Az ember idegrendszere nagyon hasznos találmány. Ha már nem bírja tovább, leáll. De előtte még megteszi az utolsó rúgásokat.
Ennek jele, hogy a hátul ülő nagyszülő és csecsemőkorban levő utasok 10 perc után már félrecsuklott fejjel durmoltak.
Az idegrendszer további védelmében nem is gondolnám át az utat Rétéig, ami egyébként 2 megállóval és különösebb feszültség nélkül lezajlott.
Réte egy Pozsony melletti falu, ahonnan nagyapámnak kellett elköltöznie a kitelepítések idején. Mivel ezeket a kitelepítésnek nevezett egy szál bőrönddel áthajítást a sötét Szabolcsba egy idő után befejezték, így maradtak rokonaink ott, akikhez most mentünk.
Megérkezésünk pillanatától megkezdődött Ákóca kényeztetése, amit ő igen nagy élvezettel fogadott, és minden percét kiélvezte. Jelenleg is ennek terhét nyögjük.
Másnap repültünk tovább, és ez a nap megerősítette az eddigi tapasztalatokat, hogy Szlovákia egy rettentő érdekes ország. Az autópálya egészen bemegy Pozsonyba az ott lakók örömére. Gondolom leültek gondolkozni a tótok, hogy mi is hiányzik még a Bratislavájukból, aztán kisütötték, hogy hát egy autópálya. Miért is ne? Szerintem Londonban is teljesen elbaltázták, hogy körben van az autópálya, amikor mehetne mondjuk a Tower mellett is. És a leállósáv is egy teljesen felesleges dolog, nem is értem minek. Szerencsére a tótok erre is rájöttek, és egyszerűen csak nem építették meg, és kész. Probléma letudva.
A reptér a döbbenetek sorozatát hozta. Ahogy közeledtünk, fogalmunk se volt, mennyire van még messze, mert egyetlen felszálló gépet se láttunk. Ennyi erővel ezt is lehetett volna a főpályaudvar mellé tenni, senkinek nem tűnt volna fel.
A parkoló sorompójához érkeztünk, ami le se volt zárva, fizetni nem kellett, ugyan ki fizetett volna, ha utas sincs. Ez nagyon pozitív volt. Kiszálltunk, és egy gyönyörűen megépített repülőtér volt előttünk, mégis valahogy az az érzésem támadt, hogy egy horror movie-ban vagyunk, mert embert sehol se láttam. Beléptünk az épületbe, és még ott is olyan érzésem volt, hogy a Kihalt várost forgatják, de hamarosan megkönnyebbültem, amikor megláttuk a check-in pultot, ahol egy nagyon kedves tóth kislány ült a sárga kócos szalmahajával, féloldalt könyökölve, rágózva és unottan bámulva előre. Óvatosan megközelítettük, vártunk némi reakciót, hogy odamehetünk-e, épp dolgozik, vagy ebédszüneten van, de hiába. Így odaléptünk, és hosszas tanakodás után angolul köszöntünk.
Ő sehogy sem. Elvette a papírokat, a rágózása közepedte megnézte, pötyögött párat, megmérte a bőröndöt, aztán úgy visszalökte az útleveleket, hogy majdnem leesett az összes. Aztán se köszönöm, vagy jó utat, vagy hasonló, elfordult, kommunikáció befejezve, ha ezt annak lehet hívni.
Illetődötten ültünk le, és sorunkra várva némán néztük a gyönyörű épületet. Mást nem volt mit nézni.
Beszállásnál a Ryanair lenyűgöző szolgálatását vehettük igénybe, ami a következőket jelenti: Ha terhes vagy, vagy rokkant, vagy kisbabával, kisgyerekkel utazol, akkor várd ki szépen a sorod, és védd magad, gyermekedet a testeddel, vagy ahogy tudod. Beálltunk a sorba, és ahogy kinyitották a kaput, a tömeg hirtelen feldúzzadt, a sor eltűnt, és megindult a nyáj. Ákos vitte Ákócát, engem az emberek kb 5 méterrel hátrébb löktek, úgy kapaszkodtam utánunk, mint valami fuldokló. Ez nagyon szép gesztus volt, örülök, hogy az emberekből még nem halt ki a figyelem a másik iránt.
Végre felértünk, és önmagunk védelme érdekében a középső ülésre ültünk le a picurral, hogy elrettentésként senki nem válassza a mellettünk levő helyet. Nem csalódtunk az emberekben, a hely üresen maradt.
Hogy a repülés milyen élményeket hoz ki a gyerekekből, nem tudom, de egészen biztosan készülnek rá, és reggel óta tartogatják azt a bizonyos barna csomagot, hogy majd pár ezer méter magasan kiengedhessék a felesleges terhet. Már a korábbi londoni útnál leírtam, milyen egy ilyen pelenkázás, most csak annyival szeretném bővíteni, hogy azóta nőttünk 3 hónapot, és most már úgy néz ki egy gyerek azon a pelenkázón, mint egy becsomagolt rajzfilm figura. A nyaka teljesen kitekeredve, feje félrehajtva, szemecskéivel kétségbeesetten néz, hogy ezt most miért csináljuk, és közben elkeseredett nyöszögést ad ki. Lehet ezért be is perelhetnénk a légitársaságot gyermekkínzás jogcímén. A leszálláskor nagyon kellemes dicszene szólalt meg, ami a légitársaságot éltette. Először azt hittem, hogy valami vicc, és egy angol tehenész legény mondja a szöveget, később kiderült ez az ír angol.
A pompás repülés után újabb élmények az autókölcsönzőnél. Akárhogy is akciós áron foglaljuk a kocsit, végül csak találnak valamit, ami miatt még felszámolhatnak 100 eurót plusszba. Ezen már túl is lendültünk, és mentünk a Fiat Puntónkért, mert ugyan "Ford vagy hasonló"-t foglaltunk, ami az olaszoknál azt jelenti, hogy Fiat. Ha Skoda vagy hasonlót foglalunk, az is Fiat, és így tovább. Tehát bármit foglal az ember, mindig a "hasonlót" kapja, ami Fiat. Ez persze lehet, hogy csak az olaszországi Hertz-re vonatkozik, itthon meg a "hasonló" a Suzukit jelenti.
Na de nem is volt gond a kocsival, meg voltunk elégedve. Viszont a gyerekülés ha beszélni tudott volna...de nem is kellett beszélnie, az egész történelme rajta volt. Az is lehet, hogy nem volt akkora történelme, ebben az esetben viszont egészen biztos átszaladt rajta egy megvadult marhacsorda. Ennek az áráért kb egy újat lehetett volna venni cumitartóval, és egyéb extrákkal.
Ezután még 3,5 óra autókázás várt ránk, ami során kiderült, hogy az olaszok se építettek leállósávot, csak pár km-enként leállószigeteket, ahol a helyi lakosok cseresznyét, dinnyét, és hasonló portékát tudnak árulni, ezzel is elősegítve a kiskereskedők megélhetését.
Én is ekgondolkoztam, hogy van itt a kertben ez-az, mi lenne, ha Hajdúnánásnál mi is felhajtanánk a sztrádára, és csinálnánk nyáron egy kis pénzt.
Estére értünk Teulada-ra, ahol Cecilia már várt minket a ház kulcsaival, megnézte a "bellissimo piccolino"-t, és persze elmagyarázott mindent Ákosnak, aki szerinte beszél olaszul. Ezt abból szűrte le, hogy Ákos 2 mondatot megtanult (Anya most főzi ki a tésztát, A Coca Cola nagyon ártalmas), és mindenre mondja, hogy si vagy no, továbbá elismétli az utolsó szót, amit a másik mond.
Hát ezek alapján voltunk mi útnak bocsátva. Szerencsére nem a szavakból éltünk, és a számunkra elkészített házikó hűtőjében ott volt a vacsoránk, reggelink, ebédünk.
És végre összetört testtel, leállt idegrendszerrel, teli hassal ágybazuhantunk, és az igazak álmát aludtuk mindaddig, amíg Ákóca neki nem kezdett az idegen hely miatt újból előtörő éjszakai kabarénak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése