"Oszd meg te is, ha...!" (az anyaságról)

...büszke vagy arra, hogy anya vagy!" - folytatódik a mondat.

Eddig nem akartam erről írni, mert féltem, hogy megbántok valakit, hisz az anyaságnál nincs is nemesebb feladat a világon. De mivel alkotói válságba keveredtem, nem válogathatok.

Értem, hogy miért teszik ezt ki sokan, szép gondolatok, de most leírom, hogy én miért nem.

Ha valaki nem olvasott volna ilyet, tömören összefoglalva arról szólnak ezek a bejegyzések egytől-egyig, hogy mi anyák 9 hónapig testünkből tápláljuk gyermekünket, védjük, óvjuk, majd szenvedve hozzuk világra. Aztán éjszakákat virrasztunk át, 24 órás műszakban dolgozunk, nincs megállás, nincs szabadság életünk végéig. A szeretetünk mindent megbocsát, és olyan magasztos, nemes lények vagyunk, hogy ezt más meg sem értheti. És természetesen büszkék vagyunk arra, hogy anyák vagyunk.
Ez mind szép és jó, de korántsem ilyen idilli a helyzet, bármennyire is jól esne.

Kezdeném az elején.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem mondanám, hogy tudok gyereket csinálni. Nem vagyok képes arra, hogy puszta akaratommal létrehozzak egy tökéletesen működő emberi szervezetet, ami lélekkel, egyéniséggel, szeretettel van megtöltve. Még csak azt se értem, hogy tud abból a szedercsírából nyakat átölelő kezecske és mindent rugdosó lábacska kialakulni, hiába tanultuk biológia órán. Az egyetlen, amit teszek ennek a csodának a megszületéséért, hogy primitív ösztöneimnek engedek. Nem én alkottam meg a testemet úgy, hogy tökéletlensége ellenére létrehozzon egy másik életet. Nem az én tanulmányaim vezettek oda, hogy egy dobogó szivecske lüktethet bennem a sajátomon kívül. Csupán kaptam ezt a csodát úgy, hogy semmivel se érdemeltem ki, csak annyival, hogy nőnek születtem.

9 hónapja alatt óvom, táplálom. Hogyan? Bekapkodom a vitamint, megpróbálok egészségesen élni, és nem megyek súlyemelő versenyre. Ennyi lenne? Ez napi pár perc. És amikor dolgoznom kell? Vagy mással vagyok elfoglalva? Akkor ki óvja, táplálja? Mégha én teszem is, egy cseppnyi erőfeszítésembe se kerül, mert a szervezetem elvégzi helyettem. És ha csak rajtam múlik, akkor miért aggódunk, hogy odabent minden rendben van-e? Ilyen egyszerű? Táplálom, de még a köldökzsinórt se tudnám kialakítani neki, ha rám lenne bízva, azt se tudom, milyen ásványok, vitaminok kellenek, hiába pürésíteném a répát, semmit se érnék vele.

Nem vagyok ilyen nagyszerű. Én csak bízok benne, hogy kialakul minden, aminek ki kell alakulnia. Aggódok, hogy vajon elegendő táplálékot kap-e, mert etetni nem tudom.

Csoda ez a növekedés odabent, nekem megadatott, valakinek nem. Mennyivel lehetek büszkébb? Semennyivel. Ajándékot kaptam odafentről.

Aztán eljön az idő, amikor kicsi lesz ez a test kettőnknek. Megszenvedünk. Én találtam ezt ki? Én akarom, hogy ennyire fájjon? Ha a Jóisten adott volna egy másik módot is, ami ugyanolyan tökéletes, de kevesebb fájdalommal jár, nem azt választanám?  Erre se lehetek büszke.

Később a sok átvirrasztott éjszaka, törődés, aggódás, szeretet. Azt mondanám, erre csak egy anya képes.

Nem. Láttam már apukát óvó anyaként viselkedni. Nem kellett ehhez nőnek lennie, elég volt a benne levő szeretet.

De ha mindent megteszünk is, akár éjszakákat virrasztunk át, mi soha nem veszítjük el a türelmünket? Soha nincs egy rossz szavunk, egy megbánt mondatunk, amit legszívesebben kitörölnénk? Amikor 25-ödjére kelünk fel, és az ajtófélfának megyünk a fáradtságtól, reggel pedig indul a nap, soha nem veszítjük el a türelmünket? Mindig tudom, mi a helyes? Hogy kell nevelni, hogy a legjobb legyen?

Én nem tudom. Örök vívódás ez.

És a szeretetünk mindent megbocsát? Soha nem lesz a gyerekeinknek olyan tette, ami tüskét hagy bennünk?

Az én anyai szeretetem, bármilyen nagynak is hiszem, nem tudja minden "bűnét" elmosni. De ezek a vétkek se mossák el az én anyai szeretetemet.

Ezérthát mit is mondhatnék arra, hogy büszke legyek anyaságomra? Arra, hogy a természet elvégezte a dolgát, vagy arra, hogy én jó anya vagyok?

Az első nem az én érdemem. A másodikért pedig életem utolsó pillanatáig küzdenem kell anélkül, hogy elérném.

Ennek ellenére mégis büszke vagyok! A legbüszkébb a világon!

Nem magamra, nem is az anyaságomra. Hanem arra a kis csodára, aki számomra mindenben a leg-ebb az egész világon. Aki lenyűgöz egy pillantásával, egy karnyújtásával, vagy azzal, ahogy nevet, szeret, átölel. Vagy megteszi első lépéseit, rácsodálkozik egy szappanbuborékra, nélkülem alkot kusza kocka-hegyeket, vagy éppen csak alszik összekucorodva, mint egy kis bogár, és minden apró kis szusszanásával eláll a lélegzetem.

És akkor is én akarok lenni a legbüszkébb, amikor el kell engednem a kezét. Először csak egy pici időre, hogy ne rögtön szakadjon meg a szívem. Aztán hosszabbra, hogy másnak is jusson ennek a pici szívnek a melegségéből, és végül ne az én kezemre legyen szüksége.

A körlevélnek egyben igaza van. Az anyai szív már így marad, amíg dobog. És abban is biztos vagyok, hogy egy szerető szív (nem muszáj annak anyainak lennie) - és talán még a körlevél megalkotója is ide tartozik - , nem az anyaságára büszke a legjobban, hanem arra az apróságra, vagy  éppen már felnőtt gyermekre, akinek ő foghatta a kezét.