkésznek is tűntek. Riasztották a szomszédot is, akire várni kellett, hogy hazajöjjön, és éppenséggel autószerelő. (El se hiszem)
Mikor megjött a szomszéd, elindultunk vissza a rétre a kocsihoz, addigra már olyan sötét volt, hogy csak az utolsó pár méteren láttuk, hol is van. Négyen nekikezdték tolni, de semmi. A szomszéd visszament a kocsijáért, hogy azzal behúzza a miénket. Ez is hasztalannak bizonyult, Csigabiga meg se nyikkant.
Aztán megint egy telefoncsörgés, a bababoltos nő reklamált, hogy szóljak rá a szüleimre, mert senki nem megy ki a csengőre. (gondolom ákóca megbuherálta, azzal szokott zenélni) Hát elég egy szerencsétlen banda, ha nem bír dudálni egyet, inkább a kapuban fagyoskodik. Mire hazaszóltam, már apa kint volt a csomagomért, így visszatérhettem a rideg valóságba, a kocsi újjáélsztéséhez.
Megindult a "bika"-keresés, aksitöltőtől kezdve mindent találtak már, de hasztalan, semmi se történt. Végül kipróbálták másik akkumlátorral, és azzal újból megjelent a lélek szegény kis Opelünkben.
Hamarosan nyugtázták, hogy ez az akkumlátor még a gyári volt, és mostanra bizony halott, már nem lehet tölteni se. Megindult a tanakodás, hogy hol lehet venni egyet, de az autószerelő apjának ilyen boltja van, felhívta őt, elment egyért, amit megvettünk.
Eközben én bent voltam egy háziasszonnyal, hogy addig se fagyoskodjunk kint, és a telektulajdonos már hívott is, hogy végzett a fogorvosnál. Közöltem vele a helyzetet, erre ő rögtön felajánlotta, hogy kijönnek, megpróbálnak segíteni. Mivel ragaszkodott hozzá, ráhagytam.
Mire végeztünk, ők már az előzőleg megbeszélt helyen vártak ránk. Még kötelet is hoztak, ha vontatni kéne minket. Hál' Istennek addigra már minden tökéletesen működött.
Nekem úgy lefőtt az agyam ezalatt a másfél óra alatt, hogy átadtam Ákosnak a "kezdeményezés" jogát, és olyan 10 perces kérdezz-felelek után Ákos megtette az ajánlatát, hozzátéve, hogy aludjanak rá egyet, aztán válaszoljanak. A nő se akart rögtön felelni, de nem is mondott semmit az árra. Nem kezdett el tiltakozni, hogy hát, azért annyiért nem, csak hallgatott, és pörögtek a kimondott számok a szeme előtt.
Aztán fájó búcsút vettünk egymástól, és ki-ki elindult hazafelé , megálmodni a saját kis álmát.
...magam részéről az út sötétségében világító ablakrafagyott galambterméket bámulva...
