Üvöltő szelek

   Hogy miért is haltak meg a Bronte nővérek olyan fiatalon, az ember nem is igazán érti mindaddig, amíg egy szép őszi napon 14 fokban a lápon gyalogol süvültő széllel szemben, lába minden egyes lépésnél pár centit belesüpped a finom talajba, melynek toccsanó hangját a növényzet eltompítja, s a pár mérföldes gyaloglás után az ember felemeli a fejét, mert valami irányjelzést lát megint, és hunyorgó tekintettel fürkészi a betűket a nappali sötétségben, miközben próbálja magát egyenesben tartani a gyenge széllökésektől, melyek kellemes nyári eső vízszintesen érkező sűrű cseppjeivel frissítik arcát a sok gyaloglás után.
  Ha úgy éreznénk, hogy az átázott ruha hidegen tapad a combunkra, és az arcunkba hulló hajat már felesleges félresöpörni, mert a széltől szinte odaragadt, és csak annyit változtathatunk az állásán, hogy néha az orrunkba, néha a szemünkbe csapódik, ezzel pár vízcseppet leverve magáról, akkor erőt meríthetünk a 2 mérföldenként felbukkanó táblajelzésből, ami előtt boldogan állunk, és elégedetten nyugtázzuk, hogy az induláskor kiírt 2 mérföld egy órai megfeszített gyaloglás után is 2 mérföld.

  Talán ez az a pont, ahol némely gyengébb akaratú ember megtántorodna, holott pár helyi lakos hasonló állapotban kutyát sétáltat, és vígan rója a dombokat. Ennek látványa erőt ad, és ugyan mi ez a kis szél, egy kis szitáló esőcske amikor már csak 2 mérföld van hátra.

  Újabb félórás bolyongás után a vacogásunk már-már megfutamodásra kényszerítene minket, mikor eszünkbe jut, hogy a hátizsákban van még egy kis pálinka. Hatására erősebbek ugyan nem lettünk, de a levegő mintha melegedett volna pár fokot, és megkaptuk a lendületet a következő mérföldhöz, aminek lejárta után mégnagyobb lendülettel mentem oda egy arra kószáló helyi kutya"sétáltató"hoz megkérdezni, hogy hol van az az átkozott vízesés.

  Nem tudom, milyen hatást kelthettem, mert az arcát nem nagyon láttam a szemembe csapó esőtől, ő meg nem nagyon láthatta az én arcomat, a leomló vizes hajtömegtől, ami szálanként keresztbe-kasban tapadt az arcomra, és még a sálam is párszor át volt tekerve a fejemen, ami már több vizet nem tudott magábaszívni. Annyit láttam csak, hogy fekete haja van, és vakítóan világító kék szemei, de lehet már nem is voltam magamnál, és csak képzeltem az egészet, de annyit biztosan hallottam, hogy vízesés nincs messze, csak a másik dombnak a túloldalán kb 3 mérföldnyire.

  Udvariasan megkértem, ne is magyarázza tovább a pontos helyét, mert újabb lendületet éreztem magamban, és már fordultunk is vissza a városka felé, ami Isten tudja hány mérföldre lehetett már.

Hogy hogy sikerült visszaérni, én arra nem emlékszem, csak képek villannak fel amint egy kb 30 cm széles emberre méretezett kőkapun préseljük át magunkat, majd megpróbálunk a sebes folyású patakká változott ösvényen átevickélni, melyet néhol kőlapok fedtek, hogy a szerencsétlen használni tudja. Használata csak egy nagyon aprócska rizikót hordozott magában, de ezt már csak akkor vettük észre, amikor úgy megcsúsztam, hogy egyik lábbal bokáig merülve a sárban, másik tenyeremre esve majdnem a 2 lépésenként odarottyantott tehénlepényben landoltam, míg azok a barmok csak feküdtek ott a fűben békésen kérődzve, mintha direkt csinálták volna oda ezeket, hogy a boldogtalan turista abban melegedjen fel egy kicsit.

  Délután egy óra lehetett mire a szállásunkhoz értünk azt gondolva, hogy nem fogunk talpra állni soha többé, de hogy önmagunk gondolataival szembekerüljünk, és hitünket magunkban megrendítsük, 5 órai száradás után az idő lecsitultával újra nekiindultunk a lápnak, és a fáradtságtól remegő láb és az útközben előbukkanó romos házban való elszenderedés gondolatának ellenére még épphogy sötétedés előtt teljesítettük tervünket.

  Hogy a Bronte nővérek miért haltak meg fiatalon, azt már az első 10 percben megértettük, de hogy a zord idő ellenére miért vágtak bele ezekbe a sétákba, azt már csak a nap végére.

Anno 1366

Van abban valami feszült izgalom, amikor közeledsz a csatatér felé. Hátad mögött ott a biztonság, még megfordulhatsz, és hazamehetsz. De az ösztön, a kíváncsiság, és az véred hajt, hajt előre, hogy megméresd magad bármi áron, hogy elpusztítsd az ellenséget még akkor is, ha talán soha többet nem térsz haza. A lábad visz gondolkodás nélkül, nem vagy egyedül, anélkül, hogy körülnéznél, hallod a szíveddel együtt dobbanó szíveket, a veled együtt mozgó lépések zaját, amikor megérkezel.

Csend van. Egy-két kóborló paraszton kívül, akik fel sem fogván a helyzet komolyságát, teljes a nyugalom. Várni kell. Az izgatottság alábbhagy. Nincs értelme energiát pazarolni, legjobb, ha mindenki leül, és türelmesen kivárja azt a pillanatot, amikor megérkezik az ellenfél. Pár szót szólunk egymáshoz, néhány esetlen vicc is elhagyja szánkat, csak teljen az idő, oldódjon az a feszültség, amit az idegen hely szelleme okoz. Még legurul egy kis szíverősítő, ami némi bátorságot ad, és segít felkészülni a csatára.

A perc egyre közelebb van, és a taktikai felosztás is megtörtént, kinek melyik ellenfél a legalkalmasabb, milyenek az erőviszonyok, ki milyen állapotban van, és mennyire felkészült a teljes sikerhez. Ha egyáltalán elérhető a teljes siker.

És akkor valami zaj, valami mozgolódás támad, fejek fordulnak a hang irányában, a beszélgetés hirtelen megszakad, mindenki tudja: itt az idő.

A helyzet felmérése pillanatok alatt megtörtént. 7en voltunk, és a 7 ellenfél egyenként érkezett. Jó méretesek voltak, gyomrunkba tolult a vér, mély lélegzetet vettünk, és tudtuk, nem lesz könnyű menet, de meg tudjuk csinálni.

Egészen az utolsó pillanatig meg volt a remény, amikor hirtelen történt valami, ami megingatta hitünket, erők átcsoportosítását kívánta, amire nem voltunk felkészülve. Megjött a 7-ik. A látvány, és a parasztlány mondata egyszerre hasított belénk: "és a kacsa!"-mondta büszkén, és ott, egyetlen egy tálon, a 7. -en egy egész kacsa figyelt minket ropogósra pirítva. Illetve figyelt volna, ha egy korábbi csatában nem vesztette volna fejét. Hát ennyi volt. Hiába készültünk, Góliáttal nem számoltunk. Megkezdtük a csatát, de némán magunkban mindannyian tudtuk, elvesztünk. Ebböl elvitel lesz.

Csaták után az éjszakák mindig különösen csendesek. Bár senki sem alszik, mégsem szólunk egymáshoz. Sebesültek mindenfele, gyomorfájdalmakkal forgolódva, a konyhában lerágott csontok heverve szanaszét jelzik, hogy az ellenség otthonainkig szorított vissza minket, de azt a csatát már nem élték túl. Hallom bajtársaim nyugtalan forgolódását, a mély szuszogásokat, a néha ki- és becsukódó WC ajtó nyikorgását, és kiterülve arra gondolok, hogy hamarosan felépülünk, és megerősödve, új taktikával állhatunk újra a csatatérre, amikor majd még egy kacsa se győzhet le minket, még az "Anno 1366"-ban sem.

Oxford street

Tömören is össze tudom foglalni: szívás.

És mégis neki indulunk újra meg újra, amikor előtör a soha meg nem szüntethető, talán rövid ideig elnyomható, aztán együttes erővel előtörő női kényszer: a vásárlás.

A metrón, a buszon, az újságokban, a plakátokon, az interneten, és mindenütt hirdetnek, mert épp most jött meg az új kollekció, vagy épp most megy ki, és leárazások vannak, mert jön a karácsony, vagy mert épp elmúlt, és teljesen mindegy, hogy miért, de vásárolj.

Ennek az őrületnek én hősiesen ellenállok...egy darabig. De félévente bekövetkezik. Eljön az érzés, hogy most menni kell. Mert egy rongyom sincs, és csak az Oxford street adhat megoldást.

Ennek persze mindig az a vége, hogy nem veszek semmit, csak felhúzom magam a tömeg miatt, és megfogadom, hogy soha többet nem.

Így volt ez most is.

Egyszer csak ott találtam magam. A tömeg közepén sodródva az árral, levegőért kapkodva, mire realizálódott bennem, hogy itt farkas törvények uralkodnak, és ha életben akarok maradni, össze kell szednem magam.

Ennek a legkíméletesebb módja, ha kiszemelek egy erősebb példányt, és árnyékába szegődök. Aki esetleg nemcsak testalkatilag képes megvédeni engem, hanem még erre a célra megfelelő eszközei is vannak. Mint például a babakocsi. Tolószék. Profibbaknak bevásárlókocsi. Na ilyen csak egy-egy akad.

Ha megvan a kiszemelt áldozat, más dolgom nincs, csak követni. Szorosan. Gond akkor van, ha az illető letér. Ilyenkor életet kockáztatva, teljes koncentrációt, és józan ítélőképességünket latba vetve pillanatok alatt találni kell egy másik védelmezőt, és elvetemült bátorsággal, akár másokon áttaposva is, de mögé kell jutni. Ilyen az élet. Vagy én, vagy ők. Így utólag elgondolkozok ezen, de ott az életösztön az úr. Cselekedni kell.

Persze az a tragédia is előfordul, hogy védelmező nélkül maradok. Ilyenkor nincs más megoldás, mint küzdeni. Némi sérülés árán, de életben lehet maradni. Sok fájdalommal jár, ha az embernek magának kell megküzdenie, és valaki a háta mögött élvezi az előnyöket felhőtlenül cseverészve mindaddig, amíg az elém kirakott derékig érő hirdetőtábla elől az utolsó pillanatban térek ki, és csak a puffanást hallom mögöttem.

Ebben az esetben még egy kárörvendő mosoly is megengedhető, hiszen a tömeg olyan pillanatok alatt elnyel, mintha soha ott sem lettem volna.

A tömeg néha beszippant egy-két boltba, ahova mindig is vágytam, de amikor több embert látok bent mint kint, már csak az árral szembe próbálok kijutni, és emlékezni melyik is a legközelebbi metró. És ekkor az életmentő hely: egy könyvesbolt. Ahol mindössze csak egy nő lökött fel, ennek örömére vettem is három könyvet, és kilépve a béke szigetéről megint kezdődik minden elölről. Beszippant a metró, és ott mégnagyobb tömeg, aztán fulladozás a föld alatt, nyomakodás az ajtóknál, aztán végre kiszállok, és rohanok haza, hogy a lábam se éri a földet. És lekanyarodva a kis utcákba lelassítok, kifújom magam, és megfogadom megint, hogy soha többet.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.

Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!