A temető rémei

(A sztori megtörtént eseményeken alapszik. A mai napig nem tudom, mi volt az, amire a kedves olvasó így fog reagálni: "az meg mi???")

Hűvös, nyirkos őszi este volt. Hatalmas gomolyfelhők borították el az eget, és téli félhomály borult a tájra. A falu lakói lustán házaikba húzódtak, bágyadtan az álmosító időjárástól és fáradtan a borús hangulattól. Közeledett a halottak napja.

A lehulló száraz falevelek zörgése mellett kapu nyikorgása hallatszott. A közeledő léptek egyáltalán nem voltak fáradtak, inkább fürgék, és a sietős kopogás mellé már ismerős hang társult:

- Pirikém! Pirikém! Itthon vagy? Hahó! Pirike!

- Itt vagyok már, mi a baj? - sietett elő Pirike kissé ingerülten a zaklatástól.

- Na végre! Hát egész nap vártam rád, ettől a bokortól, amit ültettetek, pont nem látok át a kaputokra. Miért nem szóltál, mikor érsz haza?

Pirike a kifogáson törte a fejét, amikor Irike már folytatta is.

- Egyedül vagy itthon? Na jobb is, akkor legalább kimehetünk most ketten a temetőbe. Tudod, mondtam már. Na gyorsan vedd a kabátod, holnap már halottak napja, nem érünk rá!

Pirike ugyan 10 évvel fiatalabb volt, de olyan lassan indult a kabátjáért, mintha öreganyó lett volna, és még mindig a kifogáson gondolkodott, de azon vette észre magát, hogy már a kapuig lett taszigálva.

Elővette a kulcsait, hogy mindent bezárjon gondosan, közben Irike egy szatyrot emelt elő a kerítés tövéből olyan ügyesen, mintha csak kamaszkorát élné.

-Hát az meg micsoda? - kérdezte meglepetten Pirike.

- Hogyhogy mi? Te sem gondolhattad komolyan, hogy üres kézzel megyünk oda? Mégis mit csinálnánk akkor velük? Egy egész csapat lehet már ott!

Pirike belenyugvón bólintott, és elindultak a temető felé.

Mire odaértek, már egészen besötétedett. Egy-két gyertya pislákolt csak, és néhány hozzátartozó téblábolt a sírok mellett, akik próbálták elkerülni a halottak napi tömeget.

Irike és Pirike halkan, de céltudatosan közeledett a sírhoz. Sose értették meg egymást igazán, de most egy szívvel, egy lélekkel vágtak neki a feladatnak. Egyikük se mutatta a megtorpanás legkisebb jelét se.

- Hát itt vagyunk- mondta Pirike, zavarában az aranygyűrűket forgatva az ujján, fejét forgatva, vajon ki látja még őket.

Senki se volt a közelben, és ha lett is volna, a kivilágítatlan temetőben nem lehetett volna benne biztos még a szomszédasszony se, hogy tényleg őket látja.

Amíg Pirike így aggodalmaskodott, Irike nem vesztegette az időt, és a sírkő mellé ledobott szatyor tartalmát ürítette ki nagy alapossággal.

- Azok meg mik? -kérdezte Pirike, de választ már nem kapott, mert Irike keze megdermedt a levegőben

-Csssssssssss. - intette le ingerülten.

Aztán tovább suttogott: - Ott vannak.

- Hol? - suttogott Pirike is.

- Nem látod? Ne mozogj. Ott...a sír közepén! Az ibolya mellett! Nézd, már megint! Megmozdult!

Pirike szeme kigúvadt, annyira figyelt, és mintha tényleg látott volna valamit, de nem volt benne biztos. Vitatkozni viszont nem mert, mert mi van, ha mégis csak látta. Úgy érezte, hideg fuvallatt simítja végig a hátát, épp borzongani kezdett volna, mikor Irike félbeszakította elmélkedését.

- Nincs időnk, addig kell cselekedni, amíg itt van. Vagy vannak! Nem tudhatjuk. Fogd ezt meg gyorsan!

Elővett valamit a szatyorból, és mielőtt még Pirike megnézhette volna, már a kezében is volt.

-Ez meg mi?

- Pirike ne értetlenkedj már annyit, mi lenne? Kukoricacsutka! A végénél fogd, mert hoztam benzint is!

És a következő pillanatban már öntötte is rá a benzint.

- Pirikém, ne tátsd a szádat, vedd elő a következőt, csináljuk gyorsan, mert egy nem lesz elég. És ha nem használjuk fel mindet, még egérutat nyernek.

Pirike nagyon vigyázott a gyűrűire, de nem restelkedett, amit meg kell tenni, hát meg kell tenni, végülis apósuk végső nyugalmáról van szó. Locsolta a benzint egyik cső után a másikra, Irike meg rohant velük a virággal beültetett sírhoz, és dugdosta le egyesével a szögletekbe, majd az oldalakhoz, és végül a közepére.

- Ide is kell egy - bíztatta magát - úgy látom itt szokott feljönni.

Kész voltak.

Mindketten hátrébb léptek, koszos benzines-földes kezüket egy rongyba törölgették, Pirike a gyűrűin sopánkodott, ami Irikének kicsinyes elégtételt adott a régi sérelmekért, de mindketten tudták, hamarosan itt az idő.

Irike harcra készen adta az utasításokat, mit hogyan kell csinálni. Nem lesz idő tétlenkedésre, ha csuklóig merülnek is a földben, ha harapás éri is a kezüket, megfutamodni nem szabad, ők állnak nyerésre, ezt észben kell tartani.

Kifújták magukat, a temető teljesen kiürült. Egymásra néztek.

- Kezdjük. - adta meg a végszót Irike.

Gyufát vett elő, és egyesével meggyújtotta a földbe szúrt benzines csutkákat, majd egy nagyon picit hátralépett, hogy jól belássa az egész sírhantot.

A csutkák füstölögve, bűzölögve lassan égni kezdtek. A föld egy-két pontján mintha kezdett volna feljönni a fojtogató füst. És akkor megtörtént.

A kupac közepén mintha megmozdult volna valami. Igen, egyre inkább úgy tűnt, mindjárt felszínre tör.

Irike és Pirike megfeszülten, ugrásra készen várakozott, le nem véve a szemüket arról a bizonyos pontról.

És akkor Irike hirtelen elkiáltotta magát!

- Ott van! A kerti kutya!

És ugrottak mindketten.

Az, hogy egészen pontosan mi történt azon az éjszakán, annál a sírnál, sohasem fogjuk megtudni. Irike állítása szerint elkapta a "kerti kutyát", - bármi legyen is az - és a földhöz csapva végzett vele.

Annyi biztos, hogy több virág ott már nem nő, hiába ültetgeti Irike és Pirike, akik értetlenül állnak a dolog előtt, és felbuzdulva a siker láttán azt fontolgatják, hogy talán az egész temetőt meg kéne tisztítani, nehogy visszatérjenek ezek a fenevadak.

Irike és Pirike büszkesége, amit az elért eredményt csak hatványozott bennük, meggátolja őket további tevékenységükben, hiszen amit ők kemény munkával elértek, más hasznára nem fogják elpocsékolni. És ha véletlenül meggondolnák magukat, azt biztosan látni fogjuk az "érthetetlen módon" kipusztuló sírhanti növényzetből.

Egy kabaréért nem kell messzire menni...elég a legközelebbi kórházig

Erősen gondolkozok, hogy egy egészségügyi blogot kéne írnom. Na ha egyszer nem kell majd heti 4 alkalommal dokit látnom, leszállok a témáról, ígérem.

Ha író lennék, még lehet egy regény is összejönne belőle, semmi mást nem kéne tenni, csak leülni a kórház folyosóján, és villámsebesen írni mindent, ami történik. Vagy dráma lenne, vagy vígjáték. Talán inkább színházban állná meg a helyét. És ezért még fizetni sem kell. Sőt, ha Nyíregyházán ül az ember, ott mégcsak meg se fogja kérdezni senki, hogy miért ül itt egész nap. Debrecenben már neccesebb a helyzet, mert akad 1-2 olyan elvetemült asszisztens, nővér, orvos és még főorvos is - a marha fajtájukat - ,aki megkérdezi, hogy az embert, mire vár, segíthetne-e. Felfoghatatlan.

Na de nem így van ez a külföldiekkel. A Debreceni Klinikán azért elég sok diák van a 4.világ országaiból, vagy hogy is szokták mondani, ha fogalmunk sincs honnan?

Rohangálnak a Mohammedek, Rahmanok, akik egész jól törik az angolt, a magyart meg aztán egyáltalán nem beszélik. És vannak a front túloldalán az egészségügyi dolgozók, akik egész jól beszélik a magyart, azonkívül meg semmit. Nem hibáztatom érte őket, a kommunizmusban biztos nem mehettek cserediák programra Angliába, angol fakt se volt. Ha mégis sikerült angolul tanulniuk, akkor nagyon jól elsajátíthatták azt a "hóárjú"-akcentust, amit az orosz tanárok angol tanárrá átképzéséből nyertek.

Tehát van a 2 front, ami csak az összecsapásra vár, és egy hosszú kórházban töltött várakozás a lehető legjobb alkalom erre.

Megérkezik 3 fiatal. Ákos szerint franciák, nekem inkább vmi terrorgyanús nép tagjainak tűnnek. Valószínűleg itt tanulnak, mert ugyan van menekülttábor is Debrecenben, de elég jól öltözöttek. A rövidhajú lehet az agy, a csaj a kismama, a kecskeszakállas meg az apuka-jelölt.

Megérkeznek tanácstalanul a teli váróba, próbálják megfejteni az ajtókra kiírt jeleket, kevés sikerrel. Aztán már nyílik is egy, kilép egy munkában elhavazott szőke feltupírozott, melírozott hajú középkorú hölgy: "terhesambulanciára beadatlan papírok?". Nagyon előrelátóan a külföldiekre rá se néz, nehogy véletlenül hozzá szóljanak, de a rövidhajú valahogy mégis úgy érzi, itt az alkalom, és a megfelelő ember, gyorsan lecsap rá egy stóc papírral.

Mi az 5.sorban ültünk, nem hallottuk mit mond a srác, de érdekes módon a választ szerintem még a váró másik végében is hallani lehetett, hogy jól megértsék: "Hozzám magyarul beszéljen, mert én nem beszélek más nyelven!" A válaszokat elnyelte a tér, mert nem akart kiabálni a gyerek, úgyhogy csak a párbeszéd egyik szereplőjének részét tudom megosztani:

"Vannak irataik?", "Papírok", "I-ra-tok", "Passport", "passport", "biztosítás?", "PASSPORT", a végén kezdett belefáradni, mert jó hangosan, érthetően, tagoltan ennyit mondott: "ITT VÁRJANAK! MAJD HÍVJÁK ÖNÖKET!".

Azzal elviharzott, és becsapta az ajtót. 5 perc múlva egy másik asszisztenst kaptak el, na annak már nagyobb rutinja volt, és rögtön jó hangosan közölte velük, hogy hol várjanak. Aztán már csak kulcsszavakat használt: "OTT! OTT!"

Nem tudom, hogy e szavak közül melyik lehet benne a Kezdőknek magyarul c. könyvben, talán egyik se, mert ugyanúgy álltak OTT.

Ákos megbökött, hogy nem akarok-e odamenni fordítani, mondtam, hogy sajnálom, de olyan rossz hónapok vannak mögöttem, hogy most kijár nekem egy kis szórakozás. Amúgy is, miért nem kaptak el egy dokit, azok beszélnek angolul.

Pár pillanat múlva, egy Musztafa esett ki az ajtón, valószínűleg kizavarták bentről, hogy menjen ki fordítani, mert teljes tanácstalanságban nézett szerteszét. Nem lehetett a magyar nyelv mestere ő sem, mert 5 perces magában álldogálás után visszaosont a rendelőbe. Többé nem láttuk.

A komédia le is zárult, mivel megjelent egy orvos, és behívták őket, minket meg az ultrahangra.

Ott megerősítették a hitemet, hogy amit Nyíregyházán mondanak, nem kell meghallani, mert ők Debrecenbe küldtek, akkor meg azt kell meghallani, amit itt mondanak. (Ez azután bukott ki, hogy a pesti tanácsadásra reagálva Nyiregyen nagyon kedvesen próbáltak meggyőzni, hogy felejtsem el ezt a gyereket, úgyis szar életünk lesz).

Egyébként minden tökéletesnek tűnik még mindig a genetikai ultrahangon, de Pesten mégiscsak jobb cuccok vannak, és ők ezt figyelembe is veszik.

Másnap Nyíregyházán komolyabban folytatódott a kabaré, vagyis az inkább már tragikomédia volt.

Eredeti terv szerint csak a háziorvoshoz készültem, hogy pecsételje le a kiskönyvemet. Már korán ott voltam, az asszisztens megcsinálta az EKG-t, ami szerinte tökéletes lett, aztán megmutattam neki a vérképemet, ami szerinte szintén tökéletes (én úgy gondoltam vérszegény vagyok, láttam már párszor ezeket az értékeket, na de tudom én mi a beteg dolga: a mély csend), majd 30 percen keresztül pletyizett nekem, zsibbasztott, mert nem volt még más beteg, ezalatt elfogyasztotta a szendvicsét egy bögre kávéval, és azt is megtudhattam, hogy valahogy nem megy le a falat a torkán mostanában, de az okát nem tudtuk meg, hogy miért.

Aztán megjött a doki. Személyiségi jogokat nem akarok sérteni, ezért nem írom le a következő 5 percet, legyen annyi elég, hogy a 80 körüli doki átöltözött a térelválasztó függöny mögött, ami derékig ért (a plafontól a derekáig).

Megnézte a torkom, mert fáj, nyugtázta, hogy vírusos torokgyulladás, és hogy miért kaptam el, öblögessek sós vízzel, ennyi. (Érdemes orvoshoz járni) Aztán megnézte a "tökéletes" leleteimet, és már küldött is a kardiológiára sürgős papírral, és azt is közölte, hogy olyannyira szar a vérképem, hogy szerinte vénásan kéne kezdeni a pótlást, amit azért én szintén túlzásnak tartok, ilyen vérképem volt Ákossal is, mégis elég volt a vas tabletta. Na de nincs mese, addig nincs pecsét, amíg igába nem hajtom magam.

Villámgyorsan irány a kardiológia nagypapa örömére, aki így egy egész délelőttön keresztül próbálhatta megfékezni pici unokáját a ház teljes lerombolásától.

A portán megkérdeztem merre kell menni, mert mindenhol azt az utasítást kaptam, hogy a régi szülészetre, arra meg már sajnos nem emlékszem, hogy hol születtem. A portán egy biztonsági őr nagyon kedvesen egy idős párra mutatott, hogy ők pont odamennek. Na, gyorsan a nyomukba szegődtem, és ahogy elhagytuk az első épülettömböt, ők megtorpantak, és rájöttek, hogy eltévedtek. Ez az én szerencsém.

Befutottam a legközelebbi épületbe, ahol szintén azt mondták, hogy a kardiológia az a régi szülészet. Nem tudom, miért gondolja mindenki, hogy én jártam ott. Aztán kb ugyanolyan fejjel bámultam rá, mint a kérdés előtt, és akkor végre hajlandó volt elmondani a szőke nők nyelvén is: a bordó-sárga épület. Na ez a beszéd, kérem!

A betegfelvételnél megmutattam a beutalómat, elküldtek a C/8-ba. Ott leadtam a papírjaimat, röpke 20 perc után kijön a nagyon kedves platinaszőke 50 éves asszisztens pokolbakívánó tekintettel, és elküldött vissza a betegfelvételre, hogy "vetessem fel magam". Érdekes. Visszamegyek, mostmár 10-en álltak a sorba. Beadom megint a beutalómat, és megkértem őket, hogy akkor mostmár ne csak nézzék, hanem "vegyenek fel". Erre felvettek. Vissza a C/8-ba, és izgatott várakozás a kedves szívbetegekkel, akiknél az átlagéletkor 75 és a halál között volt. Türelmesen vártam, a többiek mérges tekinteteket vetettek arra, akit előbb hívtak be, néha kijött a szöszi, és nagyon humánusan ráripakodott az öregekre, hogy írják alá a papírt "gyorsan, ügyesen", ehhez helyet a falon biztosított. Valamelyiket az ajtóhoz hívta, szerencsétlen ugrott, pedig láthatóan minden erejét össze kellett szednie hozzá, aztán a nő gondolt egyet, és úgy tolta ki a bácsit egy szó nélkül, hogy rányomta az ajtót az orrára. Más papóka ott ült már órák óta nyugodtan várva, mikor odaszaladt egy nővér, hogy ő még miért van  mindig itt, mikor ő töltötte ki a papírjait, és csak egy aláírás kell már rá. A mellettem ülő nénikének, aki a Debreceni Egyetemen volt valamikor tanársegéd, és azt mondták neki, hogy tanuljon meg olvasni, és a nyelvét műtötték, de senki rá sem nézett, és most úgy elfertőződött, hogy megint műteni kell, és a fülével bentfeküdt, de már csak akkor nézték meg a fülét, amikor hazaengedték, így járnia kell oda is kontrollra, innen meg tegnap elzavarták, mert nem voltak meg az 5 évvel ezelőtti papírjai, hát őt 2 óra várakozás után végre bejutott.

Addig még meghallgattam 2 másik nőnek a rémtörténeteit, és már szólítottak is. Bementem határozottan, kedvesen, és láss csodát, még szöszi is kedves volt velem. Értetlenül álltam a helyzet előtt, de azért iparkodtam követni az utasításokat, nehogy balhé legyen, hogy tökölök. EKG, vérnyomásmérés, szívultrahang. Az egyetlen vicces dolog, hogy hanyattfekve egy alma nagyságú gombóc emelkedett ki a hasam jobb oldalán. El is repült az idő, kiderült, hogy én is "szívbeteg" vagyok. (Ha én ezt tudtam volna a tesióráknál...). A billentyűim nem zárnak jól, de ez semmit se jelent, szülhetek, gondozni se kell, újból kiderült, nem vagyok tökéletes. Azért rákérdeztem Boti betegségére is, nem mondott konkrétan semmit, mert hogy nem tudja a súlyossági fokozatot, de egyetértett abban, hogy jó eredményekkel műthető, és nem kezdett el szörnyülködni, hogy minek akarom megtartani.

A 32.héten kell visszamennem kontrollra, aminek semmi értelmét nem látom, miután a doktor annyit mondott, hogy ettől nagyobb bajom sose legyen. Persze a váróban azért a billentyűs hölgy megnyugtatott, hogy nehogy azt higgyem, hogy ez rendben lesz, mert neki is így kezdődött.

Irány a háziorvos, még épp odaértem a rendelés végére. Boti szívéről ő csak annyit mondott, hogy az még alakul, lehet nem lesz semmi, mert szerinte összenő. Ha nagyon nagy a sövényhiány, akkor meg megműtik, és rendben lesz, és hogy milyen okos vagyok, hogy inkább megyek szakemberekhez, minthogy azokra hallgassak, akik el akarják vetetni. Na, végre valami elismerés.

Aztán megnézte a leleteimet, és egy minimális túlaggódásos beszéd után végre lepecsételte a kiskönyvemet, úgyhogy végre mehettem haza, a gyulladt torkommal, a beteg szívemmel, a pocsék vérképemmel kiheverni egy újabb egészségügyben tölött napot.

Magzati szívultrahang...

Hazafelé tartva egyre sötétebb lett, de valahogy belül semmi sem változott. Ugyanazok az érzések, és egyre inkább ezeknek az elfojtása. Egyre inkább úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak ezeket a gondolatokat, és legjobb lenne eltávolítani magamtól. Amin most nem segíthetek, azon minek aggódjak? Amiért pedig később tehetek valamit, azért nem aggódnom kell, hanem megtenni, amit tudunk.

"Minden napnak elég a maga baja."- ahogy a Biblia is mondja.

Reggel 6.30-kor indultunk Budapestre (SOTE I.). Sötét volt még, aztán köd. Majd napsütés. Három hetet kibírtam aggódás nélkül, de ezt az utat már nem. És ezen nem változtatott se a sötét, se a köd, de még a napfény sem.

9-kor már parkolót kerestünk a Baross utcában, ahol elméletileg az 5 szám alatt van egy parkolóház. Valahogy bolyongásba kezdtünk körülötte, sehogyse stimmelt a dolog. Amíg Ákos szabálytalanul próbált kikanyarodni a behajtani tilos táblánál, és jelbeszéddel lekommunikálta egy sofőrrel, hogy engedjen be minket, én nem voltam olyan idegállapotban, hogy ott szenvedjünk, kiszálltam, és elkaptam a parkolóház alatt működő benzikút egyik alkalmazottját. Kiderült, hogy tényleg a parkolóház mellett vagyunk, de az egészet kibérelte valami cég, és csak egy emelet maradt, de ahhoz is bérlet kell.

Na de nem veszett el minden, köszönhetően a magyarországi korrupciónak, fusiban leparkolhattunk a benzinkútjuknál az utcai ár majdnem feléért, ráadásul fedett helyen.

Innen 5-10 perc séta volt a SOTE I., ahol szintén köszönés nélkül irányítják útba a szerencsétlen vidéki marhát. 10 órára volt időpontunk, mi már ott gubbasztottunk 9.20-kor.

1-2 kismama vidáman cseverészett, mások nyugiban ültek, pityeregni senki sem pityergett, viszont megállapíthatom, hogy a debreceni és nyíregyházi kismamák csinibabák az ott látottakhoz képest.

Hát mi is üldögéltünk békésen, de 11.30-kor, mikor már az ÖSSZES utánam érkezőt behívták, még azt is aki 5 perce érkezett, hát a gyermekem előtt soha nem hangoztatott szavakkal illettem ezt az egész ellátás-rendszert.

Végül 11.50-kor kihúzták az én lottószámaimat is, és bemehettem. Ákos kinmaradt, mert már annyiszor küldték ki, hogy nem mertük feszíteni a húrt, és amúgy is csak a szívét nézik, a babát egészében nem.

A doktornő nagyon kedves, nyugodt volt. A vizsgálat elkezdése után kimaradt az a rész, amikor a doki arcát nézem, és arról próbálok leolvasni valamit. Szinte mindent mondott rögtön, amit látott, emberi nyelven, nekem, hogy értsem. És pár perc alatt már meg is volt a probléma.

Sajnos. A probléma megvolt, bár jobban örültem volna, ha 20 percig nézi, és nem talál semmit.

Már mondta is, hogy a tüdőbe vezető arteria túl szűk, egy aorta meg nagy, és az ő tapasztalatai alapján, amit én teljesen elfogadtam, mivel róla csak annyit olvastam mindenütt, hogy ő a legjobb szakember Magyarországon, ez fallot tetrológia. Ami még azt is jelenti, hogy a kamrák között sövényhiány is van.

Valahogy most nem súlytott le egyetlen mondat sem, mint a múltkor, csak vártam, hogy befejezze, mintha nem is én lennék ott.

A betegség nem élettel összeegyeztethetetlen, és gyógyítható. Sajnos csak műtéttel. 3 hét múlva pontosabbat tud mondani, de a jelenlegi helyzet szerint majd 6 és 12 hó között egyetlen műtétet kell végrehajtani a babán, amivel ezt korrigálják, és egy kis szerencsével, ugyanolyan életet fog élni, mint bármelyik másik gyerek.

Többet tudunk meg majd a következő alkalomkor, amikor már jobban látszanak a dolgok, és szívsebésszel is beszélhetünk.

Viszont eddig mindig tájékoztattak a terhességmegszakítás lehetőségéről, és most már nem. Én ennek nagyon örülök, mert a lehetőségeket mindig közlik, és ha erre nincs lehetőség ennél a betegségnél, számomra ez bíztató. Azt is mondta, hogy az előttem levő kismama ugyanezen a betegségen/szívműtéten esett át, és most babát vár, még meg is szülheti, mert erős a szíve. Azt is mondta, hogy legközelebb a férjem is jöjjön. (Úgy tűnik Nyíregyházán kívül mindenütt tudják, hogy a gyereknek apja is van.)

A vizsgálat után leültem kint, elmondtam Ákosnak mindent, és hogy azt is mondta a doktornő, hogy sosem jó, ha babát műteni kell, de ennél a betegségnél az a jó, hogy gyógyítható.

Ebbe kapaszkodtam, és valahogy csak az volt a fejemben, hogy megműtik, és kész, letudjuk, de mégis elkezdtem pityeregni. Úgy tűnik, én már így maradok. Mindenki csak nézett, pedig nem szörnyű híreket kaptam, de nem tudtam visszatartani.

Gyorsan leléptünk, és elmentünk még a Citadellához, kigyalogolni magunkból a feszültséget. Nem is értem, miért terhesen kell nekem az aljától felmászni a tetejéig, de jól kifáradtam, és jól esett.
Aztán úgy megéheztem reggel óta, hogy szörnyű dolgot tettünk; az autópálya mellett megálltunk a McD-nál. Nehezen azért sikerült normális kaját találni a menün, csirkeszárnyat és narancslevet.
Aztán irány haza. A napsütésből a ködbe, majd a sötétségbe. Nyomasztott az út megint, aludni sose tudtam kocsiban, és megengedhetetlen gondolatok támadták az agyamat egészen addig, amíg hirtelen kikapcsolt az idegrendszerem, és elaludtam.
Édes kicsi manó teljesen megörült nekünk otthon, körülbelül 2 percre, aztán már le is cserélt minket a mesekönyveire.
Megint egy hosszú nap volt, elfáradtunk, irány az ágy, hogy felkészüljünk mindenre, amit együtt le fogunk győzni.

Vérvétel , forrócsoki a mozgólépcső tövében, és minden más, ami belefér egy napba

A szokásos Ákócával "átmulatott" éjszaka után korán kellett kelni, egy újabb vizsgálat, pontosabban vérvétel, amihez semmi kedvem, de mint tudjuk ez senkit nem érdekel, és amint ezt kinyilvánítanám a védőnőnek, rögtön jönnének a megbotránkozó tekintetek, hogy milyen anya vagyok én. A válasz kicsit bonyolult lenne, ezért zárjuk le annyival, hogy "hát ilyen!".
A tény annyi, hogy az éjszakai 10 ébredés után nincs kedvem korán kelni, kimenni a -8 fokos hidegbe, és pláne nem a kórházban bohóckodni egy olyan vizsgálattal, ami elavult, és jelen pillanatban baromira nem érdekel az eredménye.
Mint tudjuk az élet nem kívánságműsor, és a társadalmi elvárások teljesítése végett pár morgással ezt le is tudtam magamban. Nagypapát felkészítettem, hogy talán délig is vigyáznia kell az unokájára, kitartás!
A reggeli tüdőbénulásos fagyhalált sikerült megúsznom, mert becsatlakoztam a házból dolgozni induló kocsikázókhoz, így hipp-hopp, már ott is voltam a kórházban.
Nekiöltöztem a csapolásnak, számítva arra, hogy leordítják a fejem, ha rám kell várni. Közben egy mogorva nővér mászkált ki-be, én meg a kabátommal és a papírjaim villámgyors előkaparásával szerencsétlenkedtem, hogy odaadjam neki, de ő az elvárásoknak megfelelően rám se tojt.
A kismamák se valami bizalomgerjesztően néztek rám, de mivel más nem maradt, tőlük kértem útbaigazítást.
Az ajtó nem volt zárva, be lehetett menni, ahol épp egy áldozat volt porondon, egy meg várakozott. Így én is beálltam a sorba. És valami hihetetlen dolog történt: kb 5 perc múlva már én következtettem. Mély csalódás volt ez nekem - ismerve a nyíregyházi egészségügyet, de a vért vevő hölgy hamar kiegyenlítette az univerzális rend megbolydulását.
Illedelmesen köszöntem, jó hangosan, hogy ő is értse.
Válasz nem jött. Háttal ült nekem, meg se fordult. Tiszta horror. Ha nem mozgott volna, bármit el tudtam volna képzelni.
Lassan közeledtem, és leültem vele szemben. Még mindig nem nézett rám, csak kereste a fiolákat.
Közben megszólaltam - a hangulat oldásának szándékával, és önmagam védelmében - , hogy a bal karomat adom, mert a másikon nem látszik a véna. Erre nagy mérgesen szembefordult velem (félre ne értsen senki, szemkontaktus még most se volt), és úgy magához húzott a görgős széken, hogy azt hittem mindjárt az ölében leszek. És akkor eltört véletlenül egy fiolát, elkezdezz mormogni, hogy neki hogy fáj a háta, és hogy nem bír mozogni.
Valamit kinyöghettem erre, de ő mérgesen csak annyit mondott, hogy "meg fogok egyszer bénulni!!!!"
Erre már én se tudtam mit szólni, nála a fegyver, inkább hallgatok, mert a végén még ledöf. Így hagytam, hogy tegyen bármit, nekem már mindegy.
Hát nem cicózott, úgy belémvágta a tűt, hogy öröm volt nézni. Szerencsére a vérem jött rendesen, legalább hamar vége. Igaz, hogy egy félóra múlva úgy sajgott a karom, hogy azt hittem, átadta nekem is a bénulást, de ez már csak hab volt a tortán.
Következő kérdéseimet már csak akkor tettem fel, amikor biztos távolban éreztem magam tőle. Bár nem is értem, miért zaklatom őt olyan kérdésekkel, hogy ugyan mikor lesz eredmény, és hova kell értemenni, mikor ő épp lebénul. Dehát ilyenek ezek a kismamák, hülyék és tapintatlanok.
És már kint is voltam a folyosón, irány időpontot kérni a tesztebédre. Igen, tesztebéd. Ez egy nagyon hasznos találmány, én is most találkoztam vele. Kedves védőnőm, aki egyébként Ákócámat félévig meg se nézte, papírjait utólag írkálja be, most az értelmetlen dolgokban nagyon buzgó. Úgy érzi, aggódnia kell a cukrom miatt. Miért is? Volt cukros a családban? Nem. Előző terhességnél volt probléma? Nem. Most van probléma? Nincs. Hát akkor mi az a nagy gond? Nem más, mint hogy Ákos nagy súllyal született. 4300grammal. (Igen, átfért valahogy) Egészséges volt? Igen.
Hát ebből a megfontolt okból merül fel a gyanú, hogy nekem terhességi cukrom lehet, ezért tesztebédre kell mennem. Kaptam egy menüsort, olyan kajákkal, amit még menzán se adtak soha, csináljam meg, egyem meg délben, és félóra múlva vérvétel. Az időpontkérésnél egy 50-60 év körüli kedves hölgy volt, aki természetesen úgy érezte, vagyunk annyira közeli kapcsolatban fél perces találkozás után, hogy tegezzen. Na nem baj, kérdi, hogy nem vagyok-e babonás, mert 13-ára van időpont. Én meg csak azon töprengtem félig hangosan, hogy hová teszem Ákócát, na erre mondja, hogy jaaaa, hát itt fogok ülni 3-ig! Már meg se kérdeztem, hogy vajh azért, mert megvárják, amíg kimegy belőlem az ebéd, és akkor vesznek vért, mikor már semmit se tudnak megállapítani belőle, vagy azt kell megnézniük, hogy rosszul leszek-e attól a förtelmes kajától, amit lenyomkodtam a torkomon. Filozofikus gondolataimat hamar félretettem, mert visszakaptam a kiskönyvemet, és a kedves hölgy gyorsan elbúcsúzott tőlem a következő szavakkal: "Na csókoltatlak", és ezzel elhúzta a kis tili-toli üvegablakát. Még viszontcsókoltatni se volt időm.
És végre jött a nap kellemes része, amikor a Müller kinyitására vártam, mert megérkezett Ákos állatkás kiszongorája, így a holtidőben beültem egy forrócsokira. Ha lúd, legyen kövér, mogyorósat kértem. Én a mogyorót ugyan nem éreztem, de a kedves személyzet, akik unottan bagóztak, és akiknek még véletlenül se ragad semmi mosoly, vidámság, kedvesség az arcára, hát rögtön feledtették velem ezt a tényt. Azt is, hogy amint megfogtam a poharat, tiszta csokis lett a kezem, de a kislány volt annyira figyelmes, hogy az ellenkező irányba forgatja a csokipacás részt, hogy legalább esztétikailag elégedett legyek.
Békésen elvettem a szórólapok közül a roppant izgalmas tartalommal megtöltött Korzó-újságot, és lapozgatni kezdtem. Éreztem én, hogy itt ezt nem illik, és egy ilyen helyen cigivel a kezemben a Cosmo-t kéne bújnom. A feszültséget viszont odáig fokoztam, hogy kinyitottam a hátsó oldalon, és elkezdtem rejtvényt fejteni. Most hogy jobban belegondolok, én az ilyen "menő" helyeken még sose láttam senkit se rejtényezni. Főleg nem a Korzó-újságban. És ráadásul könyvutalványért!

Gyors valószínűségszámítás: rejtvény+Korzó+könyutalvány= hatalmas esély a nyereményre.
Így mélázgattam, amikor már a harmadik csapat Korzó-stuff jött oda bagózni. Akkor szépen arrébbtelepedtem egy asztallal, ami már olyan szerencsés helyen volt, hogy a mozgólépcső lágy morajára kortyolgathattam a forrócsokimat, nézve a kivilágított fények mellett felfelé haladó sáros cipőket, a gazdájuk meg lefelé bámulva az én rejtényemet, arra pályázva, hogy majd ők megnyerik helyettem a könyvutalványt.
Idilli, adventre készülődő hangulatomnak a telefoncsörgés vetett véget, Ákos, hogy hazavisz. És amíg telefonbeszélgetés közben a kislány, aki olyan jól végezte a dolgát, hogy 10 forintnyi borravalóval se szándékoztam jutalmazni, odajött pakolni, én odaadtam az 500-ast a 390-es csokiért, és amíg pakolt, én meg beszéltem, marha módjára, megköszöntem, mert az angolok úgy rászoktattak erre, hogy még tán azt is megköszönném, ha pofánvágnának. A leleményes dolgozó egy percig se értette félre a dolgot, és végérvényesen eltűnt az 500-asom a zsebében, mint jól megérdemelt jutalom.
Túllendülve a problémán, felkaptam a kiszongorát, és végre hazakeveredtem.
Csend és béke, egész napos áramszünet, nagypapa és Ákóca, szétszórt papírok, szárazbab szerteszét, eltépett mesésfüzet, szőnyeg alól félig kilógó újonnan vásárolt Bogyó és Babóca 2 DVD összekarcolva, kisebb agyvérzés, és mindez röpke 2 óra alatt.
Pár órám maradt, hogy kiheverjem a történteket, aztán nagymama megérkeztével irány a fogorvos, ahol 2 fogamat mentettem meg a kihúzástól, mert a doki szerint nem fog lemenni a gennygóc (most 2 nappal utána már semmi sincs ott), aztán hazavezettem, és rákapva a dolog ízére elkezdtem morogni egy-két vezetőre...úgy látszik kezdek belejönni.
És este már nem volt más dolgunk, mint meghallgatni a vezeték nélküli csengő 36 csengőhangját egyesével Ákóca nyomkodásában, hol erősödve, hol gyengülve a kanapé körül rót végtelen körök következményeként.

De azért van még esély, doktor úr? - Hát...nagyon kicsi...

Egy nagyon nem sikerült hét után érkeztünk meg a kórházba. Igazából semmi jót nem éreztem, ahogy kellett volna, valahogy semmi sem sikerült. 10.45-re volt időpontunk, másfél órás késéssel szólítottak.

Az ajtóhoz léptem, és illedelmesen megkérdeztem, hogy az apuka bejöhet-e. Az orvos hátul ült, és rázta a fejét: NEM.

Valahogy másra nem is számítottam, pláne Nyíregyházán. Beletörődve indultam az orvosi ágy felé, hát úgy tűnik, csak enyém ez a gyerek.

Az orvos 1 perc ultrahang után ennyit kérdezett: Hány éves maga?

A válaszra nem volt reakció. Csak nézte a képernyőt, az arca komorult. Ahogy elejtett pár szót, én már tudtam, valami nincs rendben. Elkezdtek potyogni a könnyeim, de csak vártam.

Végül megszólalt: Sajnos amit látok, az nem jó.

A tarkóredő. Normális esetben 3mm alatt kell lennie. Ha magasabb az érték, nagy esély van a down-kórra.

A szám villámcsapásként súlytott le rám: 5,6. Ez azt jelenti, hogy valami ödéma van hátul a nyakától a gerinc közepéig.

Nem tudtam visszafogni magam, zokogni kezdtem. Még mondott valamit, hogy vérvétel esetleg, meg Debrecenbe kell menni Genetikára, és hogy ez sűrgős.

Én csak zokogtam, nem tudtam szinte megszólalni se a könnyektől, végül még mindig az asztalon fekve csak annyit tudtam kinyögni végső kapaszkodást keresve, hogy esély azért van-e még arra, hogy egészséges.

A válasz szörnyű volt: Nagyon kicsi.

És ott volt a babó a képernyőn, ugyanolyan kis cuki fejecskével, mint Ákócáé volt anno, és olyan kis szép volt, és ott volt az a tarkóredő...

Közben az asszisztens megkérdezte, behívja-e a férjemet, de nem válaszoltam. Oly mindegy volt, mindjárt kint vagyok az ajtón, és ezen senki nem tud segíteni. Az orvos mondta, hogy mivel hosszú hétvége jön, az lenne a legjobb, ha még ma átmennénk Debrecenbe, és menjünk most azonnal.

Debrecen. Úgy látszik, ha nem magamtól választom, akkor küldenek.

Kiléptem az ajtón, és a sok várakozó boldog kismama között szerencsére Ákos volt hozzám a legközelebb. Én még mindig csak bőgtem, rázkódva a sírástól mondtam neki, mi történt, és ő csak nyugtatgatott, hogy nem lesz baj.

 Gondolkozni se tudtunk, először hazamentünk, mert Ákos is kész volt, megivott egy kávét, aztán indultunk Debrecenbe. Én végigbőgtem az utat, szólni se tudtunk egymáshoz. Lepergett mindenféle a szemem előtt, amit inkább le se írok.

Debrecenben a Klinikára érve látom, hogy uh 2.30-ig van, genetikai tanácsadás meg 2-ig. Hát akkor épp 2.20 volt, nem sok remény, de engem már az se érdekelt volna, ha az egész részleg lett volna zárva, nekem beszélnem kellett valakivel. Bekopogtam a genetikai tanácsadáshoz, akik már 2-kor befejezték a rendelést. Egy nőnek mondtam, hogy ne haragudjon, nem tudom hova kellene mennem, most küldtek át Nyiregyről. (közben hátul beszólt vki, hogy hát már sehova). Lényeg, hogy a nő nagyon megértő volt, és átkísért az uh-ra, ott is nagyon kedvesek voltak, és mivel már senki se volt, hát azonnal megnéztek. Az arcok megint szánakozóak voltak, de az itteni gép 4.9mm-t mért az 5.6 helyett. Viszont még ez is nagyon magas.

 Ekkor visszaküldtek a genetikára (pár ajtó arrébb), ez a nő meg futkározott, hogy keressen nekem dokit, mert már nem volt rendelés. Be is hívtak egy percen belül, és felvették az adatokat, majd megjelent egy adjunktus, Dr. K. Tamás, aki kezet fogott velem, leült, és nagyon humánus módon elmondott mindent. 10%, hogy down-kóros, 30% hogy súlyos szívbeteg, és 50%, hogy egészséges. Én szerintem magamnál se voltam,mikor mondja, hogy milyen vizsgálatot kéne csinálni, meg hogy magzatvíz, meg mintavétel, meg méhlepény, és az kimutatná, hogy down-kór vagy sem. Ezt keddenként szokták csinálni, igaz, hogy ünnep lesz, de megcsinálják nekem kedden, egy hét múlva megvan az eredmény. Később utánaolvastam, ez a chorionboholy-mintavétel. Még ilyen korán nem lehet magzatvízből mintát venni, így a méhlepény széléből vesznek. Nagyjából 100%-ra megmondja, hogy van-e durva kromoszóma-rendellenesség, vagy nincs. Ez down-kór, Edward-szindróma, meg még valami, de már az agyam televolt.

A vetélési arány 1%.

Mondtam a dokinak, hogy nem tudom most hirtelen, mert megbolondulok, ha egészséges, én meg elvetélek emiatt. Teljesen nyugodtan mondta, hogy ebben az 1%-ban benne vannak azok is, akik amúgy is elvetélnének, ezért nem biztos, hogy van egyáltalán 1%, de szerinte nincs kockázat. Megkérdeztem, ha ő lenne terhes, megcsináltatná-e magán. Azt mondta, igen. Tudom, hogy ez nem mérvadó, de akkor ez is számított.

Én csak néztem magam elé a vörösre sírt szemeimmel, ők meg rám. Aztán mikor már meg tudtam szólalni, kérdem, hogy akkor most mi a következő lépés? Erre azt mondta a doki, hogy az én döntésemre várnak, és ő megcsinálja nekem ezt a vizsgálatot MOST. Teljesen lefagytam. Nem tudom, mi vitte rá, hogy rendelési időn és soron kívül megcsinálja nekem.

Megkérdeztem Ákost is, hogy mi legyen, azt mondta, csináljuk. Olyan gyorsan pörögtek az események, és gyorsan kellett dönteni, különben várhatunk jövő hétig, így igent mondtam.

Visszakísértek oda, ahol az uh volt, és kb 5 percen belül már el is kezdte a doki.

Lefertőtlenítették a hasamat, és ultrahangon végig figyelemmel kísérték, ami bent történik. Egy tűt szúrt a méhembe hasfalon keresztül, egészen pontosan a méhlepény szélébe. Onnan vette a mintát.

Nem mondom, hogy nem fájt, de nem volt egy kibírhatatlan dolog, és kb 5 perc alatt kész is volt. Utána felémfordította a monitort, és mutatta, hogy a baba jól van, nem lett semmi baja. Aztán kint kellett ülnöm 10 percet pihenni, és aztán fel a 2-ra (volt lift) az anti-D injekcióért, mert RH negatív vagyok.

Hát az injekciót egy Ursula nővér típusú hölgy adta be, ami majdnem úgy fájt, mint a vizsgálat.

10 nap múlva kellett visszamennem az eredményért.

A következő napokban rengeteget pihentem, nagyon féltem a vetéléstől. Fájdolgált is a pocim olyan 3 napig. Ez pont a hosszú hétvége volt, így Ákos és anyukám rengeteget segítettek, nekem más dolgom nem volt, csak pihenni, ők emelgették Ákócát, aki már 10 kiló, Ákos lefektette minden este, és éjszaka kelt hozzá, ahányszor csak kellett.

Végül abbamaradt a hasfájás, és kezdtem megnyugodni vetélés terén, hogy már ebből baj nem lesz.

De a többi...Nem is tudom most összefoglalni, amin keresztülmentünk, talán majd apránként kijön belőlem. Az eslő napokban csak sírni tudtam. Sírva keltem, sírva feküdtem.

Mindent elolvastam a neten, MINDENT. De bíztató alig volt. 90%-ban down-os babák lettek, persze lehet, csak azok írtak. Már 3,5-ös tarkóredővel down-os lett. Aztán találtam 1-2 bíztatót is, akiknek összement ez a redő, vagy egészséges babájuk született.

Szörnyű gondolatok jártak a fejemben.

Mi van, ha mégis...A doki azt mondta, megszakíttathatom a terhességet. Azt nem közölte, hogy ilyenkor meg kell szülni, és vajúdni vele. Minden átfutott az agyamon, és a legtöbbet az, hogy képtelen vagyok eltemetni a gyerekemet, képtelen vagyok rengeteg szívműtéten szenvedni látni őt, aztán végleg koporsóba tenni. Azt hittem belebolondulok a gondolataimba.

És a terhességmegszakítás. Milyen egyszerűnek tűnik. Eltűnik minden, mintha nem is lett volna, és fél év múlva, már várhatjuk az egészséges babánkat. Ez a legjobb mindenkinek. Legjobb? Vagy a legegyszerűbb...

De arról senki nem beszél, hogy mit élek majd át akkor, amikor ahelyett, hogy a babámat ösztönszerűen minél tovább szeretném bent tartani, mert neki ez a jó, és mégis beindulnak a fájások, és én kinyomom őt akár 1-2 napos vajúdás után a biztos halálba? Nem egy pillanat döntése, hogy ne fogjam fel. Hosszú órákon át közreműködök abban, hogy a biztonságból végleg eltávozzon.

Erről senki nem beszélt.

És én csak sírtam, sírtam és imádkoztam. Néha egy-két napra teljes nyugalom szállt meg, akkor úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Volt olyan reggel, hogy teljes boldogsággal ébredtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy itt egy kis babó. Aztán megint pánikroham jött rám, és alig vártam, hogy ne egyedül legyek itthon Ákócával, mert szédülök, hányingerem van, fázok, izzadok, nem kapok levegőt.

Ezek az érzések váltakoztak. És egyik nap valami furát éreztem. A 14.hétben vagyok, nem lehetett az. Aztán megint, és megint.

Ugyanaz, mikor először éreztem meg Ákost a 18. héten. Egyre erősebben. Akkor már tudtam, bár alig hittem, de a babó volt az. Aztán a következő nap mégintenzívebben, ütött-vágott, ami iszonyatosan csiklandozott, mintha egy kis pillangó akart volna kitörni. És ettől az érzéstől olyan boldogság áradt szét bennem, hogy elfelejtettem mindent minimum másnap reggelig. Azt hiszem, seggbe akart engem rúgni, hogy anya, kapd már össze magad. Egyre biztosabb voltam benne, hogy jól van, de abban is, hogyha mégse, akkor valahogy túléljük együtt.

Az utolsó napokban nyugodt voltam. Vasárnap szinte vártam, hogy láthassam megint a babám, és abban reménykedtem, hátha összement ez a tarkóredő. Aztán eljött a hétfő.

Reggel fél 5-kor ébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. 6 után elindultunk Debrecenbe. Fél 8-ra ott voltunk, de a Genetikán csak 9-től volt rendelés. Viszont addig behívtak ultrahangra.

A babó kora reggeltől tombolt bennem. Valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen erős és bolond bogyó csakis fiú lehet, de ez érdekelt a legkevésbé ott.

A tarkóredő nem ment össze. Viszont nem is nőtt. De a babó nőtt. És a tarkóredőn kívül minden tökéletesnek tűnik. Csak azt nézték, amit a down-kór befolyásolhat: orrcsont, combcsont, fej mérete, szemek állása, fülek, ujjacskák és a szív. Minden rendben volt. Én csak néztem őt a képernyőn, ahogy bohóckodik, és már olyan kifejlett volt, minden kis porcikája megvolt, és akkor a szájához kapta a kezecskéit, és elkezdte szopni az ujját. Mindezt olyan aranyosan csinálta, hogy még az ultrahangos is elnevette magát. Hát hogy lehetne egy ilyen babát idő előtt megszülni?

Képet elfelejtettem kérni, nagyon ideges voltam, mondták, hogy nem látnak semmi rosszat a tarkóredőn kívül, de ők nem tudják a kromoszóma-vizsgálat eredményét, várnom kell a Genetikára.

Innen kezdődött a pokol. 9 előtt megkezdték a rendelést. És hívták be egyesével a kismamákat. Mi másodjára érkeztünk, de soha nem az én nevemet mondták. Már vagy 15-en lementek előttem, és én kezdtem teljesen kikészülni, de Ákos rámszólt, hogy ne hagyjam el magam. Aztán elment wc-re, és én elkezdtem pityeregni. Mikor visszajött, csak dühöngtem, hogy én mostmár bekopogok, mert mindenkit előttünk hívnak, és sokakat csak azért hívnak be, mert elmúlt 35, és nincs is semmi baja. Azt hiszem, ekkor éveket öregedtünk, és már a kiborulás szélén álltam, mikor végre mondták a nevemet.

Felpattantunk, és mentünk. Egy 35 körüli doki volt, nem tudom kicsoda, ő nem mutatkozott be, de azért normális volt. Leültünk. Az arca gondterhelt volt. Ekkor mindketten megzuhantunk, és a legrosszabbra gondoltunk. Némán hallgattuk amit mond. Azzal kezdte, hogy hát a tarkóredő  sajnos ugyanakkora, itt kb 2-3 mondatnyi blablát hallottam, aztán ezt a mondatot: "a kromoszóma-vizsgálat eredménye jó lett".

Itt lefagytam. Mi van? Meg is állítottam: Tessék???

Aztán folytatta, hogy hát igen, nincs semmi komoly kromoszóma-elváltozás, tehát a Down-kórt teljesen kizárhatjuk, és még más kromoszómarendellenességből származó betegséget is. És folytatta tovább. Mi azt hiszem itt maradtunk, aztán nagysokára tudtuk csak felvenni a ritmust megint.

Amit mondani akart, hogy a magas tarkóredőnél gyakori a súlyos szívbetegség, de szerinte olyan nagyon súlyos nem lehet, ha egyáltalán van, mert azt már látni szokták, és semmi eltérést nem találtak most, de mennünk kell Bp-re magzati szív-ultrahangra, ott jobb eszközök vannak.

Félig fejbeütve mentünk ki, és hiába lebegett ott a szívbetegség kockázata, mérhetetlenül boldogok voltunk.

A "kicsi esély"-ből a "nem down-kóros"-ig jutottunk, és csak arra gondoltunk, hogy mostmár minden rendben lesz.  Hát mégsem felejtett el minket a Jóisten.

Gyors telefonok az értünk aggódóknak, anyukám végre kisírhatta magát örömében, eddig tartotta bent, nehogy elkeserítsen.

Még kint várnunk kellett, hogy Dr. K. Tamás is megnézze a leletet, hogy mikor jöjjünk vissza. Ő azt mondta, ráér akkor, amikor megvan a szív-uh eredménye, nem kell jövő héten menni megint. Vele sajnos nem tudtunk személyesen beszélni, mert nagyon elfoglalt volt, és ma máshol rendelt, de nagyon hálásak vagyunk neki is mindenért. Mikor a kontroll időpontját beszéltük meg, a doki megkérdezte, hogy az uh-n mondták-e a baba nemét. Mondtam, hogy nem, de szeretnénk tudni, ugyanis ott állt a papíron a babó kromoszómája: XY.

Kisfiú! :)

Mindketten felnevettünk örömünkben, bár azt hiszem, ugyanígy reagáltunk volna a kislányra is.

Tudom, hogy vannak még vizsgálatok előttünk, de azt is tudom és érzem, hogy minden rendben lesz ezzel a kicsi fiúcskával, és a Jóisten is velünk lesz, volt, van.

Nagyon várunk, kicsi mókus.

Ha nem jön az ihlet...

...és teljesen tanácstalanok vagyunk, nincs más hátra, mint barátainkhoz fordulni segítségért, és jobbnál jobb ötleteik után hosszasan magyarázkodni, miért is nem használjuk fel remek sziporkáikat attól függetlenül, hogy nagyra becsüljük azokat. Ráadásul még a kedvüket is szeretnénk megőrizni  a további ötletbörzéhez a nehéz időkre.

Hogyan is mondhatnám el Gyurinak, hogy a múzsa csókjának hiányáról nem lehet blogot írni? Hogy hiába keresem a témát, hiába próbálok felidézni az agyamban bármit is, az első eszembe ötlő dolog, egy sütőtök, amit bárhogy boncolgatok, marcangolok, semmi se jut tudnék mondani róla. Vagy hogy hiába nézek szét magamkörül, az egyetlen téma a konyhaasztal közepén ülő kisfiam lehetne, aki épp savanyúuborkát eszik, majd dolgozza el szisztematikusan az ülőgarnitúrán, de vele kapcsolatban olyan elfogult vagyok, hogy csak a többi anyuka agyára mennék az ömlengésemmel. A további témafoszlányok meg úgy hullanak szét a fejemben, hogy egy óriási lepkehálóval se lehetne őket egybentartani.

Vagy hogy mondjam meg Liának, hogy az ő ötlete még ennél is zavarba ejtőbb, mert nem akarok szembesülni azzal, hogy már ősz van, és én március óta ígérem azt a randit. Semmi kedvem ilyennek látni magamat, és egy egész blogbejegyzésben taglalni lustaságomat, annak valós és kitalált okait, aztán magyarázkodni, hogy hogy is jutottam idáig, és elhalmozni ígéretekkel, hogy egyszer megjavulok én, mint Jimmy.

Na és Edóval megérttetni, hogy egész nap nem történt semmi blogra való, és ha mégis el kéne mondanom, nem tudnám lefordítani emberi nyelvre az Ákócával való visítozás-sikítozás-nevetés-harapás kommunikációt?

Vagy a másik ötlete; Amerika, amit Viki is lájkolt, ahelyett, hogy saját ötlettel állt volna elő! De persze arra volt esze, hogy reklamáljon, ha mégse Amerikáról írok!

Pedig erről az országról hirtelen csak a rengeteg csokimázzal bevont, cukorkákkal megszórt, emberfeletti kalóriamennyiséggel teletömött édességek jutnak eszembe, amiket ő fotózott. Esetleg még egy szaftos hamburger olyan zsemlében, amire a legyek se szállnak, mellette egy extra adag sültkrumpi és minimum 1 liter kóla. Bár most, hogy ilyen szépen elképzeltem, még egy amerikai zászlót is látok a háttérben, ahogy belekap a szél, és dicsőn leng a szabadságot, egyenjogúságot, emberi jogokat hirdetve a leigázott indiánok hamvai felett. Talán még Dzsenifer  is elsétálhatna Viki kedvéért. De nem fog, mert Viki nem írt ötletet, csak lájkol és reklamál!

Végül Judit ötete a sötét múltból. Ibolya, a kedves nő, aki ontotta magából az alkoholt Debrecen szívében, mérgezve az odajáró pénz nélküli egyetemistákat, főiskolásokat és alkeszokat ( a halmazoknak vannak metszetei is)...meg Lacika, aki kifizetett egy kör piát, és ezért cserébe az elméleteit hallgattuk, majd angolosan távoztunk. Hát ezekről nem, nem fogok írni. De Judit nem adta fel, előállt Liám túrófánkjával, amit még soha nem kóstoltam, és tuti 4 után fog elkészülni, aztán átadom magam a bűnös élvezeteknek, nem fogom tudni abbahagyni, és ha sikerülne is, ennem kell még egyet és még egyet, nehogy megsértsem Lia fáradozásait. Aztán másnap halálsápadtan a mérlegre állok, és eszem ágában se lesz közzétenni, hogy mit tettem magammal.

Hát a végére értem, és mostmár csak egyetlen téma maradt a fejemben:

Hogyan fogom én rávenni ezeket az embereket, hogy még egyszer tanácsot adjanak nekem???

Bifiduszaktiregulariszoselkazei...vagy valami hasonló

Éljünk egészségesen, együnk joghurtot!

Rendben. Mivel épp a kilók megfékezésén fáradozunk, és még akciós is volt a bifidusz-aktiregulariszos joghurt a hiperszupermárketben, hát bevásároltunk. És ettük az egészséget kanálszámra.

Aztán hetek múlva, egészen véletlenül olvashatnékom támadt,  és mivel a napi Kelet-Magyarország híreit nap szépével együtt kivégeztem 5 perc alatt, hát gondoltam levezetésként elolvasom a joghurtom összetevőit, hagy érezzem jobban magam, mennyi mindent tettem magamért már kora reggel.

Néha naívságom még mindig gyermeki szinten mozog, mert kb ennyire számítottam: tej, gyümölcs.

Ehelyett: tej, eperkészítmény 14% (eper), cukor, folyékony cukor, glükóz-fruktóz szirup, stabilizátorok (módosított kukoricakeményítő, karragén), aroma, savanyúságot szabályozók (trikalcium-citrát, trinátrium-citrát), hordozók (kálcium-klorid, kálcium-karbonátok), színezék (kárminsav), murokrépalé koncentrátum, pektin-metilészter), cukor, sovány tejpor, tejfehérjék, élő joghurt kultúra és Bifidus ActiReguláris kultúra.

Wow...talán egy szusszra nem is ment volna. És ez mind mind benne van! Nem is tudom, lehet örülnöm kéne, hogy ilyen extrákat adnak ennyi pénzért.

Ezzel véget is ért a joghurt-őrület. Pontosabban a bolti joghurt-őrület. És elhatároztam, magam csinálok bifiduszokat, bármi legyen is az. Ha nem is egyből joghurtot, mert a 40 fok biztosítása csak nyáron egyszerű, így maradt az egyszerű tejrohasztás, baktériumok felszaporítása, azaz aludttej készítés.

Hétfő reggel fél 7 -kor meg is jött a tejes, aki minden áldott alkalommal felébreszti a gyerkőcöt őrült hangerővel nyomva a Boci, boci tarkát.

Hát megérkezett a 2 liter friss házi tej, aminek felét rögtön be is áldoztam a cél érdekében.

Direkt üvegbe öntöttem, hogy lássam a csodát! Csak állt ott, a befőttesüvegben, és minden nap bámulhattam a baktériumok térhódítását, ahogy faltálk és falták szegény tejcsit, míg végül valami gusztustalan izévé nem változott az egész.

1-2 nap kellett, hogy felidézzem magamban, mennyire is szerettem volna én ezt, és hogy mennyivel egészségesebb lesz ez, mint a stabilizátoros változat. Megbökdöstem egy kiskanállal, válasz nem volt, csak rengett, mint a kocsonya. Meg is kaptam ám hasznos tanácsadóktól, hogy vigyázzak vele, mert aludttejet csak pasztőrözött tejből szabad csinálni, különben veszélyes! Nos, fogalmam sincs, abban hol vannak a baktériumok, de ha a koli hűtőjében zöld dolgok voltak képesek  növekedni a hideg ellenére, egészen biztos a pasztőrözött tej se lehet akadály. Én ellenben bátrabb vagyok ennél. Tudom, hogy nem csak a tej, de a benne levő baktériumok is jót tesznek az egészségemnek, és hacsak nem ugornak rám, nem rettenek tőlük. Ráadásul még cikket is találtam arról, hogy orosz tudósok szerint az aludttej milyen jó hatással van az idegsejtekre. Végül rondasága ellenére olyannyira nekivehemedtem, hogy az eredeti gondolat szerinti gyümölcsöket se tettem bele.
Jöjjön a puszta tenyészet!

Meglepetésemre, bármilyen furcsa érzés is volt talán életemben először házi aludttejet ennem, a befőttes üveg fele még azelőtt kiürült, mielőtt észbekaptam volna. Csak csúszott lefele egyik kanál a másik után, amíg elégedetten nem dőltem hátra: megvagytok kicsi bacijaim egytől-egyig.

Átgondolva a dolgokat, tényleg jól esett. És elnézve a maradványokat, az üveg falán ragadt kis fehér darabokat bennük a tomboló bacikkal, elégedetten nyugtáztam: lehet ronda, lehet népszerűtlen, de az enyém!

"Oszd meg te is, ha...!" (az anyaságról)

...büszke vagy arra, hogy anya vagy!" - folytatódik a mondat.

Eddig nem akartam erről írni, mert féltem, hogy megbántok valakit, hisz az anyaságnál nincs is nemesebb feladat a világon. De mivel alkotói válságba keveredtem, nem válogathatok.

Értem, hogy miért teszik ezt ki sokan, szép gondolatok, de most leírom, hogy én miért nem.

Ha valaki nem olvasott volna ilyet, tömören összefoglalva arról szólnak ezek a bejegyzések egytől-egyig, hogy mi anyák 9 hónapig testünkből tápláljuk gyermekünket, védjük, óvjuk, majd szenvedve hozzuk világra. Aztán éjszakákat virrasztunk át, 24 órás műszakban dolgozunk, nincs megállás, nincs szabadság életünk végéig. A szeretetünk mindent megbocsát, és olyan magasztos, nemes lények vagyunk, hogy ezt más meg sem értheti. És természetesen büszkék vagyunk arra, hogy anyák vagyunk.
Ez mind szép és jó, de korántsem ilyen idilli a helyzet, bármennyire is jól esne.

Kezdeném az elején.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem mondanám, hogy tudok gyereket csinálni. Nem vagyok képes arra, hogy puszta akaratommal létrehozzak egy tökéletesen működő emberi szervezetet, ami lélekkel, egyéniséggel, szeretettel van megtöltve. Még csak azt se értem, hogy tud abból a szedercsírából nyakat átölelő kezecske és mindent rugdosó lábacska kialakulni, hiába tanultuk biológia órán. Az egyetlen, amit teszek ennek a csodának a megszületéséért, hogy primitív ösztöneimnek engedek. Nem én alkottam meg a testemet úgy, hogy tökéletlensége ellenére létrehozzon egy másik életet. Nem az én tanulmányaim vezettek oda, hogy egy dobogó szivecske lüktethet bennem a sajátomon kívül. Csupán kaptam ezt a csodát úgy, hogy semmivel se érdemeltem ki, csak annyival, hogy nőnek születtem.

9 hónapja alatt óvom, táplálom. Hogyan? Bekapkodom a vitamint, megpróbálok egészségesen élni, és nem megyek súlyemelő versenyre. Ennyi lenne? Ez napi pár perc. És amikor dolgoznom kell? Vagy mással vagyok elfoglalva? Akkor ki óvja, táplálja? Mégha én teszem is, egy cseppnyi erőfeszítésembe se kerül, mert a szervezetem elvégzi helyettem. És ha csak rajtam múlik, akkor miért aggódunk, hogy odabent minden rendben van-e? Ilyen egyszerű? Táplálom, de még a köldökzsinórt se tudnám kialakítani neki, ha rám lenne bízva, azt se tudom, milyen ásványok, vitaminok kellenek, hiába pürésíteném a répát, semmit se érnék vele.

Nem vagyok ilyen nagyszerű. Én csak bízok benne, hogy kialakul minden, aminek ki kell alakulnia. Aggódok, hogy vajon elegendő táplálékot kap-e, mert etetni nem tudom.

Csoda ez a növekedés odabent, nekem megadatott, valakinek nem. Mennyivel lehetek büszkébb? Semennyivel. Ajándékot kaptam odafentről.

Aztán eljön az idő, amikor kicsi lesz ez a test kettőnknek. Megszenvedünk. Én találtam ezt ki? Én akarom, hogy ennyire fájjon? Ha a Jóisten adott volna egy másik módot is, ami ugyanolyan tökéletes, de kevesebb fájdalommal jár, nem azt választanám?  Erre se lehetek büszke.

Később a sok átvirrasztott éjszaka, törődés, aggódás, szeretet. Azt mondanám, erre csak egy anya képes.

Nem. Láttam már apukát óvó anyaként viselkedni. Nem kellett ehhez nőnek lennie, elég volt a benne levő szeretet.

De ha mindent megteszünk is, akár éjszakákat virrasztunk át, mi soha nem veszítjük el a türelmünket? Soha nincs egy rossz szavunk, egy megbánt mondatunk, amit legszívesebben kitörölnénk? Amikor 25-ödjére kelünk fel, és az ajtófélfának megyünk a fáradtságtól, reggel pedig indul a nap, soha nem veszítjük el a türelmünket? Mindig tudom, mi a helyes? Hogy kell nevelni, hogy a legjobb legyen?

Én nem tudom. Örök vívódás ez.

És a szeretetünk mindent megbocsát? Soha nem lesz a gyerekeinknek olyan tette, ami tüskét hagy bennünk?

Az én anyai szeretetem, bármilyen nagynak is hiszem, nem tudja minden "bűnét" elmosni. De ezek a vétkek se mossák el az én anyai szeretetemet.

Ezérthát mit is mondhatnék arra, hogy büszke legyek anyaságomra? Arra, hogy a természet elvégezte a dolgát, vagy arra, hogy én jó anya vagyok?

Az első nem az én érdemem. A másodikért pedig életem utolsó pillanatáig küzdenem kell anélkül, hogy elérném.

Ennek ellenére mégis büszke vagyok! A legbüszkébb a világon!

Nem magamra, nem is az anyaságomra. Hanem arra a kis csodára, aki számomra mindenben a leg-ebb az egész világon. Aki lenyűgöz egy pillantásával, egy karnyújtásával, vagy azzal, ahogy nevet, szeret, átölel. Vagy megteszi első lépéseit, rácsodálkozik egy szappanbuborékra, nélkülem alkot kusza kocka-hegyeket, vagy éppen csak alszik összekucorodva, mint egy kis bogár, és minden apró kis szusszanásával eláll a lélegzetem.

És akkor is én akarok lenni a legbüszkébb, amikor el kell engednem a kezét. Először csak egy pici időre, hogy ne rögtön szakadjon meg a szívem. Aztán hosszabbra, hogy másnak is jusson ennek a pici szívnek a melegségéből, és végül ne az én kezemre legyen szüksége.

A körlevélnek egyben igaza van. Az anyai szív már így marad, amíg dobog. És abban is biztos vagyok, hogy egy szerető szív (nem muszáj annak anyainak lennie) - és talán még a körlevél megalkotója is ide tartozik - , nem az anyaságára büszke a legjobban, hanem arra az apróságra, vagy  éppen már felnőtt gyermekre, akinek ő foghatta a kezét.

Csillaghullás

Világűrben kóválygó Földünk ismét belerohant valami meteorrajba. Én pedig izgatottan vártam, hogy lássak akár egyet is, mivel eddigi létem során valahogy mindig lemaradtam róla.

Azt mondták az okosok, hogy este 9-kor jönnek!!! Mint 30 év feletti családos ember, ünnepi pizsibe vágtam magam, Ákócát lefektettem sajnos már nem bírta kivárni az időpontot, és kiszaladtam a teraszra. Az ég annyira felhős volt, hogy nemhogy csillagokat, de még a holdat se lehetett látni.

Visszakullogtam a szobába, és amíg férjecském a betegségtől ágynak esett, én a meggyborocskámmal lekucorodtam a géphez, és 10-ig adtam magamnak időt a netezgetésre.

10 órakor szépen kikapcsoltam a gépet, és aludni indultam volna, amikor észrevettem, hogy egy felhő sincs az égen. Gyorsan magamrakaptam a szűk bőrdzsekimet, ami remekül megy a kicsit megnyúlt, térdig érő sárga csíkos pizsigatyámhoz, és kirohantam az udvarra.

Az udvarnak az a szerencsés tulajdonsága volt ezen az éjjen, hogy egyik oldalról a hold úgy bevilágította, hogy semmit se lehetett látni az égen, a másik oldalról meg a ház eltakarta az összes csillagot, amik épp lehullásra készülődtek.

Így két lehetőségem maradt: a hátsóudvar, és ezzel együtt egy 40 kilós kutya a hátamon a sáros tappancsaival, én pedig bokáig belesüppedve a nyirkos földbe, vagy az utca.

Hosszas töprengés után az utcát választottam, ahol ilyenkor tényleg már a madár se jár.

Nem tudom miért, de a göncöl rúdját bámultam, ami aztán tényleg nagy csoda lett volna, ha leesik. Ezen kívül rengeteg csillagképet, műholdat, repülőt fedeztem fel, mikor úgy döntöttem, hogy csak a fejem felé nézek, úgy nagyobb teret látok be. Nem kellett egy perc se, és máris beleállt a görcs a nyakamba, így viszont már nem tudtam visszahúzni a fejem, nyugodtan maradhatott pozícióban.

Így álldolgáltam, közben vacogtam, a lábszáramat szúnyogok rágták, 1-2 molylepke a szememnek csapódott, mikor igeeeen, elsuhant valami. Igazán meg akartam élni ennek a szépségét, de mire felfogtam, már el is tűnt. Nem maradt más, mint tovább várni, fellelkesedve a kezdeti nehézségek után.

A szemem már lassan golyózott, mikor anyukám is kitévedt. Így már ketten voltunk, és ennek hatására felbuzdulva eldöntöttük, hogy sétálunk 100 métert, ott véget ér a közvilágítás, jobban fogunk látni.

Sokkal jobban ugyan nem láttunk, és elhangzott kb 5-ször egy hirtelen felkiálltás, hogy "ott egy!!!!...ja, nem, csak egy repülő", miután már azt se bántuk volna, ha az zuhan, csak zuhanjon már valami.

Összesen fél órát álhattunk így, 1-2 hullócsillagot elkapva tekintetünkkel, de sohase ugyanazt, nehogy meg tudjuk osztani egymással az élményt. Eközben senkivel sem találkoztunk, csak egy kocsi jött, ami óvatosan lassított az út menti sötétből előbukkanó 2 háttal álló nő láttán, elmerengve, vajon mit kereshet itt egy bőrdzsekis, rottyant pizsigatyás és egy hálóköntösbe burkolózott alak.

Végül a lábamat csípkedő szúnyogok hatására döntöttem úgy, hogy ennyi elég is volt e nagyszerű élményből, és menjünk aludni.

A kapuhoz érve már tényleg olyan érzésem támadt, mintha az univerzumban jártunk volna a Kisherceg társaságában, mivel a könyben szereplő róka megtestesült mása gyalogolt ki az udvarunkról kutya formájában.

Néztük egymást gyanakodva miközben elsétáltunk mellette, ő ki, mi be, és gyorsan be is zártam a kaput, nehogy meggondolja magát, és belémharapjon mégis.

Aztán bekucorodtam szépen az ágyikóba, és békés szuszogással arra gondoltam, vajon holnap milyen pletyka indul útjára a sötétben, út mentén álló hálóinges őrült nőkről, akiknek legendája bekerülhet kicsi településünk történelmébe.

A vezetékes telefonvonalunk halála

Nem, nem kell mindent a gyerekre fogni, nem tépte szét a vezetékeket, a készülékben sem tett kárt. Igaz, ennek csak az a jelenlegi akadálya, hogy a telefon a zongora tetején van, és előbb még rá kell jönni, hogy azt hogy kell megmászni. Idő kérdése csupán, nem aggódok emiatt.

Természetesen a fő ok a mobiltelefonok térhódítása, és az, hogy senki nem hív minket a vezetékesen.

Illetve majdnem hogy senki, mert azért minden nap megcsörren a telefon. Hogy kik is ezek az emberek, akik oly előszeretettel hívogatnak minket? Íme:

-Tessék, Kósa-lakás.
- Rozsréti posta?
-Nem, magánlakás.
-...magánlakás?
-Igen.
-Én ezt a számot hívtam: (szám bediktálása)
-Igen. Magánlakás.
-Hm...és mi a posta száma?
- Nem tudom. Hívja a tudakozót.
- Nem értem.
- Viszlát.

-Tessék, K-lakás.
-Posta?
-Nem, magánlakás.
- Biztos????

- Tessék, K-lakás.
- Jó napot, szeretném megkérdezni, hogy meddig vannak nyitva.

- Tessék K-lakás
-Jó napot kívánok, XY-né vagyok. Meg tudná mondani, hogy érkezett oda levelem?
- .... Ide? Nem.
Csend.
-Ibolya ott van?
-...nincs...
Csend
-De majd szólnak, ha lesz levelem?
-Persze.

-Tessék, krematórium.
Csend
-Posta?

Hát így történt, hogy a telefonvonal lemondásra került, és gondolnánk vége a szenvedésnek. De a T-com figyelmes partner, és jóllehet, hogy a lemondás napjától mi már nem tudunk hívást kezdeményezni, de minket még 3 hónapig bárki elérhet!
Köszönjük.

Ismerkedni 30-on túl

Elsősorban egyedülálló 30-as éveikben járó ismerőseimnek szeretnék segíteni ezzel a bejegyzéssel, akik azon töprengenek, hogy a főiskola, egyetem elvégzése után ugyan hol ismerkedjenek.

Rengeteg tanácsot lehet hallani, sorolhatnám is őket, de bízva abban, hogy ezeket már mindenki hallotta, én most egyikkel se törődnék, hanem egy új módszert szeretnék bemutatni, amivel én is csak a minap találkoztam.

Telket keresünk. Telefonszámok mindenhol. Én mindenkit felhívok, mert így összehasonlítom, hogy mi mennyi miért. Megnéztünk rengeteget, beszéltem rengeteg emberrel. Jelen esetben egy olyan telektulajdonost hívtam, akiről tudtam, hogy az adott telek egy hete elkelt, de kíváncsi voltam a részletekre.

A beszélgetés alatt a vonal végig recsegett, így néha nem lehetett hallani a szavakat. A tulaj sajnálkozva közölte, hogy már nem eladó a telek, én azért megkérdeztem a paramétereket, illetve hogy mennyiért kelt el. A beszélgetés felénél megjegyezte a pasi, hogy milyen kedves hangom van. Ez egy kicsit fura volt, és öszötneimre hagyatkozva igyekeztem a beszélgetést rövidre zárni. Persze ez nem volt olyan egyszerű.

Ekkor jöttek a jótanácsok a közművel kapcsolatban, hogy a gáz nem is olyan fontos, mert nagyon drága azzal fűteni, és ő tüzifával kereskedik.

Valahogy mégegyszer szóba került, hogy milyen kedves hangom van, és aztán hirtelen egy kérdés:

-Felhívhatom néha?

Nálam teljes döbbenet, legalább 10 éve nem kérdeztek ilyet tőlem csak így bele a képembe, ill itt még a képemről szó se volt.

Nagy csend, közben recseg a vonal. Soha nem voltam jó abban, hogy hogy kell azt a szót tapintatosan kimondani, hogy: nem. Egyébként nem is értem, miért szarakodtam, hisz soha nem láttam ezt a pasit, és ha szerencsém van, nem is fogom.

Amíg a döbbenettől elment a hangom ( 31 vagyok, és még most is úgy viselkedek néha, mintha 13 lennék), jött az újabb kérdés:

-Elnézést, nem hallottam mit mond, rossz a térerőm.

Mostanra magamhoz tértem, és belátva a helyzet menthetetlenségét, kiböktem gyorsan:

-Nem.

-Nem?

-Nem..

-Rosszkor mondtam?

Közben megint reccsent a vonal.

-Micsoda?

-Rosszkor kérdeztem?

-hát...igen. Elfoglalt vagyok...a családommal...

-Megkérdezhetem mi a foglalkozása?

Itt már bántam, hogy nem használtam ki a 10 másodperccel ezelőtti vonalrecsegést, és nem tettem le. Azt is tudtam, hogy semmi jó nem származik abból, ha válaszolok.

-Tanító (ami már nem igaz, de rövidre vágtam, hogy minél hamarabb letegyem)

-ó....én nagyon rossz gyerek voltam, és most is rámférne egy kis tanítás...

Egyre jobb. De az udvariasság még így is dolgozott, és nem csaptam le, de gyorsan válaszoltam, és már tudtam, a következő utáni mondat lesz a mennem kell, viszlát.

-Hát az Ön nevelése már nem az én feladatom lesz.

Aztán elbúcsúztam udvariasan, még szép napot kívánt a végén, én meg gyorsan lenyomtam, nehogy még vmit hozzáfűzzön.

Hát gyerekek....lehet, hogy ez nem jött be, de ha már végképp nem találtok ismerkedési módot, hirdessetek meg valamit, amikor jelentkeznek rá, mondjátok, hogy elkelt, de szivesen felhívnátok az érdeklődőt máskor is.

Nem kell itt tökölni, ennyi az egész! De az is biztos, hogy a tüzifa ügyét nem én fogom intézni...

Szardínia, 2. rész

Kezdeném talán egy életképpel.

Ákos gulyást főz. A gyerek alszik. Anyukám bejön a házba kicsit lehűlni. Apukám a ház előtt kiterülve a napágyon, mint egy hősi halott a kereszten, fején pólóval, póló alól nyöszörgésszerű moraj hallatszik: "Bemehetek már?" - Ez a terror miatt volt, mivel egész nyaralás alatt nem volt hajlandó napra menni, nehogy véletlenül eltűnjön a karján az a kellemes kontraszt, amit a kerti munka pólóban való elvégzése adott. Végül meguntuk, és kizavartuk napozni.

A kiterült hófehér sovány test, melynek feje helyén csak egy pólógöngyöleget láttunk, tovább nyöszörgött:

- Elég lesz már ennyi.

- Még csak 5 perce vagy kint!

- De már érzem, ahogy serceg a zsírom...

Hogy milyen zsírról volt szó, máig nem derült ki, mert ha végeznénk egy vizsgálatot, a modern tudomány számára végre kiderülne, hogy élnek olyan emberek, akik 1 gramm zsírtartalék nélkül is képesek létezni.

Senki sem könyörült meg rajta, főleg Anya nem, mivel Édesapám nem volt hajlandó borotválkozni, és Édesanyám állítása szerint úgy nézett ki, mint a tokos kacsa. Tehát neki elég volt csak erre gondolnia, és máris megkeményedett a szíve. Végül mégiscsak sikerült kibírnia 20-25 percet, melynek gyakorlatilag semmilyen látható eredménye nem lett a magas védőfaktorú naptejnek köszönhetően.

Minimális barnulást csak Ákócának sikerült elérnie nála, ugyanis a maga 10 hónapjával nem törődve sugárzással, napfénnyel, árnyékkal, a tenger láttán nekiindult négykézláb, hogy meghódítsa a vad hullámokat. Nagypapa meg futhatott utána.

A kezdeti kalandjaik egész jól indultak, egészen addig, amíg nagypapa fel nem nézett, és Ákos a békafejes úszógumiból pofikával bele nem zúgott a tengerbe, és elmerült. Ez a parton történt kb 40 centis vízben, és rögtön ki lett kapva, de arra és a következő napra a tenger, és mindenféle víz (beleértve a 10 centis füdővizet is) ősellenségnek számított. Nagypapa pedig zsarolható személlyé vált erre az időre.

Az újra vízhezszokatáshoz bevetettünk mindent. Vettünk egy kis felfújható picikád méretű babamedencét, amit este fürcsihez használtunk, nappal pedig kitettük a tengerparton a homokra. Ebben hamar felmelegedett a víz, és ki be mászkálhatott a játékaival. A ki-bemászkálás eredményeként körben kissebbfajta tavacska alakult ki, de legalább volt ideje a szárazon üldögélni, és apró tócsákat hagyni a feneke alatt. Először azt hittük, a víz az, de később kiderült, hogy a Huggies úszópelus semmire sem jó, így a későbbiekben a rendes úszógatyáját, majd a törülközőt, aztán a plédeket, kispárnákat, magyarul szólva mindent, ami textilből készült, sikerült lepisilnie. De mire való a tenger melletti gazos kőfal, ha nem arra, hogy egy vedér vízzel szépen eltüntessük az árulkodó nyomokat?

Egyébként botránymentesen zajlottak a tengerparti élményeink, Apának még az ott mászkáló, ezt-azt áruló szerecsennel is sikerült elbeszélgetnie, de nem hiszem, hogy mély rétegekbe merültek volna. Én meg vagyok győződve, hogy azt a fajta kommunikációt már Ákóca is értette, de sajnos senki nem volt, aki velünk is meg tudta volna osztani.

A tikkasztó meleg után az ember szívesen beugrott volna a helyi kisboltba egy kis hűsítőért, ha az olaszok nem tojtak volna bele az egész világba, és nem tartottak volna egységesen sziesztát délután 1 és 5 között. Így a továbbiakban ehhez a nyitvatartáshoz igazítottuk a napunkat. Viszont a teuládai boltban árultak magyar szalámit, ami miatt egy kicsit elnézőbbek voltunk.

A házikónkban szerencsére jó hűvös volt, és ott volt szórakoztatásunk kedvéért a tv, amelyen remek olasz adások mentek, és néha megszűnt a jel, mert egyszerűen lekódolták az esti filmet. Ez akkor volt a legviccesebb, amikor a férfiak leültek Forma1-et nézni, és rajt előtt eltűnt a kép. Ákóca próbálta oldani a feszültséget, hogy egy nagy krumplival a kezében ki-bekapcsolgatta a tv-t, amíg mindenki fel nem adta.

Meglátogattuk Fefiéket is Teuládában. Cecilia (la mamma) épp betoppant egy barátnőjével, akivel közrefogták Ákócát, és mondták, mondták, mondták. Ákos illedelmesen mosolygott rájuk, de láttam az arcán, hogy 100%-osan meg van győződve arról, hogy ezek ketten valami kitalált nyelven beszélnek, nem kell őket komolyan venni. De a pohár mégiscsak azzal telt be, amikor hallotta, hogy egy másik nem igazi nyelven beszélgetünk Fefivel. Ekkor ordítással jelezte, hogy tessék visszatérni a normális beszédhez.

Egyébként ha már megunta, kicsattogott négykézláb macskát - vagy épp ami útjába került - kergetni.

Fefihez azért is jó volt betérni, mert Cecilia soha nem engedte, hogy üres kézzel, ill. üres hassal távozzunk. És kifele menet mindig volt egy szatyor a kezünkbe valami olasz finomsággal, meg egy kis itókával. Még egy könyvet is kaptunk, amit Giovanni (Fefi apja) írt, aki ottlétünkkor sajnos kórházban volt. A könyv a szardíniai tájszólásról szólt. Ez számunkra remek olvasmány, de én nagyon örültem neki, és még dedikáltattam is. Ákóca pedig egy gyönyörű olasz homokozókészlettel, és egy makogó nyuszival távozott.

Valahogy így tengettük ott unalmas és barnító hétköznapjainkat, gyönyörködve az azúrkék tengerben, és a szállodamentes tengerpartok természetes állapotában.

Amikor épp kezdtük volna megszokni ezt az idillt, eljött a hazaút napja, melynek reggelén Apa leült, és mindent megevett, ami maradt a hűtőben, még azt az általa nagyon finomnak titulált szardíniai kenyeret is, ami eredeti állapotában is a kősziklával vetekszik. Mivel ilyesmi nem gyakran szokott előfordulni, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ezzel az összepakolást váltotta ki. Végül annyira belejött, hogy még csapvizet is el akart rakni az útra a 4 l ásványvíz, 1l gyümölcslé és 1l tea mellé.

A repülőn az utasok nagyrészét valószínűleg Ákóca maga beszélte le a gyerekvállalásról, demonstrálva a kisgyermekes élet minden nehézségét 1 óra 40 percben. Végső döfésként pedig egy peluscsere az üléseken, mert nem voltam hajlandó benyomni a gyerkőcöt mégegyszer abba a lyukba.

Aztán újabb éjszaka a rétei rokonoknál, akik annyi törődést, és szeretetet adtak, amennyit talán még sose kaptunk. És másnap délután végre hazaértünk.

A hűtő bebüdösödve, fű elburjánzva, macska lefogyva, kutya és csirkék életben, Ákóca a két hete nem látott játékai láttán extázisban a szőnyegen, mi pedig az ágyon kiterülve hallgatva a sütifaló kincsesbödön kellemes zenéjét.

Szardínia 1.rész - Utazás

Az ember idegrendszere nagyon hasznos találmány. Ha már nem bírja tovább, leáll. De előtte még megteszi az utolsó rúgásokat.

Ezt történt az indulás reggelén is, ami végül délelőttbe nyúlt. Rúgott kettőt-hármat, aztán megadta magát.

Ennek jele, hogy  a hátul ülő nagyszülő és csecsemőkorban levő utasok 10 perc után már félrecsuklott fejjel durmoltak.

Az idegrendszer további védelmében nem is gondolnám át az utat Rétéig, ami egyébként 2 megállóval és különösebb feszültség nélkül lezajlott.

Réte egy Pozsony melletti falu, ahonnan nagyapámnak kellett elköltöznie a kitelepítések idején. Mivel ezeket a kitelepítésnek nevezett egy szál bőrönddel áthajítást a sötét Szabolcsba egy idő után befejezték, így maradtak rokonaink ott, akikhez most mentünk.

Megérkezésünk pillanatától megkezdődött Ákóca kényeztetése, amit ő igen nagy élvezettel fogadott, és minden percét kiélvezte. Jelenleg is ennek terhét nyögjük.

Másnap repültünk tovább, és ez a nap megerősítette az eddigi tapasztalatokat, hogy Szlovákia egy rettentő érdekes ország. Az autópálya egészen bemegy Pozsonyba az ott lakók örömére. Gondolom leültek gondolkozni a tótok, hogy mi is hiányzik még a Bratislavájukból, aztán kisütötték, hogy hát egy autópálya. Miért is ne? Szerintem Londonban is teljesen elbaltázták, hogy körben van az autópálya, amikor mehetne mondjuk a Tower mellett is. És a leállósáv is egy teljesen felesleges dolog, nem is értem minek. Szerencsére a tótok erre is rájöttek, és egyszerűen csak nem építették meg, és kész. Probléma letudva.

A reptér a döbbenetek sorozatát hozta. Ahogy közeledtünk, fogalmunk se volt, mennyire van még messze, mert egyetlen felszálló gépet se láttunk. Ennyi erővel ezt is lehetett volna a főpályaudvar mellé tenni, senkinek nem tűnt volna fel.

A parkoló sorompójához érkeztünk, ami le se volt zárva, fizetni nem kellett, ugyan ki fizetett volna, ha utas sincs. Ez nagyon pozitív volt. Kiszálltunk, és egy gyönyörűen megépített repülőtér volt előttünk, mégis valahogy az az érzésem támadt, hogy egy horror movie-ban vagyunk, mert embert sehol se láttam. Beléptünk az épületbe, és még ott is olyan érzésem volt, hogy a Kihalt várost forgatják, de hamarosan megkönnyebbültem, amikor megláttuk a check-in pultot, ahol egy nagyon kedves tóth kislány ült a sárga kócos szalmahajával, féloldalt könyökölve, rágózva és unottan bámulva előre. Óvatosan megközelítettük, vártunk némi reakciót, hogy odamehetünk-e, épp dolgozik, vagy ebédszüneten van, de hiába. Így odaléptünk, és hosszas tanakodás után angolul köszöntünk.

Ő sehogy sem. Elvette a papírokat, a rágózása közepedte megnézte, pötyögött párat, megmérte a bőröndöt, aztán úgy visszalökte az útleveleket, hogy majdnem leesett az összes. Aztán se köszönöm, vagy jó utat, vagy hasonló, elfordult, kommunikáció befejezve, ha ezt annak lehet hívni.

Illetődötten ültünk le, és sorunkra várva némán néztük a gyönyörű épületet. Mást nem volt mit nézni.

Beszállásnál a Ryanair lenyűgöző szolgálatását vehettük igénybe, ami a következőket jelenti: Ha terhes vagy, vagy rokkant, vagy kisbabával, kisgyerekkel utazol, akkor várd ki szépen a sorod, és védd magad, gyermekedet a testeddel, vagy ahogy tudod. Beálltunk a sorba, és ahogy kinyitották a kaput, a tömeg hirtelen feldúzzadt, a sor eltűnt, és megindult a nyáj. Ákos vitte Ákócát, engem az emberek kb 5 méterrel hátrébb löktek, úgy kapaszkodtam utánunk, mint valami fuldokló. Ez nagyon szép gesztus volt, örülök, hogy az emberekből még nem halt ki a figyelem a másik iránt.

Végre felértünk, és önmagunk védelme érdekében a középső ülésre ültünk le a picurral, hogy elrettentésként senki nem válassza a mellettünk levő helyet. Nem csalódtunk az emberekben, a hely üresen maradt.

Hogy a repülés milyen élményeket hoz ki a gyerekekből, nem tudom, de egészen biztosan készülnek rá, és reggel óta tartogatják azt a bizonyos barna csomagot, hogy majd pár ezer méter magasan kiengedhessék a felesleges terhet. Már a korábbi londoni útnál leírtam, milyen egy ilyen pelenkázás, most csak annyival szeretném bővíteni, hogy azóta nőttünk 3 hónapot, és most már úgy néz ki egy gyerek azon a pelenkázón, mint egy becsomagolt rajzfilm figura. A nyaka teljesen kitekeredve, feje félrehajtva, szemecskéivel kétségbeesetten néz, hogy ezt most miért csináljuk, és közben elkeseredett nyöszögést ad ki. Lehet ezért be is perelhetnénk a légitársaságot gyermekkínzás jogcímén. A leszálláskor nagyon kellemes dicszene szólalt meg, ami a légitársaságot éltette. Először azt hittem, hogy valami vicc, és egy angol tehenész legény mondja a szöveget, később kiderült ez az ír angol.

A pompás repülés után újabb élmények az autókölcsönzőnél. Akárhogy is akciós áron foglaljuk a kocsit, végül csak találnak valamit, ami miatt még felszámolhatnak 100 eurót plusszba. Ezen már túl is lendültünk, és mentünk a Fiat Puntónkért, mert ugyan "Ford vagy hasonló"-t foglaltunk, ami az olaszoknál azt jelenti, hogy Fiat. Ha Skoda vagy hasonlót foglalunk, az is Fiat, és így tovább. Tehát bármit foglal az ember, mindig a "hasonlót" kapja, ami Fiat. Ez persze lehet, hogy csak az olaszországi Hertz-re vonatkozik, itthon meg a "hasonló" a Suzukit jelenti.

Na de nem is volt gond a kocsival, meg voltunk elégedve. Viszont a gyerekülés ha beszélni tudott volna...de nem is kellett beszélnie, az egész történelme rajta volt. Az is lehet, hogy nem volt akkora történelme, ebben az esetben viszont egészen biztos átszaladt rajta egy megvadult marhacsorda. Ennek az áráért kb egy újat lehetett volna venni cumitartóval, és egyéb extrákkal.

Ezután még 3,5 óra autókázás várt ránk, ami során kiderült, hogy az olaszok se építettek leállósávot, csak pár km-enként leállószigeteket, ahol a helyi lakosok cseresznyét, dinnyét, és hasonló portékát tudnak árulni, ezzel is elősegítve a kiskereskedők megélhetését.

Én is ekgondolkoztam, hogy van itt a kertben ez-az, mi lenne, ha Hajdúnánásnál mi is felhajtanánk a sztrádára, és csinálnánk nyáron egy kis pénzt.

Estére értünk Teulada-ra, ahol Cecilia már várt minket a ház kulcsaival, megnézte a "bellissimo piccolino"-t, és persze elmagyarázott mindent Ákosnak, aki szerinte beszél olaszul. Ezt abból szűrte le, hogy Ákos 2 mondatot megtanult (Anya most főzi ki a tésztát, A Coca Cola nagyon ártalmas), és mindenre mondja, hogy si vagy no, továbbá elismétli az utolsó szót, amit a másik mond.

Hát ezek alapján voltunk mi útnak bocsátva. Szerencsére nem a szavakból éltünk, és a számunkra elkészített házikó hűtőjében ott volt a vacsoránk, reggelink, ebédünk.

És végre összetört testtel, leállt idegrendszerrel, teli hassal ágybazuhantunk, és az igazak álmát aludtuk mindaddig, amíg Ákóca neki nem kezdett az idegen hely miatt újból előtörő éjszakai kabarénak.

Hurrá, nyaralunk! - előkészületek

Reggel ébredés után kb 5 percen belül elhangzott ez a mondat: "Akkor én nem megyek".

0. nap: minden élvezetek tetőfoka. Ahogy közeledik az indulás napja, az átalvatlan órák száma emelkedik, a feszültség nő, a visszafojtott mondatok mennyisége már kimondhatatlanná gyarapodott, és a helyzet olyannyira pattanásig feszült, hogy ezen már csak az segített volna, ha leütünk a mellettünk álló, mit sem sejtő embert.

A nyaralás tulajdonképpen jó dolog. Ha túléled az előkészületeket. Előre elhatároztam, ez alkalommal befogom a számat, és nem borulok ki. De hogy ez ne legyen annyira egyszerű, ezúttal 5-en megyünk.

Felébredtem. Reggeli kávémat szürcsölgetve legalább 10 kérdés csapódik a fejemnek 20 embertől. Legalábbis félálomban úgy tűnt.

Körülnézve a témáról már mindenkinek meg volt a maga véleménye, és felém suttogták a saját igazukat. Nem...jobban visszagondolva már kora reggel senkit se érdekelt, hogy legalább leplezze a gondolatait a békesség érdekében, és mindenki hangosan az arcomba mondta. Kivéve Ákócát és a 2-es számú személyt, aki nagyon ügyesen játssza a mit sem tudót, botorkál csendben ide-oda, nem folyik bele egy vitába sem, de véletlenül mégis megszólalna, az bármilyen ártatlannak is lett kigondolva, mintha benzineskannát loccsantanák szét egy apró parázson.

A probléma helyes és türelmes kezelése érdekében feltettem egy feltáró kérdést. Reagálásként 1-es számú személy felrobbant, és közölte, nem jön.

Már magam sem tudom, innen hogy tértünk vissza az eredeti létszámhoz, de egy óra múlva, amikor 2-es számú személy szép csendben elillant otthonról fontos elintéznivalókra hivatkozva, már biztosan tudtam, hogy újra öten voltunk helyzetben. Ebből egyetlen állandó tag Ákos, mert ő még nem tud beszélni, így kiszálni sem.

A 2-es számú személy távozásával a sebezhetőségi kockázat  megemelkedett. Nem volt mit tenni, 3-as számú személlyel még nekünk is be kellett vásárolnunk, így 1-es számú egyedül maradt, mint felnőtt.

A fizika törvényeit figyelembe véve ez beláthatatlan következményeket vonzott maga után, mivel gyereken nem vezet le feszültséget, más meg nem akadt a környéken.

Ebben a hangulatban értünk haza, 1-es számú személy alvó vulkánként tette a dolgát.

Megkezdődött az iratok begyűjtése, jegyek nyomtatása.

Egyetlen oldal maradt csak, amikor - egészen hihetetlen módon -  kifogyott a tintapatron.

Nincs semmi gond, szomszéd falu, átugrunk nyomtatni. 1-es számú személy próbál meggyőzni, hogy vigyük Ákost is magunkkal, aki éppen aludt. Így mi mégsem akartuk vinni, és ezáltal 1-es számú személy fejében, aki egyedül volt, és magába fojtott mindent, vulkánkitöréshez hasonló természeti jelenség jött létre.

A helyzeten nem változtatott, mentünk nyomtatni.

A segítséget nyújtó keresztanyunál majdnem sikerült. A teljesség csak annyin múlott, hogy a szerencsétlen egy lap kinyomtatása közben kifogyott a patron.

Semmi gond, az én idegrendszerem már ébredés után 5 perccel leállt, és teljes közönybe menekült, irány a teleház.

A teleháznál senkit sem találtunk, nem is értem, miért nem nyomtattuk ki egyszerűen, és jöttünk haza. Becsületességünk révén előkerült egy hölgy, ami nagyon tanulságos volt, mert kiderült, hogy Kálmánháza (szabolcsi 2000 lakosú falu, Magyarország) nyomtatási ára oldalanként a duplája, mint Londonban (egy kicsit nagyobb település, Egyesült Királyság).

Irány haza, Ákóca ébredezik, a vulkán pöffent még egyet-kettőt, és kialudt.

Már azt se tudtuk éppen ki kivel van összeveszve és miért, firtatni meg senki nem akarta.

Lassan lenyugszanak a kedélyek, végignézve a ruhakupacokon mindenki elcsendesedik, újra kedves emberek lesznek a készülődőkből, holnap megyünk.

Csak 2-es számú személy kószál még a kertben, kimaradva minden jó mókából.

Hamarosan be kell jönnie, mert sötétedik.

Na akkor majd kap a pofájára!

Mit lehet megtudni a modern technológiáról 10 hónap alatt?

Nem sokat -mondaná Ákóca, ha tudna már beszélni .

Nincsenek könyvek, illetve vannak, de ki tudja mire valók, ha a lapokat nem lehet összegyűrni.

Másokra nem lehet számítani, mert az általános válasz mindenre: nem szabad.

Ennél érthetetlenebb magyarázat nincs is, így nem marad más, csak a tapasztalás útja. Kemény, rögös út ez, de megbízható.

Legkönnyebben, és már a kezdetektől elérhető a bébimonitor.

Egy rándítással bent van a kiságyban, és mindennapos lerántások után már ott is marad. Látszólag jelentéktelen kis valami, és mindösszesen 3 gomb van rajta. Ezeket nyomkodva hangot ad ki, néha még apa is beszél belőle. Érdekes megfigyelés, hogy ha ébredés után két kézzel megfogjuk, és közelről üvöltünk bele, valaki biztos nagyon hamar bejön.

A távirányító megszerzése se jelent különösebb gondot. Ez már egy továbbfejlesztett verzió, mert rengeteg gomb van rajta. Ezek benyomhatóak, és néha még a Tv-n is történik valami: hirtelen ordításban törnek ki az emberek, vagy épp elhallgatnak, előfordul, hogy teljesen más kép jelenik meg, vagy éppen eltűnik minden, csak feketeség marad. De emellett még ledobhatóak, összeüthetőek egymással.

Egy fokkal jobb a mobiltelefon. Hátránya, hogy nehezebben lehet hozzáférni, mint a távirányítóhoz, de még így is könnyű préda. Ezen is gombok vannak, nyomkodhatóak, de itt már világítást is van. A világításhoz érdekes képek, feliratok társulnak, néha még valaki beszél is belőle. Egyetlen gond van vele, sosincs elég idő a teljes felfedezéshez, ezért résen kell lenni, és gyorsan cselekedni. Egyébként ennek is nagyon jó az esése, és más tárgyakkal összekoccanva is remek hangot ad ki.

De hagyjuk is ezeket a gyerekes játékokat. Nézzük inkább a következő nehézségi fokon levőket, melyeknek megszerzéséhez már szükséges a mászás képessége.

Ilyen a hifi, és a CD-s magnó. A hifi világított egy darabig, de már nem világít. A CD-s magnó ugyan sose világított, de a lenyíló kazettarész, a felnyíló CD tető ellensúlyozza ezt a hibáját. Ezeket már nem lehet összeütni, de ha két kézzel megpróbáljuk elmozdítani, akkor beérhetjük a falhoz koccantásukkal.

És az első helyezetet a számítógép és a laptop holtversenyben vezeti. Mindkettőt nagyon nehéz elérni, de ha mégis sikerül, az kárpótol mindenért. A laptop elég egyszerű szerkezet, és kezelése nem igényel szaktudást. Pillanatok alatt el lehet forgatni a megjelenő képet 90 fokkal. De valamiért senki sem akarja úgy nézni, mintha könyvet olvasna. Nem sok időt lehet itt eltölteni, mert könnyen mozgathatósága révén hamar más kezekbe kerül.

De ott a számítógép. Mozdítani nem lehet, koccantani sem, elég nehéz felmászni rá, de előnyeként említhetjük, hogy az alul levő nagy gomb, ami kéken világít, ki-be nyomkodható, egymás után akár 5-ször is, ami kicsit fura hanggal jár, és a fények kihunynak-újra világítanak.

Ha fentebb is sikerült eljutni, remek lehetőség a billentyűk csapkodása, üzenetek begépelése, pontosan tükrözve a jelenlegi szókincset, hangkészletet.

Az egér egy fura szerzet. Szép a piros fény az alján, és ütlegelésre sem tűnik el. A monitort még nem sikerült elérni, ami késik, nem múlik.

Könnyebben átnézhető viszont a mosógép dobja belülről, vagy a mikró üvegtálcája.

Mindezen felfedezések áttekintéseként büszkén állíthatjuk, hogy Ákóca remek tanulmányokat tett, és semmitől sem riad vissza a tudomány megértésének érdekében.

Hihetetlen bátorságot tanusított ma délelőtt is, amikor megtámadta a porszívót.

Hatalmas gombok várták a nyomkodó ujjakat, és nagyon érdekes volt, ahogy visszacsévél a kábel egy gombnyomásra, amíg mi próbáljuk bedugni a konnektorba.

A szörny immáron Ákos alá került, aki nem rettenve semmitől, őrült lelkesedéssel mindkét gombot nyomogatta, amikor már senki sem tudta, vajon épp bekapcsolva van-e, vagy sem.

Erre a dilemmára hamar választ kaptunk, amikor végre sikerült bedugni, és a porrszívó hatalmasat bődülve, sárkányt megszégyenítő morajjal egy kisebb porfelleg kilövelésével zúgni kezdett.

Ákos szeme kikerekedett, arca a rémülettől megdermedt, szája két alsó csücskét lefelé feszítve soha nem látott ügyességgel ugrott le a porszívóról, és négykézláb, kicsi kezecskéit feje fölé lendítve iszonyat sebességgel földhöz csapkodva menekülni kezdett.

Pár méteres eszeveszett kéz-és lábeldobálós rohanás után leült, és még mindig lefelé biggyenő szájacskával, rémült szemecskékkel nézett vissza, és pici pityogásba kezdett.

Mikor biztonságban felkucorodott a fotelbe, onnan nézte az ádáz fenevadat, egy percre sem fordítva el tekintetét, végigkísérve ahogy a szörny jön-megy, zúg-puffog.

Igen. Nem könnyű a felfedezések világa. És ugyan a nevetést egyikünk se tudta visszatartani, a pirinyó megszeppent Ákos mellett ülve, védelmét biztosítva, nevetőgörcsöt visszafojtva nagyon büszke voltam rá, hogy életében először nem sírva, kétségbeesve tőlünk várta a menekülést, hanem önmaga erejében bízva, felmérve az erőviszonyokat, menekülőre fogta.