Oxford street

Tömören is össze tudom foglalni: szívás.

És mégis neki indulunk újra meg újra, amikor előtör a soha meg nem szüntethető, talán rövid ideig elnyomható, aztán együttes erővel előtörő női kényszer: a vásárlás.

A metrón, a buszon, az újságokban, a plakátokon, az interneten, és mindenütt hirdetnek, mert épp most jött meg az új kollekció, vagy épp most megy ki, és leárazások vannak, mert jön a karácsony, vagy mert épp elmúlt, és teljesen mindegy, hogy miért, de vásárolj.

Ennek az őrületnek én hősiesen ellenállok...egy darabig. De félévente bekövetkezik. Eljön az érzés, hogy most menni kell. Mert egy rongyom sincs, és csak az Oxford street adhat megoldást.

Ennek persze mindig az a vége, hogy nem veszek semmit, csak felhúzom magam a tömeg miatt, és megfogadom, hogy soha többet nem.

Így volt ez most is.

Egyszer csak ott találtam magam. A tömeg közepén sodródva az árral, levegőért kapkodva, mire realizálódott bennem, hogy itt farkas törvények uralkodnak, és ha életben akarok maradni, össze kell szednem magam.

Ennek a legkíméletesebb módja, ha kiszemelek egy erősebb példányt, és árnyékába szegődök. Aki esetleg nemcsak testalkatilag képes megvédeni engem, hanem még erre a célra megfelelő eszközei is vannak. Mint például a babakocsi. Tolószék. Profibbaknak bevásárlókocsi. Na ilyen csak egy-egy akad.

Ha megvan a kiszemelt áldozat, más dolgom nincs, csak követni. Szorosan. Gond akkor van, ha az illető letér. Ilyenkor életet kockáztatva, teljes koncentrációt, és józan ítélőképességünket latba vetve pillanatok alatt találni kell egy másik védelmezőt, és elvetemült bátorsággal, akár másokon áttaposva is, de mögé kell jutni. Ilyen az élet. Vagy én, vagy ők. Így utólag elgondolkozok ezen, de ott az életösztön az úr. Cselekedni kell.

Persze az a tragédia is előfordul, hogy védelmező nélkül maradok. Ilyenkor nincs más megoldás, mint küzdeni. Némi sérülés árán, de életben lehet maradni. Sok fájdalommal jár, ha az embernek magának kell megküzdenie, és valaki a háta mögött élvezi az előnyöket felhőtlenül cseverészve mindaddig, amíg az elém kirakott derékig érő hirdetőtábla elől az utolsó pillanatban térek ki, és csak a puffanást hallom mögöttem.

Ebben az esetben még egy kárörvendő mosoly is megengedhető, hiszen a tömeg olyan pillanatok alatt elnyel, mintha soha ott sem lettem volna.

A tömeg néha beszippant egy-két boltba, ahova mindig is vágytam, de amikor több embert látok bent mint kint, már csak az árral szembe próbálok kijutni, és emlékezni melyik is a legközelebbi metró. És ekkor az életmentő hely: egy könyvesbolt. Ahol mindössze csak egy nő lökött fel, ennek örömére vettem is három könyvet, és kilépve a béke szigetéről megint kezdődik minden elölről. Beszippant a metró, és ott mégnagyobb tömeg, aztán fulladozás a föld alatt, nyomakodás az ajtóknál, aztán végre kiszállok, és rohanok haza, hogy a lábam se éri a földet. És lekanyarodva a kis utcákba lelassítok, kifújom magam, és megfogadom megint, hogy soha többet.