Nekem nem kell beteg gyerek!

Gégegyulladással kórházba kerültünk.

Olyan hirtelen történt minden, hogy amikor vérvételnél kizavartak, és Bobó arra ébredt, hogy két idegen megszúrja, és elkezdett sírni, hát én is zokogtam az ajtó előtt.

4 napot töltöttünk bent. A körülményekről, a luykas padlóról, felkopott PVC-ről, törött csempéről és a vaságyról, amin fájdalom volt feküdni, nem is beszélnék.

Talán inkább egy "gondos" anyukáról, akinek a "fajtáját" isteníti a mai társadalom.

Én nem.

Talán egy fél évvel ezelőtt láttam egy babás műsort a tv-ben, ahol arról volt szó, hogy minden vizsgálatot meg kell csinálni várandósan, mert ki kell szűrni a betegséget.

Még egy "gondos" anyát is mutattak prezentációként, aki elmesélte, hogy ő minden szűrésre elmegy, még arra is, ami nem kötelező, mert neki NAGYON FONTOS a babája EGÉSZSÉGE.

Igen...milyen figyelmes és törődő. Jobb anyát el se lehetne képzelni.

Ugyanis elvégeztet minden vizsgálatot. Ahol kiszűrnek mindent. És ha találnak valamit...bármit...akkor ez a "gondos" anya, a gyereke egészsége érdekében megteszi, amit meg kell tennie. Mert neki fontos a gyereke egészsége. Hát megöli.

Igen, ez a minta. Menj el szűrővizsgálatra. Ha beteg, öld meg. Felejtsd el. Csinálj másikat. Egy egészségeset. És így te vagy a jó anya.

(Félreértés ne essék, nem az élettel összeegyeztethetetlen betegségekről beszélek. Sőt, még azokról sem, amikkel élni lehet, de gyógyítani már nem. Ez más téma.)

Hát találkoztam most egy ilyen anyával. A mellette levő nő nevelt gyereke down-os volt.

És ez az anya második nap megjegyezte mindkettőnknek: "Csodálom, hogy vállaltátok így, mert én csecsemőotthonban dolgoztam 20 évig. Sok beteg gyereket láttam, hogy mennyit szenvednek. És én MINDEN vizsgálatot megcsináltattam. Mert nekem nem kell beteg gyerek!"

Nem kellett volna semmit mondanom, mert az ilyen úgyse érti. Nekem se beteg gyerek kell. De a gyerekem kell betegen is.

Ugyan minek magyarázzam, ha nem érti, ha nem érzi, hogy akitől kerekedik a pocak, és akinek a mozgását érzi, attól képtelen vagyok megválni. Vagy aki minden vizsgálaton átesik, mégis betegen születik a gyereke, képtelen őt magára hagyni.

Nincs mit magyarázni.

Azon se volt, hogy 17 hetesen, amikor Bobó már egyértelműen szét akarta rúgni a seggemet, a doki fél órán keresztül mondta az arcomba, hogy felejtsem őt el, csináljak egy egészségeset, és sajnálja, hogy nem ő volt jelen, amikor 12 hetesen  5.6-os tarkóredőt mértek. Semmibe vette azt, hogy én előző nap Pesten jártam, és magzati szív ultrahangon azt mondták, hogy műtéttel gyógyítható Boti betegsége.

Vagy a nővérke, aki csak nézett rám, hogy miért nem vetettem el...illetve hát szültem meg hamarabb a halálra. A biztos halálra. Pedig műtéttel jó esélyei vannak egy teljesen átlagos életre. Csak hát a macera....

És amikor a kórházban ültem szemben ezzel a nővel, legszívesebben megkérdeztem volna:

Az én gyerekem fulladt meg majdnem? Az én gyerekemnek volt kék a feje? Az enyém volt élet-halál között? Vagy a te egészséges gyereked?

Pedig az én gyerekemnek kéne, hogy kéküljön, hogy fulladjon. De az enyém szépen fejlődik és rengeteget nevet. Senki nem mondaná, hogy "beteg".

Csak annyit kérdeztem ettől a nőtől, hogy úgy néz ki szerinte Boti, mint aki szenved? Vagy úgy néz ki, mint aki "beteg"?

Nem válaszolt. Még egyszer megkérdeztem, és azt mondta, nem.

Tudom, hogy nem győztem meg, nem is akartam.

Senkit sem akarok meggyőzni. Mi egy olyan betegséget kaptunk, amiből van kiút. Nagyon nehéz kiút, de VAN!

Összetör? Igen. Sírok? Igen.

Pedig semmi tünete nincs, semmit nem tud az egészről, csak én rettegek a szívműtéttől.

Nem tudom, és nem akarom elképzelni azt, amikor valakinek olyan betegséget kell hordoznia, amiből nincs kifelé. Nekem csak ez a remény maradt, hogy ő meggyógyulhat.

Én nem akarok senkit meggyőzni. Semmiről. Nincsenek "elveim", hogy mi a helyes döntés.

Mivel Botinak jó esélyei vannak, nem értem, miért kellett volna elvennem tőle ezt az esélyt? Hogy én ne sírjak, izguljak miatta?

És azt sem értem, hogy a mai magyar társadalomban miért az az "anya" a követendő példa, akinek a gyereke csak akkor a gyereke, ha annak semmi baja sincs?

Ha pedig találnak valamit...akár legkisebb apróságot is, ami helyrehozható, hát....azt a babát a doktorok és a saját anyja  KISZŰRI!

Party

Nem vagyok egy gyakorlott rádió hallgató, így aztán nehezebben értesülök az újdonsült tehetségekről, mint mások.

Igen, néha úgy érzem jó lenne egy kis frissítés, de a kocsiba CD-t rakok, otthon meg gyerekordítást hallgatok.

Azért adódik néha lehetőség, hogy meghalljam az új slágereket, így sikerült felfedeznem ezt a számot is. Ami persze lehet, hogy már 5 éves, de amint mondtam, az nekem már újnak számít minden, ami az elmúlt 15 évben megjelent.

Hitelességemet rontja az a tény, hogy épp szoliba mentem. Lehet ezt nem is kellett volna írnom, gyors magyarázkodásként annyit, hogy unom a "Jól vagy??? Nem kéne leülnöd? Olyan sápadt vagy!" kérdéseket, és egészséges emberi színért küzdök.

Tehát küzdelmeim közepedte hallottam a rádiót. Igen, hallottam, nem hallgattam. Néha a géptől nem, de ha "jobb" szám ment, a pultos csaj felhangosította.

Így történt ez ennél a számnál is, aminek logikáját követve, szerintem az a címe, hogy Party.

Ha nem ez lenne, én tényleg nagyot csalódnék a világban.

A zene...illetve amit néhányan annak hívnak, egy kedves lágy ritmussal kezdődik valahogy így: tucc, tucc, tucc. Oké, lehet tévedek, és így kezdődik: tucc, tucc, tucctucctucc.

Már tényleg nem emlékszek, annyira a szövegre koncentráltam, amikor egy kedves női hang elkezd...nem, nem énekelni, csak bemondani valamit a mikrofonba.

Az első szavakról lemaradtam, mert ekkor az agyam még erősen tiltakozott, de mivel fentebb ment a hangerő, kénytelen voltam hallani.

Innen már érdeklődve figyeltem, és ha valaki nem ismerné ezt a számot, szeretném megosztani ezt a pár sort vele, az általam készített műfordításban.

Hm...remélem nem okozok csalódást.

Tehát ha szakszerűen próbálom fordítani, valahogy így hangzott:

"Hétfő. Party. Kedd. Party. Szerda. Party. Csütörtök. Party. Péntek. Party. Hétvége. Hétvége. Hétvége. Party." Ez a rész többször is elhangzott, nem tudom, hogy a refrén volt-e, vagy nem, de pár tuccal később még hallottam valami ilyesmit: "én csak partizni akarok". A többit nem hallottam, mert megint lentebb vették a hangot, de azt hiszem, nem is volt olyan, hogy "többi".

Elgondolkoztam pár pillanatra, hogy vajon hogy születhetett ez a szám. Kell hozzá egy ember, aki biztosan gyűlöli a zenét, de van valamilyen ritmusgeneráló eszköze.

Keres egy csajt, aki ezeket rámondja, és közben azt érzi, hogy mekkora jó dolgot alkottak. Aztán elviszik ezt kiadni, hogy gazdagítsák a világunkat, mert lehet valaki nem tud még arról, hogy minden nap lehetne party. És végül, valaki kiadja. És aztán valaki megveszi. És aztán mi ezt hallgatjuk.

És ebből ők pénzt keresnek. És ez így tök jó.

Fűztem volna tovább az eszmefuttatásomat, amikor újabb tehetség bukkant fel immáron magyarul, és komolyan mondom, a dal, ami arról szólt, hogy szakítsunk, és legyünk túl az egészen, már szinte megváltásként jutott el a füleimig.

Ma is gazdagodtunk valamivel.

"Felvágták a nyelvét"...és tényleg

Lassan tényleg kórházi sorozat lesz, de mit csináljak, valami mindig adódik.

Ma a szájsebészet került sorra, és az eddigi tapasztalatok után végre kellemesen csalódtunk.

Na persze nem volt zökkenő mentes, de az már túl szép lett volna.

A történet ott kezdődött, hogy Botinak le volt tapadva a nyelvféke, illetve túlságosan elöl volt.

Ez szemmel látható volt a mai napig, mert amikor kidugta a nyelvét, mintha középen egy cérna húzta volna vissza, és nem hegyesen, hanem picit kétfelé állt. Gyanítom, hogy ezért nem tudott ő rendesen szopizni, és a cumis üveget is inkább rágja, a kanállal való evésnél meg nagyon furán nyalábolja be a hamit. Sajnos eddig nem került sor a beavatkozásra, de most 5 hónaposan újra feltűnt a háziorvosnak, ahol Boti üvöltött a kis letapadt nyelvével, így megkaptuk a beutalónkat a szájsebészetre.

A "nyelv felvágása" nem vészes dolog, csak egy nyisszantás és kész. Ennyi amit tudtunk róla, és persze egy eset se egyforma, de kis sírás, kis vérzés, és vége.

Nincs min aggódni. Mondhatják nekem, mivel én az előző napokban szinte lassított felvételként éltem át, hogy Bobó elkezd üvölteni attól, hogy lefogják, és majd jól kifeszítik a száját, és szerencsétlen gyereknek "felvágják" a nyelvét, és majd ömlik a vér, és napokig sírni fog, és engem kizavarnak, hogy anyuka ne legyen itt, és mindenki üvölt, mindenki retteg, és a szíve miatt nehogy rohamot kapjon, és jajjj.

Ezzel a lelkülettel eldöntöttem, hogy inkább az apja vigye be, és ha bármi furát észlel, pl durvák stb, akkor jöjjön ki, ne engedje a nyiszálást.

Hát ez volt a nagy terv.

Elindultunk.

A kis ablaknál már nyújtottam is a beutalót.

- Időpontjuk van?

Hm....természetesen nincs, mert a háziorvos azt mondta, hogy ide nem kell időpontot kérni.

-Akkor menjenek át a kórház másik végébe, és ott kérjenek időpontot.

Mivel csak a hordozóban vittük Botit, és majd' leszakadt a kezünk, fújt a szél, és kb 3 fok volt, így nem nagyon kaptam az ötleten, és kértem egy telefonszámot, közben megemlítettem, hogy csecsemővel nem fogok futkározni. Nem örültek nekem kimondottan, de azért kaptam egy mellékszámot. Telefonszámot nem (minek az), de mint rutinos kórház hívogató, már beírtam magamnak a kiskönyvbe.

Fel is vették hamar, és miután magamban már kidühöngtem minden energiámat, elmondtam, mi a szitu, és hogy 12 km-ről jöttünk be, csecsemőről van szó, nem szeretnék órákat itt ülni.

Fél 11-re adott időpontot, ekkor pont fél 9 volt. Ebben a pillanatban némán durrant egyet az agyam, de aztán a hölgy hozzátette, hogy az asszisztensnek szóljak, biztos be fognak hívni. Végre valami bíztató.

Gyorsan a folyosó végére vágtattunk, és pont nyílt is az ajtó.

A hölgynek elhadartam, hogy csak fél 11-re van időpontunk, stb. stb.

Rendes volt, azt mondta, megcsinálják.

Kb 2 percet várhattunk, amikor már szólítottak is, és mi meg mentünk. Mindhárman.

Ennyit arról, hogy én nem megyek be.

Elmondtuk, hogy miért jöttünk, és említettem a betegségét is, biztos ami biztos.

Bent mindenki olyan nyugodt volt, hogy én is teljesen megnyugodtam.

De azért, hogy érezzük a hely hangulatát, a mellettünk levő székben ülő csajnak épp egy bazinagy véres gézt szedtek ki a szájából, hál' Istennek nem ordított, csak némán tűrte.

Közben a doki csajt figyeltem, aki odament a másik beteggel foglalkozó orvoshoz, és megkérdezte, hogy mi hogy legyen Boti gyógyszere és betegsége miatt.

Amíg őket figyeltem, már apjukat leültették a "fogorvosi" székbe, Botit az ölébe fogta, és 3 középkorú hölgy nagyon kedvesen gügyögött Bobónak, hogy eltereljék a figyelmét.

Aztán megjelent a doki, a nővérkék a gügyögés közben lefogták Boti kezecskéit, fertőtlenítés, aztán előkerült egy olló, megkezdődött a szájba turka, ezzel együtt a sírás, olló szájba, nyissz-nyassz, anya elfordul, meghal, szenved, rosszul van, és kész.

Kb 10 másodperc volt az egész, felvettem gyorsan Botit megnyugtatni, de nem volt az a vérfagyasztó sírás, lehet még annyi se, mint egy oltásnál.

A nyállal együtt jött vér is a szájából, na nem sok, de persze hogy összekente magát.

Az ölemben azért visszanézett a mosolygó nővérkékre, nem sírt, csak legörbülő szájjal ennyit mondott nekik: "hábűűűűűű", és ezzel végeztünk is.

Kint megvártuk, amíg teljesen elállt a vérzés, és ezzel a nyűgösség is, fél óra múlva már semmi nyoma nem volt, hogy bármi is történt volna ma.

Csak anya és apa fáradt el....de nagyon.

Vívódás...és egyben a vége is

Egy kicsit eltűntem.

Annyi gondolat merült fel bennem, hogy nem tudtam velük mit kezdeni, de aztán arra jutottam, hogy mégiscsak kiírom magamból.

A legutóbbi bejegyzésemhez kaptam egy kommentet természetesen név nélkül.

Nem idézném az egészet, mert mindenki elolvashatja, nem töröltem, de talán a végét bemásolom:

"Én azt gondolom,hogy önnek ha ilyen sok ideje van írogatni,akkor írjon inkább könyvet, és ne egy kórházat járasson le, vagy menjen dolgozni,mint azt más sok ember teszi."

Elgondolkodtató, hogy elkezdetem írni egy személyes blogot. Ez nem mások lejáratására találtam ki, ez egy személyes blog. Ebben azt írom le, ami velem történik. Ha ezzel igazságot kell kimondanom, és valakinek ez fáj, nagyon sajnálom. Nem arról írok, hogy valakinek székrekedési problémái vannak, és odateszem a nevét is, hagy röhögjenek rajta, vagy írhatnák egy kifigurázó bejegyzést erről a hölgyről, meg a "más sok ember teszi" megfogalmazásáról. De ez a blog nem erről szól.

Sajnos a kommentált történet a mi történetünk, és nem fogom visszatartani azt az információt, hogy Botiért mennyit kellett küzdenünk, mert a helyben csak annyi segítséget kaptunk, hogy vetessük el, és ezt félórán keresztül magyarázták az arcomba, holott ezt a szívrendellenességet már 30 éve jó eredményekkel tudják gyógyítani. Ha valakit bánt az, hogy én őt megtartottam, és most egy nagyon erős, gyönyörű szép, mosolygós és élni akaró babám van, hát nem tudom szavakba önteni, egyszerűen azoknak az embereknek a véleménye NEM ÉRDEKEL.

Nem érzem úgy, hogy pont nekem kéne hallgatnom, aki a gyerekéért küzd, csak azért, mert a nővérkék kávézgatnak ahelyett, hogy felvennék a telefont, és azt sem érzem hibának, hogy egy másik városba viszem, ahol sokkal nagyon odafigyelést kap.

De ez a blog nem csak erről szól. Mindenől, amit nem tudok vagy nem akarok magamban tartani. Főleg vicces dolgokat írtam le, de úgy látszik, amint komolyra fordul a dolog, az valakinek rögtön nem tetszik.

Az én fényképem ott található jobb oldalt. Talán a kommentáló hölgy tudja, hogy ki vagyok. Én nem tudom, hogy ő ki. Vegyem le a fotómat? Nem fogom levenni. Nem fogok az internet adta lehetőségek mögé elbújni.

Fogok pofonokat kapni ismeretlenektől, akiknek egyáltalán nem szól ez a blog? Hát akkor fogok. Ha úgy érzik, hogy van joguk beleszólni más ember életébe, és ezt meg szeretnék tenni, tegyék.

Ítélkezhet felettem, mert megírtam, hogy miket éltünk át. Ha ítélkezni akar, hát tegye.

Úgyhogy marad a blog, marad a fotó, és maradnak a véleményeim.

Ha ezért bántanak, tegyék, nem zárom be magamat falak közé.

És hogy ugyanúgy le fogom írni a legbensőbb érzéseimet, amivel kiszolgáltatottá válok? Azt hiszem azt már ezek az emberek úgyse olvassák végig, mert nem Róluk szól!

A helyi gyermek-kardiológia csodálatos világa

Sokszor elbizonytalanodok, és megkérdőjelezem saját döntéseimet.

Talán túlságosan különc vagyok, ha nem a körzetes gyerekorvoshoz járunk, nem a körzetes kórházban szülök, hanem 50km-rel arrébb, és ha gond van, megint csak 50km-t utazok a betegellátásért.

Nincs ez így rendjén. Lehet, hogy Botit az első genetikai ultrahang óta meg akarják szüntetni létezni, és nulla előkészülettel várták itt, talán megbocsájtható, ha Debrecenbe mentem őt világra hozni az éjszaka közepén 120-szal, miközben természetesen villogó rendőrautó állított meg minket, és azóta is emberek értetlenkednek a döntésemen.

De indok lenne ez arra, hogy a továbbiakban is oda járjunk kontrollra? Nem lehet, hogy egy csöppnyi előítélettel állok hozzá a nyiregyházi kórházhoz?

Elgondolkoztam rajta, és mikor a gyerekorvos megkért, hogy a "békesség kedvéért" azért menjünk el a nyiregyi gyermek-kardiológiára is, hiába van diagnózisunk Debrecenből, azt mondtam rendben.

Kaptam egy beutalót, és az utasítást, hogy hívjam fel őket, kérjek időpontot.

A telefonszámot a netről néztem meg, tárcsáztam. Nem vette fel senki. Megint tárcsáztam, és megint és megint és megint. Semmi. Akkor úgy döntöttem, nem a megadott melléket hívom, hanem várok a "kezelő jelentkezésére", hátha megváltozott valami. Egy férfi vette fel, és még be se fejeztem a mondatomat, már kapcsolt is. Egy pillanat alatt a mikrobiológiai laborban találtam magam. Újra hívtam a fő számot, ekkor egy nő vette fel, aki szintén nem várta meg, hogy befejezzem a mondatomat, és már kapcsolt is. Hogy jó helyre-e, sose tudjuk meg, mert nem vették fel.

Ezek után még olyan 10-15-ször próbálkoztam hívni az adott melléket, eredmény nélkül.

3 nap telefonálgatás után meguntam a dolgot, és beküldtem Ákost, hogy kérjen időpontot személyesen, mert így az életben nem jutunk be.

Bement. Első körben jól letolták, hogy mit képzel, rendelési időben odamenni időpontért, amikor azt amúgy is telefonon kell. Ott a telefonszám az ajtón, azt kell hívni. Ákos közölte, hogy 3 napja hívom, de nem veszi fel senki, ami szerintük lehetetlen.

Hát nem baj. Kiment a folyosóra, és felhívta őket. Félelmetes, de felvették bent a telefont. Eredmény: megint csak letolták, hogy nem ilyenkor kell telefonálni, hanem délután 2 és 3 között. Halkan jegyzem meg, ezt sehol nem közölték, és az ajtóra sincs kiírva.

Délután 2-kor végre kaptunk időpontot. Hurrá.

A hátam közepére se hiányzott ez az egész, de elmentünk.

A kórház kívülről nagyon mutatós, és belül is nagyon szépen fel van újítva.

Hát a gyermek részleg nem.

Felgyalogoltunk a szűk lépcsőn a mégszűkebb, ingerszegény folyosóra, és lekucorodtunk arra az 1-2 székre, amire lehetett. Pár percen belül tele is lett a váró, mármint ha várónak lehet nevezni a helyiséget.

8-kor már ott vártunk, de 8.20-ig semmi nem történt, csak a hóhér arckifejezésével járkáló nővérkék hozták egymásnak a kávét. Gondolom ezért nem tudja felvenni senki a telefont, hogy is várhatnánk el tőlük.

Aztán 8.20-kor végre sikerült beadni a beutalónkat, és egyben elmondani, hogy 8.20-ra van az időpontunk.

Én már előre eldöntöttem, hogy ha 9-ig nem kerülünk sorra, én egy újszülöttel nem fogok ott ülni, de ekkor hirtelen nyílt az ajtó, és az előbbi nővérke félelmetesen vérfagyasztó mosollyal közölte, hogy menjünk át az intenzívre egy oxigén szaturációs vizsgálatra, már odaszólt telefonon.

A mosoly annyira rémisztő volt az arcán, hogy egy horror filmbe simán beillett volna, és ha este lettünk volna ott, a folyosón sétáló betegek szellemein se lepődtem volna meg.

Hát átcaplattunk az intenzívre. Az ajtó egy múltszázadi elmegyógyintézet ajtajára hasonlított. A fehér festék pattogzott róla, és felirat figyelmeztetett, hogy csengetés után türelmesen várakozzunk.

A csengőt meg is találtam 5 perc után egy másik ajtó mögött.

A hangja nem okozott csalódást. Az a jó éles iskolacsengő, csak hogy a hangulat fokozódjon.

Még jó, hogy átszóltak, hogy jövünk, várjanak minket, így csak álltunk és vártunk türelmesen a feliratnak megfelelően, hogy jöjjön valaki.

A várakozás alatt olyan hangok szűrődtek ki, mintha egy vajúdó nő és egy bőgő tehén üvöltését ötvözték volna. Ez kb 1 percenként ismétlődött, és hatására felidéződött bennem az az emlék, amikor 9 évesen valahol itt feküdtem kivizsgáláson, és egy 17 éves 100 kilós cigánylány nyögött mellettem, aki azért került be, mert egy ültő helyében megevett egy fazék töltöttkáposztát. Ő is valahogy így nyögött, közben a fél melle kilógott a hálóingéből, és a pontot az i-re azzal tette fel, mikor másnap már képes volt felállni, megkapaszkodott az ő és az én ágyam vasrácsában, és odapisilt a földre.

Visszatérve a jelenbe, a nyögések és a kopár falak látványától pánikbetegség kialakulását kezdtem magamon felfedezni, mikor Ákos türelme elérte azt az alacsony szintet, hogy újra megnyomta a csengőt jó hosszan.

Ekkor már jött valaki, és barátságosan beinvitált minket, meglepetésemre mindkettőnket beengedtek.

Mondtam, hogy az oxigén szaturációs vizsgálatra jöttünk, a hölgy akkor kezdte el nézegetni a ránézésre 30 éves gépet, és közölte, hogy azt hiszi, az nem működik.

5 perc próbálkozás után segítséget kért egy kolleginától, aki nagy küzdelmek árán beüzemelte. Közben megjegyzem, ez az intenzív. Még mindig.

A 30 éves gépecske a hűtő tetején pihent. Boti a hordozójában a kezelőasztalon. A gépnek nem volt elég hosszú a zsinórja, így apukát megkérték, hogy hordozóval együtt vigye közelebb a gyereket, emelje és tartsa mellkas magasságában, hogy rá tudják kötni, amíg mér.

Apuka tartotta a hűtő mellett Botit, közben hallgattuk a földöntúli nyögéseket, és vártuk a végét.

A szaturációs vizsgálat kb 20 másodpercig tartott. Nem tudom, mit lehet megfigyelni ennyi idő alatt, szerintem semmit, de az eredmény 96% lett, aminek nagyon örültünk.

Ezután az első hölgy elővett egy papírfecnit, megkérdezte Boti nevét.

Felírta, alá pedig az értéket, és ezt mi megkaptuk, hogy vigyük a kardiológiára.

A döbbenettől kábán szédelegtünk ki az ajtón, Ákos kezében a gyerekkel, én meg a fecnire írt adatokkal.

A kardiológián egy nagyon kedves vastag festett szemöldökű nővérkének a kezébe nyomtam a papírt, aki reggel a kávét hozta két kezében. Mit mondjak, nem volt lelkes.

De pár perc múlva már hívtak is, és apuka is jöhetett.

A vizsgálóba alig fértünk be, volt még 2 hallgató is. Leöltöztettem Botit, és mellette maradtam az ultrahang idejére, hogy megnyugodjon. Az ultrahanghoz tartozó monitor olyan pici volt, hogy mindenkinek közelebb kellett hajolnia hozzá, de olyan vastag hátul, hogy széle-hossza egy volt. Szintén az elmúlt rendszerből származhatott.

Újat nem tudtunk meg, de mivel jelen voltam, mikor Debrecenben  egy 6-szor ekkora monitoron nézték, nem is nagyon érdekeltek ezek az információk.

A szívverés gyorsaságát nem tudták megmérni, mert ezen a gépen az nem működik, így át kellett menni egy másik vizsgálóba, hogy lemérjék. Azon a gépen meg egy másik dolog nem működött, ezért kellett a másikon kezdeni. Javíttatni nem lehet, mert ezeket az alkatrészeket már nem cserélik ki.

A doktornő egyébként nagyon kedves volt, és szimpatikus is, de egyszerűen nem érdekelt, amit mondott, mert csak általánosságban beszélt, nem pedig Boti esetéről, amit nem is csodálok, mert az egyik áramlást csak saccra tudták megnézni, mert az se működött a gépen.

A vizsgálat végén megírta a diagnózist, amit még most se olvastam el, jövő héten megyünk Debrecenbe, arra a véleményre várok, és eljött az időpont adásának kérdése.

Előhuzakodtam a békesség érdekében, hogy hát eddig Debrecenbe jártunk, mert oda küldtek, és az ottani kardiológus szeretné nyomon követni, és hát ha nem bánná, oda mennénk vissza egyelőre. Muszáj volt az ottani kardiológusra kenni, pedig az igazság az, hogy ahhoz a pasihoz mi ragaszkodunk kézzel-lábbal.

Szerencsére nem sértődött meg, és azt hiszem értette is a miértet.

Nagyon kedvesen felajánlotta, hogy oda mehetünk, ha bármi gond lenne, és ezzel végeztünk is.

Az élmény hatása alatt hagytuk el a szűk, zsúfolt omladozó folyosót a kedves nővérekkel magunk mögött, és döntésemet, hogy nem ide fogunk járni, véglegesen nyugtáztam.

De ha nagyon elvarázsolna ez a dolog, csak arra kell gondolnom, hogy az alagsorban még nem is jártunk, ahol apró pinceablakokkal várják a kedves gyerekeket a kórtermek, mert fent nincs elég hely...

Teszvesz-es blogger verseny eredménye

Nem nyertem! :)

Legalábbis díjat nem.
A babázós bejegyzésemmel (lsd itt) a kategóriában első lettem, amit köszönök minden kedves szavazómnak, nagyon sokat segítettetek, és nagyon jó érzés!!!! :)
A lakberendezős bejegyzéssel aztán semmit (lsd itt), ez viszont tetszett a zsűrinek, így végül küldtek nekem egy kis teszvesz-ajándékcsomagot.
A csomag tartalma:
1db 2 GB-os pendrive, 1 teszvesze-es egér (döglött), egy nyakbaakasztós izé, egy notesz, egy toll és egy kis jegyzettömböcske.

Arra gondoltam, hogy hálából a szavazóimnak felajánlom a jegyzettömb egy-egy lapját, amelynek minden sarkában van egy teszvesz. Alá is dedikálom annak, aki kéri.
Személyes átvétel lehetséges, sajnos a postaköltséget nem áll módomban állni.
Mégegyszer köszönöm a támogatást, mindenki vendégem egy egérnyomkodásra!

Ákos (1,5) fotózni tanul

Én soha nem állok a gyerek útjába, ha valamit tanulni akar, hadd fejlődjön.

Így történt az is, hogy néha megkapja a Nikon-omat, nagy intések között, hogy ezzel óvatosan, szépen játszunk, csak a szőnyegen, vagy az ágyon. Jó, bevallom az is motivál, ha az arcomba üvölt egy ideig, és egy kis csendet szeretnék. Szerencsére érzi a dolog súlyát, pláne, hogy alig bírja el, és tényleg szépen játszik vele.

Minap átnéztem a képeket, és 1-2 ismeretlent is találtam köztük. Végignézegetve már látszott is a fejlődés, amit a gyerek produkált.

A fejlődés 1 hónap alatt ment végbe, ha az életkorban nagyon pontosak akarunk lenni, akkor 19 és 20 hónapos kora között, ha pedig érthetőek akarunk lenni, akkor 1,5 éves és 1,5 éves kora között.

Íme az első fotó. Ismerkedés a gépezettel, kicsit céltalan még a képszerkesztés:

A második fotónak már tárgya is van: a mosható pelusok, és a babaruhákból álló kupac, amely egyben dokumentációként szolgál ahhoz a tényhez, hogy anya nem pakolja el rögtön a mosott cuccot.

A következőnél már arra gyűjtött bizonyítékot, hogy nem mindig figyel ám anya, és netezget kicsit napközben, aztán meg azt mondja apának este, hogy nem volt egy perc nyugta se.

Bizonyíték gyüjtés után a napi elfoglaltságait örkíti meg: fetrengés az új matracon, ami azért volt a földön, mert az ikeában jól összecsavarták, Bal sarokban megy a tv, a játékpolcon fura mód rend van, és az a homályos pamacs balra, ami belóg a képbe, na az a mamuszka, amit minden nap fel kell venni a hideg időkben. A mellette levő fotó pedig csak azért készülhetett, mert az előzőről lemaradt a lényeg, a cumisüveg.

Az utazás pillanatai is fontosak, főleg azok a ritka kivételek, amikor nagymama ül mellette, és anya végre elöl is ücsöröghet kicsit.

Végezetül a művészet kiteljesedése az élénk színekben, éles fókusszal a lényeges dolgokon, és egy absztrakt beállítással befejezve.

H&M Nyíregyházán

Teljesen meg voltam arról győződve, hogy az egyik kedvenc üzletem, a H&M és az egyetlen gyorsétterem amit szeretek, a KFC csak akkor ér Nyíregyházára, mikor mi már nem itt fogunk lakni.

Tévedtem.

Legalábbis 50 %-ban, ugyanis hamarosan nyit a H&M, amit már izgatottan várok.

Hogy mennyire lesz felszerelt ez az üzlet, vagy mennyire leszek vele én megelégedve, hát nagyon mélyen nem mennék bele a dolgokba, talán csak annyira, hogy nem várok sokat, de már nekem annyi is elég lesz.

A felkészültségről kezdetben csak a nyitási óriásplakát fényképét szeretném közölni.

Nagyításhoz katt a képre

Következőkben pedig azon fogok gondolkozni, hogy hogy érek oda 29. hó 3-án 11.15-re....vagy 15.11-re?

Egy cseppnyi Anglia

Párnavarrási kényszer tört rám, ezért kénytelen voltam körbefutni a várost, főleg, hogy végre nem volt foglalt a kocsi, úgyhogy reggel csak bepattantam, és uzsgyi.

Kezdtem a piaccal, ahova olyan gyakran járok, hogy ott kiderült, már 2 éve nincs egy méterárus se. Ákos szerint én minden évben egyszer elmegyek a piacra, és úgy jövök vissza, hogy nincs ott sz*r se.

Szerencsére csipkét azért sikerült szereznem, tehát nem volt felesleges a villámlátogatás. Aztán jött a többi helyszín, méterárubolt, 100as, Jysk, mindenhol sikerült venni valamit.

Végére hagytam a nap fénypontját: az angol turit!

Nem szoktam turiba járni, mert nincs hozzá idegrendszerem, hogy órákig keresgéljek. Megpróbáltam már életemben kétszer, de semmit se találtam, így feladtam. Most viszont ideális célnak tűnt, hiszen mindegy volt a fazon, a méret, hogy nadrág vagy szoknya, csak egyet kellett figyelnem: az anyagot, amit majd kispárnává dolgozok be. Ráadásul ma csak 200ft volt kilója, a méteráru boltban kb 1000ft métere, tehát a sok futkározástól lihegve-szuszogva, de még be kellett ide néznem.

Ahogy beléptem, rögtön egy vagon könyvbe botlottam. Itt le is ragadtam, és szépen egyesével átlapoztam őket. Az égegyvilágon senki se tolongott ott, mert mind angolul volt, csak néha kérdezett meg egy hajléktalannak tűnő nő, hogy jó-e a kabát rajta. A kabát szerintem jó volt, és én mindenre rá is beszéltem, amit felpróbált, csak hogy tovább tudjak olvasgatni. Kedvemre való ugyan nem volt, de szinte szívtam magamba az angolok által szétgyűrt és összemocskolt könyvek illatát.

Árat nem láttam egyiken se, úgyhogy megkérdeztem, mennyibe kerülnek. 700ft kilója! Azta....ezek tényleg nem viccelnek, akkor érdemes a silányabb és vékonykötésűeket nézni.

Miután egyenként végigtapogattam mindet, a mellettük levő nyakkendőkre vetődött a tekintetem. Egy egész helyeset kihúztam,belül a cimkéjére tollal ez volt írva: ANDREW.

Óh....Andrew....rögtön eszembe jutott. Még az is lehet, hogy az övé volt. :) Viszont azon is elgondolkodtam, hogy minek írja bele valaki a nevét a nyakkendőjébe? A munkahelyén hagyja rendszeresen, utána meg nem ismeri meg? Nem is érdekelt, majdnem megvettem csak azért, mert bekábultam a többnyire Londonban kiadott ponyváktól, de sikerült úrrá lenni az érzelmeken, és visszatettem őket.

Elindultam végül böngészni. Körülbelül 2 perc telhetett el, mikor arra lettem figyelmes, hogy már nem bírom el a sok inget, gatyát, úgy tele van a kezem. Fogalmam se volt, melyik milyen ruhadarab, de az anyagok olyan tökéletesek voltak, tiszták, semmi folt, szinte új állapotúak, hogy nem tudtam választani. Később megnéztem a szabást is, hát...megértettem, hogy miért is váltak meg tőlük. Összeszedtem majdnem 3 kilót, közben lemérettem, hogy a kontroll még meglegyen. 700 ft.

Irány az emelet, ahol a drágább kategória van. És mégtöbb könyv.

A könyveket átlapoztam, elméláztam, láttam magam előtt, ahogy egy dagadt angol nő Starbucks kávét szürcsölve a metrón épp lecsöpögteti, de még így se győzött meg egyik se.

Aztán felkaptam még néhány dolgot, és fizetés után úgy vonszoltam ki a zsákot a kocsiig, mintha egy feldarabolt holtest lenne benne.

Itthon pedig a cimkéket nézegetve nosztalgiáztam. Ez tényleg angol turi. Az ismerős márkák mind ott figyeltek, és még azok is, aminek az üzletébe soha nem mertem bemenni. Most pedig a 100 angol fontért árult ing ott volt a kezemben 80ft-ért, és készülődött kispárnává válni.

Én csak egy kis varrogatásra vágytam, és kaptam egy adag Angliát, minden szépségével és szánalmával, mélyen magambaszívva minden emlékét és kávéfoltját, és velük együtt kaptam a felismerést, hogy a kis varrogatáshoz vásárolt anyagokból akár nagykereskedelmi párnaboltot is nyithatok.

A házikó 2.

2007.dec.13-án kezdtem a blogomat azzal a bejegyzéssel, hogy az álmom egy házikó, és hogy érte küzdünk épp Angliában.
Azóta több, mint 4 év telt el. Ezalatt a 4 év alatt sok mindenen keresztül mentünk, sírtunk, nevettünk, álmok teljesedtek be.
Nos, szomszédok biztos lesznek, egyelőre nincsenek. :)
Ákoskák és Zsuzsikák: 1 Ákócával rendelkezünk, de ő többet is kitesz, Boti hamarosan érkezik, és még Emmát várjuk a jövőben, hacsak nem lesz neki is valami ellentmondó tényező a lába között. (Ez nem jelentené, hogy nem várjuk, csak a nevében lenne egy kis változás:))
A limonádét pedig már kevergetem a tornácos üldögéléshez! :D
És a házikó? A tervei elkészültek, a megvalósítás előtt állunk.
Reméljük már sokkal kevesebb van hátra, mint amit idáig megtettünk, de a lelkesedés nem fogy!

Nagyításhoz katt a képre! :)

10 milliószoros napok

Aggódva fogadtam a napi hírt:

"A tibetiek szerint csak 4 ilyen nap van az évben. Ezeken a napokon minden, amit teszünk, gondolunk, mondunk, 10 milliószorosan száll vissza ránk. Ezeken a napokon érdemes megtennünk mindent, amiről szeretnénk, ha elementáris erővel hatna."

Az aktuális 10 milliószoros nap február 22, azaz MA!!!

 

Gyorsan átgondoltam, mit is tettem ma. Még szerencse, hogy a nap folyamán értesültem erről, és nem akkor, amikor már minden mindegy:

Kezdjük a reggellel:

Azt hiszem hónapok óta először ébredtem úgy, hogy nem volt kedvem üvölteni a derékfájástól, sőt, nem is éreztem fájdalmat. Pedig Boti benti, és Ákóca kinti munkája nem sok alternatívát szokott adni. Tehát eddig oké, mert nem jajgattam, nyöszörögtem.

Ákóca 6.30-kor kelt, így én is. Még ezen se bosszankodtam, valahogy frissen keltem.

Ezzel meg is indultak az elementáris erők. Ákóca egész délelőtt csak inni volt hajlandó, és mivel a pelusok száradtak, eldobhatósat kapott, aminek az eredeti súlya pár gramm lehet.

Az erők a túlnyomástól kiszabadultak, de azon már nagyon rég túlvagyok, hogy egy pisis gatyón fennakadjak, gyors csere, és a pelus súlya olyan figyelemreméltónak tűnt, hogy rá is raktam a mérlegre, ami pontosan 1 kilót mért. Reméljük nem száll vissza 10 milliószorosan...

Ezután jött a telefon Ákostól a véreredményemről. Ezzel a magyarázatot is megkaptuk, hogy miért szuszogok, miért tudnék aludni egész nap, miért nem bírok felkelni, és nincs erőm semmihez, főleg nem az elementáris erőkhöz. Jó kis vérszegénység annak ellenére, hogy már 2 hónapja szedem a vasat. Na, örülhet a háziorvos, aki már eddig is vénásan akarta adni, végre kimondhatja, hogy na ugye, igazam volt!!!

Délben egész jól sikerült elaltatni, ebből lehetne rendszer, nem bánom.

Későbbiekben komódfirkálás színes ceruzával (a tollakat már eldugtam, a szemceruzát is, de az már későn történt meg), újabb liter almalevek eltüntetése, Bogyó és Babóca orrvérzésig, semmi extra, hacsak az nem, hogy megtanulta használni a dezodort. Igaz, kicsit nehezen megy még az ő kezecskéivel, de ha leteszi a kanapéra, és két kézzel, vállból erőt merítve lefelé nyomja, hihetetlen mennyiséget tud kifújni. Így történt, hogy háromszor hasbafújta magát Old Spice-szal, kétszer meg levegőillatosításként a másik irányba. Ekkor úgy döntöttem, hogy elég is lesz, de ő hangos visításban tört ki. Valamilyen összeköttetés lehet a tenyér, Old Spice és az agy visítóközpontja között. Megígértem neki, hogy holnap megint megkapja, és nagyon reménykedek, hogy elfelejti.

Későbbiekben próbáltam boldoggá tenni, nehogy valami olyan jusson eszébe, ami aztán kihat itt 10 milliószorosan.

Délutánra teljesen lemerült az elem, fogjuk nyugodtan a vérszegénységemre, kimentem egy kávéért, nem mintha attól fellendülnének a vörösvérsejtjeim, de valami mégis kell.

Kb 30 másodpercet lehettem a konyhában, ajtók nyitva, teljes rálátás a gyerekre, két cukor  a csészébe, és ekkor CSATTTTT.....megfordulok, Ákóca nyivákol, de csak épphogy, én meg rohanok be, hogy mi volt ez.

Az LCD-monitor a földön nekicsapódva a radiátornak, kölök ül mellette és az ijedtségtől próbál sírni, annyira azért mégse volt megijedve, de valamivel ki kell védenie a szidást, ha már semmi baja nem lett.

Ijedten nézegetem a monitort, egyben van, működik, na ha apjuk ezt megtudja, kapunk a fejünkre mindketten.

A holdállások és tibeti napoknak köszönhetően még ezen se sikerült felhúzni magam, de lehet ez is az alacsony hemoglobin miatt volt, szépen vissza a helyére, gyereknek egy látszólagos szidás, aki oly bűntudatot érzett a történtek miatt, hogy hanyattvágta magát az almalevével, és lezúzott még egy palackkal.

Innen már csak 2 órát kellett kibírnom az elementáris erőkkel egymagamban, utána másokon is eloszlott a jótékony energia.

A nap végén még egy kis videózás az energiagolyónak, aztán irány az ágy, és hamarosan elcsitultak az erők.
Nem tudom, mi az, ami a mai napból 10 milliószorosan fog visszajönni, lehet azt a bolygónk se élné túl, mindenesetre belecsempésztem 5 ft-ot anya pénztárcájába, hátha arra esik a világegyetem választása.

Vigyázz, kész, rajt...jön a gólya!!!!

Amikor hevesen dobogó szívvel, izzadó tenyérrel, lélegzetvisszafojtva, kővé dermedve nézzük a fehér mezőt a terhességi teszten - Úristen, két csík! Szülők leszünk! Kisbabánk lesz! - még nem is gondoljuk, hogy a 9 hónap végére akár a teljes káoszig is el tudunk jutni.

Az idő közeledtével egyre inkább szembesülünk a ténnyel, hogy akár milyen pici egy ilyen baba, és akármennyire is akartuk, fogalmunk sincs, mit is kéne venni, mi az, ami szükséges, mi felesleges, és egyáltlán mire való az, amit ajánlottak, és miért is kerül mindez ennyibe?

Jön a sok jótanács az környezetünkből, mindenki mást momd, és ha betévedünk egy bababoltba, na ott végképp mindent meg kell venni.

Hamarosan magunkbaroskadtan ülünk a szoba közepén, és rájövünk, hogy egy fillérünk se fog maradni, helyette lesz egy halom babaholmink, és azt se fogjuk tudni mi mire való, az agyunk lüktet, és meghozzuk a végső döntést: ELEGÜNK VAN!

Még mielőtt az őrület ezen fokára eljutnánk, gondoljuk át, a születés után mire is van szüksége egy ilyen csöppségnek. Ágyra, pelenkára, ruhácskára?

Nem. Csupán egyetlen dologra: az Édesanyjára.

Ezen kívül ő semmi másról nem fog tudomást venni. Nem kell más, csak a testünk melege, és természetesen a táplálék. Az, hogy mibe van begöngyölve, hogy mit fog összekakilni, őt nem érdekli.

Csak ezután jönnek azok a dolgok, amik a mi kényelmünket szolgálják. De semmi pánik, szép sorban mindent.

Először is, jöjjön a tervezés.

Írjunk listát

Előttünk a papír, a ceruza...hogyan tovább? Nem is olyan egyszerű, igaz? 

A kezdeti időszakban szükséges dolgok összeállításához nagyon hasznos a védőnő, illetve az adott kórház babakelengye-listája. Ne féljünk kérdezni, nem fognak semmi haszontalan dolgot ajánlani, nekik nem céljuk, hogy megbolonduljunk.

Hogy ne legyen kusza egyveleg, kezdjük témakörök szerint.

Én 8 kategóriát írtam anno, és mindegyikhez részletesen felsoroltam mindent, amit csak be lehet szerezni, aztán pedig kihúztam azokat, amik szerintem nem kellenek.
A legjobb, ha ezt egyedül, csendes magányunkban csináljuk, a leendő apukák idegzete nem erre lett kitalálva. Ha mégis, akkor ne felejtsük el, hogy mi leszünk otthon a picikkel, nem az apuka.

 Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy kell-e az adott dolog vagy sem, írjuk ki a termék adatait, azt, hogy hol és mennyiért lehet kapni, és őrizzük meg a listával. Ha mégis úgy döntünk a baba születése után, hogy szükségünk van rá, apa megkapja a cetlit az adatokkal, és már indulhat is megvenni, nem fog kétségbeesni, hogy hol-merre-mennyiért-melyiket.

Az általam kijelölt fő kategóriák a következők voltak:
babaszoba, utazás, ruházat, etetés/szoptatás, biztonság, fürdés/pelenkázás, játékok.
A webáruházakból kiválogathatjuk a babaholmikat, amik a kategóriákhoz  írhatunk fel.

A termékek konkretizálása
Jöhet a böngészés, melyiket, hol, mennyiért, amit a listán szereplő dolgok mellé írhatunk, így egy átfogó képet kapunk arról, mennyit költünk.
Gondoljuk át azt is, mit mennyi ideig fogunk használni. Ha nem tervezünk kistesót 1-2 éven belül, megéri beruházni olyan kiságyra, amit 4-5 éves korig használhat a csemeténk.
A babakocsinál én a travel system-et választottam, igaz, hogy drágábbnak tűnik, de ha mindent külön-külön veszek meg, majdnem ugyanott vagyok, így pedig egyben megvan a mózes, a babakocsi, az autósülés, ami babahordozóként is funkcionál, és mind kompatibilis egymással, tehát ha a kocsiban elszunnyad a babókánk, autósüléssel együtt egy kattintással rögzíthetjük a babakocsi vázához, nem kell őt kibontogatni, háborgatni, hagy aludjon az alvó oroszlán :)
Másik nagy spórolási ötlet, a mosható pelus. Nem mindenki van oda az ötletért, pedig féléven belül behozza az árát, a babák szeretik, és ma már igencsak leegyszerűsödött megoldások vannak, csak felpatentolja az ember és kész is. (bővebben itt)
Sajnos minden egyes darabot itt nem tudok felsorolni, mert az témakörönként egy-egy blogbejegyzést is kitenne. Ha kezdünk elveszni a hatalmas választékban, tegyük félre kicsit a listát, vegyünk mély lélegzetet, és gondoljunk arra, hogy mi is felnőttünk valahogy, amikor még csak egy fajta cumi volt.

Beszerzés

Ha megvan a kész listánk, jöhet a vásárlás.

A kölcsön kapott dolgok

Először gondoljuk át, mi az, amit kölcsön tudunk kérni. A kölcsön dolgokra ugyan jobban kell vigyázni, de nem kerülnek semmibe, és menet közben rájöhetünk, hogy erre nincs is szükségünk, felesleges lett volna megvenni.

Ha nincs kitől kölcsönkérni, jöhet a vásárlás.

Új vagy használt

Ne gondoljuk, hogy ha valami nem új, akkor gagyi is. Nézzünk szét, mielőtt döntenénk, lehet, hogy tökéletes állapotban jutunk hozzá egy már használt bútordarabhoz, és az ár különbözetén sok más apróságot meg tudunk venni.

Hol?
Boltban:
A terhesség során már figyeljük az akciókat, mert sajnos, ha betévedünk egy bababoltba, és ott mindent megveszünk, akár a dupláját is kifizethetjük annak, amit terveztünk.

Internet, aukciós portálok:
Kényelmesebb az otthon melegében válogatni, a teszveszen akár új holmit is beszerezhetünk jóval olcsóbban.

Akik bátrabbak, nézzenek szét külföldi oldalakon is, mert angol oldalakon új, neves boltok kínálatában az itthoni ár akár feléért is rendelhetünk termékeket(légzésfigyelő, cumisüvegek, mellszívók), amit 1-2 ezer forintért házhoz is szállítanak Magyarországra is.(pl itt)
Mennyiért?
Nem biztos, hogy a drágább mindig jobb. Néha csak a márkát fizetjük meg. Érdeklődjünk ismerősöktől, internetes fórumokon, és bízzunk a saját döntésünkben.

Utolsó lépés: megszabadulni a felesleges dolgoktól

Nincs olyan szülő, aki ne venne meg felesleges dolgokat. Nem azért, mert nem gondolja át, egyszerűen csak a baba dönt úgy, hogy neki az nem jó, vagy éppen mi, hogy nekünk se jó!

Ilyenkor nem kell bosszankodni, nem vagyunk jövendőmondók, nem tudunk mindent kipróbálni, hogy beválik-e.
Ha valami nem válik be nekünk, másnak még nagyon hasznos lehet.
Ajándékozzuk el, vagy töltsük fel a teszveszre, és az árából akár újat is vehetünk, nem marad bennünk az az érzés, hogy megint begyűjtöttünk valami haszontalant.

Tény, hogy nincs egyszerű dolgunk. Nekem már abba is belefájdult a fejem, hogy megint elkezdtem gondolkozni a témán, mennyi minden kell. De ha tematikusan, ésszerűen nekikezdünk a listának, és lépésről lépésre haladunk, akkor nem fogjuk túllépni az anyagi kereteinket, és nem érezzük azt az utolsó hetekben, hogy semmi sincs a helyén.
Nem történik tragédia, ha valamit elfeljtettünk megvenni, hiszen nem ezekkel az apró tárgyakkal lesz teljes az életünk, hanem azzal a kis várva várt jövevénnyel, akinek egyetlen dologra van szüksége:

Szeretetre. Minden mennyiségben.


Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul: www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!

Magad uram, ha szolgád nincsen - lakberendezés okosan

Nincs olyan lakberendezési bolt, ahol ne tudnék milliókat elkölteni. Egyetlen akadálya van: a pénztárca vastagsága. A választék olyan gazdag, hogy a szerencsétlen emberfia csak kapkodja a fejét jobbra-balra, nézegeti az árakat, és nagyokat sóhajt. Valamelyik nap elgondolkoztam egy áruház "nappalijában", hogy mi lenne a vége annak, ha bármit megvehetnék: valószínűleg egy ugyanilyen szoba. Ízlésesen berendezve, kényelmes, gyönyörű, irigylésreméltó. És akkor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a szomszédomnak is lenne elég pénze. Valószínűleg neki is ugyanolyan nappalija lenne, mint az enyém. Ha nem teljesen egyforma, akkor a katalógusban csak egy oldalt kéne lapozni, és onnan köszönne vissza ránk a hasonlóság.

Egy dolog nagyon jó a vékony pénztárcában: ezerszeresen növeli a kreativitást. Így lehetséges az, hogy mindenkinek más, és csak nagyon kevés embernek "katalógusszagú" az otthona.

Veszélye viszont, hogy mindig a legolcsóbbat választjuk, holott egy kis gondolkodással valóban egyedi és bájos otthont teremthetünk.

De hogyan is lehetséges ez? Könnyű azt mondani, hogy légy kreatív, amikor az embernek egyetlen ötlete sincs, és beletörődve szűkös anyagi helyzetébe, szomorúan bámulja a kopár szobáját.

Ne tegyük! Kezdjünk hozzá a csinosítgatáshoz lépésről-lépésre.

1. Régi darabok felújítása

Ez a megoldás a legegyszerűbben kivitelezhető, és a legolcsóbb.

Először is: nézzünk szét magunk körül. Mi az a dolog, ami a legjobban irritál, rontja az összképet, és amit szinte azonnal kidobnánk? Igen, ő lesz az első áldozat. Most azon töprengjünk el, hogy ha nincs pénzünk újra, mit lehetne tenni, hogy együtt tudjunk élni vele, sőt, talán még a lakás dísze is lehetne.

Jópár évvel ezelőtt egy nagyon régi téglaépítésű lakást béreltünk. Nem volt vele semmi gond, frissen volt festve, de valahogy mindig nyomasztott valami. Egy nap rájöttem, mi az: a konvektor. Mindenki el tudja képzelni, nem egy esztétikum. Az a furcsa, barnás szín, ráadásul a rácsai már rozsdásodtak, szörnyű hangulatot adott a szobának, hiába rendeztük be fiatalosan. Lecserélésről szó sem lehetett, hiszen ez csak egy albérlet volt. Míg végül megkérdeztük a tulajt, lefesthetjük-e. Miután beleegyezett, nekiestünk. Régi festék, rozsda le, új festék fel. A rácsok gyönyörű krémszínűek lettek, az oldalai narancssárgák, a teteje pedig csokibarna. Volt rajta egy rozsdás párologtató is, amin hamarosan egy vidám napocska mosolygott. Ha jött hozzánk valaki, senki sem tudta figyelmen kívül hagyni.

Radiátorokra készíthetünk fából rácsos dobozt is, ami eltakarja a szem elől, mégis átengedi a meleget.

A kezdeti sikereken felbuzdulva jöttek sorban a helyiségek. A fürdőszoba öreg, ki tudja hányszor lefestett csöveire tengerkék madzagból hálót fontam, a nehezéket kavicsutánzatok adták, amit só-liszt gyurmából készítettem el.

Tovább nézegettem, mi az, amit nem lehet elviselni. A wc mellett volt egy ajtó, ami az átalakítások során örökre bezáródott, ugyanis a másik oldalának a konyhaszekrény támaszkodott. Ez az ajtó csak úgy állt ott a maga rondaságában. Mindaddig, amíg nem kapott egy kis tengerkék festéket, amit vajszínnel dobtam fel mégpedig úgy, hogy az ecsetet minimális festékkel függőlegesen végighúztam rajta, mintha kicsit kopott lenne. Végül pedig egy kedves mintát festettem rá. Ekkor készült róla a fotó, de valami hiányzott. Egy hét múlva ugrott be a következő ötlet: bepolcoztuk! Ezután apró mécseseknek, üvegcséknek, színes fürdősónak adott helyett. Igazán hangulatos volt.

A régi fehér csempékre matricafestékből készültek halacskák, telis-tele buborékokkal, amit elfedték a csempe hibáit.

Ezután következett a konyha, ahol hatalmas fehér fal nyomasztotta az embert. Ide került egy kiürült kávészacskókból készült dekoráció, a háttere egy fiók alján talált lenvászon, amire kávészemeket, és feliratot hímeztem. Mellé pedig egy kis polc került dísztárgyakkal.

Alatta volt a konyhaasztal, ami még mindig nagyon kopárnak tűnt. Emögé a falra vettünk egy parafa-tekercset, amit felragasztottunk, a tetejét pedig hullámosan vagdostuk meg. Ez nemcsak melegséget adott a helyiségnek, de színes gombostűket szurkáltunk bele, amik recepteket, illetve számunkra kedves fotókat rögzítettek. Ez a parafa olyan ragasztóval volr rögzítve, ami magas hő hatására elengedi a falat, tehát aki le akarja szedni, annak nincs más dolga, csupán átvasalni egyszer.

A fal díszítését ügyesen megoldhatjuk matricákkal, igen bő választékban kereshetjük ki a hozzánk illőt.

A pincéből felhozott ócska asztalra pedig már csak egy nagy terítő hiányzott.

Az ötlettár kifogyhatatlan, és ha más nem jut eszünkbe, a rondának tűnő, egyébként jó állapotban levő tárgyaink lehet csak új ruhára várnak, amihez nem kell hatalmas kreativitás, csak egy doboz festék, és egy ecset.

2. Barkácsolás

Ha több energiát, és egy picivel több pénzt is hajlandóak vagyunk feláldozni a cél érdekében, már kezdhetünk is barkácsolni. Na nem kell nagy dolgokra gondolni, egyszerű, könnyen elkészíthető tárgyakkal sokat spórolhatunk, és egyedivé tehetjük lakásunkat.

raklap-ágy fotó: http://loridanelle.com/diy/diy-toddler-pallet-bed/
kerítés fotó: http://otthonkommando.blog.hu/

Ha nagyon bizonytalanok vagyunk, kezdhetjük egy gyerekbútorral. A gyerekek minden otthon készült dolognak örülnek, és ha pici hiba is csúszik bele, ők nem törekednek a tökéletesre. Már attól tökéletes, hogy apa állította össze.  Ilyen például egy egyszerű fapolc a játékoknak. Nem kell hozzá más, csak pár léc, amit akár méretre is vágnak a barkácsboltban, szeg és kalapács. Aztán jöhet anya a festékkel, és a bolti ár töredékéért meg is van az új szerzemény.

Ha belejöttünk, és tanultunk a hibákból, nehezíthetjük a feladatot, jöhetnek a nagyobb darabok.

Nem kell megijedni, a nagy dolgok nem jelentik, hogy nehezebb őket elkészíteni. Ilyen lehet például egy deszkákból készült előszobafal. Választhatunk öreg, kopott deszkákat, vagy vehetünk újakat attól függően, milyen hangulatot akarunk teremteni. A férjem maradék deszkákból készítette a szüleimnek ezt az akasztós részt, csak fémfogasokra és lakkra kellett költenünk.

Hasonló előszobafalat el tudnék képzelni egy régi ajtóból is, de ugye mindenki azzal dolgozik, ami kéznél van.

Így lett például halászháló a gyerekszoba ajtaján régi dohányzsinegből, tetején parafadugókkal. Ha az ajtófélfát fekete-fehérre festenénk, lehetne fociháló is, és még ki tudja mi minden más.

Egyik nagy kedvencem, a raklapból készíthető bútorok: kiságy, kerítés kiskertbe, tv-állvány, dohányzóasztal, előszobafal, a lista kimeríthetetlen.

A rusztikus stílus kedvelői akár saját konyhabútorukat is megépíthetik bontott téglából. A konyhabútor falait kőművessel felépíthetjük, ha mi nem értünk hozzá, barkácsboltban vehetünk munkalapot, amit ott méretre vágatunk, ezután nem marad más, mint a bepolcozás, ajtókat deszkákból készíteni, amelyekre egységes kovácsoltvas keresztpántokat tudunk venni.

3. Vásárlás

Ha a felújítás nem jöhet szóba, újat pedig nem tudunk csinálni, akkor nem marad más, mint vásárolni.

Használt vagy új bútorokat, kiegészítőket a bolti árnál olcsóbban találhatunk internetes aukciókon. Jobb esetben akár az általunk megunt darabokat el is cserélhetjük, nem beszélve arról, hogy mi is árulhatunk, így talán semmi extra pénzbe nem kerül a lakáscsinosítgatás.

Dekoráció

Ne feledkezzünk meg az apró lakásdekorációs elemekről, amelyek élettel töltik meg a házat. Ezek apróságok csupán, és szinte semmibe se kerülnek. Mint például ezek a kis mécsestartók, amiket üvegfestékkel tettem érdekesebbé, de függönyre csiptethetünk virágosnál kapható pillangókat, virágfüzéreket.



Tehát kedves lakásszépítők, nincs más hátra, mint inspirációt gyűjteni, akár az interneten, akár újságokból, vagy a TeszVeszről, és átgondolni, mivel tehetnénk szebbé lakásunkat. Mégpedig úgy, hogy azt a pénztárcánk a lehető legkönnyebben viselje.Nem kell más hozzá, mint a saját meglévő dolgaink, és a fantáziánk.
Hogy nem lesznek olyanok, mint amiket a katalógusban láttunk? Természetesen nem. Mert ezek a tárgyak egyediek lesznek, és csakis a mieink!


(Ha tetszet a bejegyzést, ITT szavazhatsz rám!!!!)

 
Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:
www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!

Az első csók

1,5 éves álmodozás után a realitások talajára érve bátran jelenthettem ki: ez a gyerek soha nem fog nekem puszit adni.

Hajlandóság nulla, a napi adagomat erőszakkal kell elvennem, hogy kibírjam másnapig, dehát még én vagyok az erősebb, amíg tudom, megszerzem, amit magától nem ad.

Szombat délelőtt hajat mostam, és a nagy hisztit a mindenféle dolgokért csak úgy tudtam félbeszakítani, hogy leültem a kanapé tövébe a turbános fejemmel, és hagytam, hogy Ákos kinevessen érte, majd együttes erővel szabaduljunk meg a fejemre tekert törölközőtől.

A vizes haj mégviccesebb volt, főleg hogy megrázva azt, az arcát csikolta meg. Aztán szépen elsimogatta a fejemen, hogy anya mégse úgy nézzen ki, mint egy bozontos kutya. Még a fésűvel is sikerült egy picit megigazítani, de mégiscsak a tenyér az igazi, nem kell ide semmi más.

Ahogy lapogatta a hajamat, azt vettem észre, hogy nem is igazgatás ez, hanem simogatás, és közben olyan kedvesen nézett rám, a kis ragyogó kék tekintetével, hogy le se tudtam venni róla a szememet.

Szépen elsimítgatta az arcomból a maradék tincseket is, közben talán pislogni is elfelejtett, úgy megigéztük egymást, és csak mosolygott rám.

Egyre közelebb kerültek a fátyolosan szerelmes szemecskéi az enyémekhez, két kezecske az arcomon, egyszercsak kicsücsörítette a száját, és lassan, finoman odanyomta az enyémhez, majd mosolygó tekintettel távolodott, és megsimogatta a hajamat.

Még így bűvöltük egymást pár pillanatig, meg se mertem mozdulni, mikor az apja elszaladt a fényképezőgépért, hogy ezt a transzban lévő arcocskát megörökítse.

Egy kattanás véget vetett a pillanatnak. Ákos elfordult tőlem, mintha ez a hang a hipnózis végét jelentette volna, és már indult is megszerelgetni a masinát.

Igen....ilyen az élet, rövid pillanatok, amik egy percen belül tovaszállnak, a férfiak már ketyeréket szerelnek, míg mi nők még mindig a kanapé tövében ülünk az első csók mámorába veszve.

Csak egy szimpla péntek délután

Unalmas krémtakarító, babszedegető, krumplikeresgélő, kávéborítgató hétköznapjainkat valamivel meg akartuk fűszerezni, így úgy gondoltuk, péntek délután irány Debrecen, első megbeszélés az építésszel, aztán teleknézés, esetleg ajánlattevés, ha az építész is úgy gondolja.

A kocsiajtó kinyitásakor vettem észre, hogy pár perccel korábban egy galamb tisztelte meg az üveget egy akkora terméssel, amit lehet egy hétig gyűjtögetett magában. Gyors tanakodás, hogy lemossuk-e, de úgy tűnt, már meg is fagyott, így azt a hitet erősítettem magamban, hogy ez igenis szerencsét hoz. Már ha 50km-en keresztül nézni kényszerülök.

Fél 3-ra kellett odaérnünk, addig nem izgultam, de útközben nagyon rámtört. Mivel hirtelen jött az ötlet, hogy telekvásárláshoz kérjük ki egy építész tanácsát, döntenem kellett, a referenciái alapján ő tűnt olyan embernek, aki megérti, amire én gondolok. A legjobban a vaskalaposságtól tartottam, hogy ezt nem lehet, azt nem lehet, ez hülyeség, az már nem fér bele, stb.

Hamarosan ezen aggályaim szertefoszlottak, ugyanis ránéztem az órára, és erős kételyeim támadtak a pontos megérkezéssel kapcsolatban. Hát igen, ennyit az első benyomásról...részünkről.

Lóhalálában megérkeztünk pár perces késéssel. A kapu felett mesés motívumok voltak, és nagyon ódon hatást keltett az egész épület. Csengetni próbáltam, mikor csak egy fagömböt láttam kilógni a kapufélfából, felette egy cetli: " Csengőt húzni! :) "

Óvatosan meghúztam a fagolyót, nehogy a kezemben maradjon, és hamarosan kutyák ugatása jelezte; sikeres volt a hadművelet.

Egy fiatal lány nyitott nekünk ajtót, mint később kiderült, az asszisztens, és a kutyák veszélyességére már csak akkor kérdeztem rá, mikor már magam is láthattam, életben fogunk maradni.

A helyiség, ahová vezetett minket, inkább emlékeztetett egy gyerekeknek szánt kézművesházra, csak a gyurmák és színes papírok hiányoztak.

Azt se láttam, az asztal melyik végére kéne leülnünk, annyira kiegyenlítettek voltak a viszonyok.

Hamarosan megjelent az építész. Kopaszodó, kócos, kerek szemüveges középkorú férfi, aki megjelenésével tökéletesen beillett volna egy manógyár vezetőjének.

A kezdeti feszengésen egész hamar túljutottunk, megismerkedtünk, és mikor a házról összegyűjtött képekkel teli mappámat kinyitotta, és egy "látom egyezik az ízlésünk"-kel kezdte a kommentjét, hát tudtam, hogy jó helyre jöttünk mi.

Ákos előzetes tippelése szerint úgyis csak félóra az egész, ehhez képest 2,5 óra volt, és úgy elrepült, hogy szinte észre se vettük. Végre valakinek elmondhattam az összes részletet, ami csak eszembejutott a házunkkal kapcsolatban, és semmire se kaptam olyan választ, hogy "azt nem lehet", sőt inkább érdeklődéssel fogadott mindent, és kötetlenül mindent meg tudtunk beszélni, ami csak felmerült bennünk akkor. A beszélgetés végére mindketten tudtuk, hogy jobban nem is választhattunk volna.

A telekre is rábólintott, és neki is tetszett, hogy patak van a végében.

Mikor távoztunk, már sötétedett, és a teleklátogatást egyszer már visszamondtam pont emiatt, de mégegyszer nem akartam megváratni a tulajt, így felhívtam, hogy még azért mennénk.

Ő sajnos már akkor fogorvosnál volt, én viszont nem akartam húzni az időt, hisz mi már láttuk egyszer ezt a telket nappal, amiről ő nem tud, így megbeszéltem vele, hogy amíg ő fogorvosnál van, mi kimegyünk megnézni a telket, és utána beszéljünk személyesen, amikor végez.

Útközben rámtelefonált egy bababoltos nő, hogy akkor kihoznák a mosható pelushoz rendelt éjszakai betéteket, otthon vagyunk-e. Mondtam, hogy menjenek nyugodtan, a szüleim otthon vannak.

Mire kiértünk, ránkesteledett. Így felkapcsoltuk a kocsin a fényszórót, mert végig akartunk menni a telken, hogy egy kicsit átérezzük a hangulatát. A talaj persze tiszta göröngy volt, alig láttunk, de a két hülye azért ment. Aztán a pataktól visszafordultunk, és mikor a kocsihoz értünk, akkor vettük észre, hogy nem járt a motor, csak a világítás. Ezzel a felismeréssel egy pillanatban elaludt a fény is, és a kocsi többé meg se nyekkent. Se köszörülés, csak halvány világítás a műszerfalon, tele pirossal, és csend.

A telek előnyeihez tartozik, hogy abban az utcában még egyetlen ház sincs, mert új parcellázású, tehát két utcával arrébb kell menni, hogy a házakhoz érjünk, de addig se sikerült megtalálnunk az utat, mivel az még csak most van kialakítás alatt.

Hát csetlettünk-botlottunk a sötétben, és mivel még csak 5 körül volt, sokan nem értek haza.

A 3. háznál végre ajtót nyitottak, és segítőkésznek is tűntek. Riasztották a szomszédot is, akire várni kellett, hogy hazajöjjön, és éppenséggel autószerelő. (El se hiszem)

Mikor megjött a szomszéd, elindultunk vissza a rétre a kocsihoz, addigra már olyan sötét volt, hogy csak az utolsó pár méteren láttuk, hol is van. Négyen nekikezdték tolni, de semmi. A szomszéd visszament a kocsijáért, hogy azzal behúzza a miénket. Ez is hasztalannak bizonyult, Csigabiga meg se nyikkant.

Aztán megint egy telefoncsörgés, a bababoltos nő reklamált, hogy szóljak rá a szüleimre, mert senki nem megy ki a csengőre. (gondolom ákóca megbuherálta, azzal szokott zenélni) Hát elég egy szerencsétlen banda, ha nem bír dudálni egyet, inkább a kapuban fagyoskodik. Mire hazaszóltam, már apa kint volt a csomagomért, így visszatérhettem a rideg valóságba, a kocsi újjáélsztéséhez.

Megindult a "bika"-keresés, aksitöltőtől kezdve mindent találtak már, de hasztalan, semmi se történt. Végül kipróbálták másik akkumlátorral, és azzal újból megjelent a lélek szegény kis Opelünkben.

Hamarosan nyugtázták, hogy ez az akkumlátor még a gyári volt, és mostanra bizony halott, már nem lehet tölteni se. Megindult a tanakodás, hogy hol lehet venni egyet, de az autószerelő apjának ilyen boltja van, felhívta őt, elment egyért, amit megvettünk.

Eközben én bent voltam egy háziasszonnyal, hogy addig se fagyoskodjunk kint, és a telektulajdonos már hívott is, hogy végzett a fogorvosnál. Közöltem vele a helyzetet, erre ő rögtön felajánlotta, hogy kijönnek, megpróbálnak segíteni. Mivel ragaszkodott hozzá, ráhagytam.

Mire végeztünk, ők már az előzőleg megbeszélt helyen vártak ránk. Még kötelet is hoztak, ha vontatni kéne minket. Hál' Istennek addigra már minden tökéletesen működött.

Nekem úgy lefőtt az agyam ezalatt a másfél óra alatt, hogy átadtam Ákosnak a "kezdeményezés" jogát, és olyan 10 perces kérdezz-felelek után Ákos megtette az ajánlatát, hozzátéve, hogy aludjanak rá egyet, aztán válaszoljanak. A nő se akart rögtön felelni, de nem is mondott semmit az árra. Nem kezdett el tiltakozni, hogy hát, azért annyiért nem, csak hallgatott, és pörögtek a kimondott számok a szeme előtt.

Aztán fájó búcsút vettünk egymástól, és ki-ki elindult hazafelé , megálmodni a saját kis álmát.

...magam részéről az út sötétségében világító ablakrafagyott galambterméket bámulva...

A mosható pelenka - kezdő szemmel

Most vicces történet helyett valahogy ez szakadt ki belőlem.

Nem tehetek róla, beleszerettem a mosható pelenkába annak ellenére, hogy nem vagyok egy környezetvédő-aktivista, se a természet lánygyermeke, se a háziasszonyok gyöngye, és nem is a spórolás vitt rá (bár ez nagyon jó ok), egyszerűen megláttam és megszerettem.

A tapasztalataimat, amik ugyan nem nyúlnak túl messzire, most megosztom azokkal, akik szintén ki szeretnék próbálni. Aki pedig ellene van, azt eszem ágában sincs meggyőzni, mindannyian mások vagyunk, teljesen megértem őket is.

Annak idején, mikor Ákos lakott idebent velem együtt, nekikezdtem összeírni, mi is kell egy újszülöttnek. Gőzöm sem volt semmiről, ennek ellenére szerintem csak 1-2 haszontalan dolgot vettünk, illetve az se volt haszontalan, csak rossz márkát választottunk. Mivel Angliában éltünk, az ottani oldalakon keresgéltem, ahol minden boltban kapható terméket a netről is össze lehet válogatni kényelmesen.

Ekkor bukkantam rá a mosható pelenkára, hisz ott annyira természetes ez, hogy minden oldalon az eldobható pelusokkal együtt volt feltéve.

Rengeteg fajta volt, azt se tudtam melyik milyen, végül kiválasztottam egy szettet, ami újszülött kortól egészen a bilizésig kitart. Nem kertelek, 45ezer ft-ért vettem, és adtak hozzá egy vesszőkosarat, illetve láda formájút, meg egy pelusos hátizsákot, aminek mindenféle hasznos rekesze van.

A döntéshozatal után jöttek a lehúzó vélemények.

Gusztustalan, egyszerűbb kidobni, nem jó a gyereknek, sok a macera, nem jön ki olcsóbban, stb.

A másik oldalról pedig érdeklődés, és kiváncsiság, hogy vajon mi is lesz ennek a vége.

Megnézegettem, hogy milyen kis aranyos motyók ezek, és milyen finom puhák, és milyen cukik lesznek egy babapopón, és már el is felejtettem ezeket a szavakat.

Aztán megszületett Ákos. A sok újdonságban egyre tolódott a textilpelusok kipróbálása, nem beszélve arról, hogy az eldobhatós olyan vékony volt mellette, teljesen elbizonytalanította az embert. 

Itt Magyarországon már nem volt olyan természetes a mosható pelus, sőt....szinte minden információ elapadt, és egyetlen emberrel se találkoztam, aki használná.

Így tovább halogattam, elgyengült a pelusba vetett hitem, pedig csak egy hangyányi lökés kellett volna.

Majdnem másfél év telt el, mikor megláttam egy kislányon, és ezzel meg is kaptam azt a lökést, amire oly régóta vártam. Innentől nem volt kérdés, másnap belevágtunk.

Igaz, hogy sok időt elvesztegettünk, de mivel még 2-szer várjuk a gólyát, így nem volt késő nekikezdeni.

Az első elbizonytalanodás az volt, hogy az említett babának all-in-one pelusa volt, ők erre esküdtek. Ez azt jelenti, hogy egyben van a vízzáró réteg meg a nedvszívó. Ide már más nem kell.

Az én pelusaimnál pedig külön van a külső vízzáró réteg, és külön a nedvszívó pelus. Teljesen elkeseredtem, hogy rosszat vettem.

Valaki az all-in-one-ra esküszik, valaki pedig azt mondja, hogy nála jobban zárja a nedvességet, ha külön van a két réteg. Az én esetemben anno az döntött, hogy ez jóval olcsóbb, mert a pelus egymértes, úgy lehet hajtogatni, hogy végig jó legyen, csak a külsőt kell méret szerint cserélni, abból pedig elég 3-3.

Elkeseredésem ellenére nekivágtunk. 

Az első kísérlet: Miután szétpatentoltam a pelust, és a külsőt, azt se tudtam, melyik az eleje és melyik a hátulja. Gyorsan vissza megint, és értelmezni a látottakat.

A folytatás kész tragédia volt. Legszivesebben elsírtam volna magam, vagy kivágtam volna az egész készletet a francba. Nem tudtam mennyire vegyem szorosra, de ami a legszörnyűbb volt, 1 óra után átázott minden. Amikor levettem a pelust Ákosról, tiszta nedvesség volt a bőre, majdnemhogy teljesen kiázva. A ruha pisis, és csak egyetlen óra volt.

Ilyen a mi pelusunk. Belső és külső

Gyűlöltem az egészet!

Meg voltam győződve, hogy rosszat vettem. Aztán pár nap kutakodás után megkaptam a választ is. Ezek a pelenkák a használat és mosás során nyerik el végleges nedszívóképességüket. A második, harmadik mosás után több mint 3 óráig bírták, Ákos bőre alig volt nedves, és semmi sem szivárgott ki.

Hozzáteszem, hogy mindegyik pelushoz van betét, ezeket vagy zsebes megoldással, vagy patentosan lehet belülre rögzíteni, piciknél nem kell, de egy 1,5 évesnél már igen. Ezek a betétek is különböző nedvszívóképességekkel rendelkeznek. Ami nekem van, ugyanolyan, mint a pelus anyaga. De vannak bambuszból, kenderből készültek, amiknek sokkal nagyobb a nedvszívóképessége. Tervezem kipróbálni őket, hamarosan rendelek is. Sőt, van olyan vékony összehajtott bambuszbetét, ami 8-12 órát bír!!!! Ezeknek már borsos az ára, 1800 ft, amit én kinéztem, de 3-ra beruházok. Arról nem is beszélve, hogy vannak bambuszból készült pelusok is, amik mégjobbak, de ezekkel már nem fájdítom a szívemet.

Jelenleg az alváshoz eldobhatós pelust használok, azt hallottam, 2 betétet szoktak betenni ilyenkor, de én mégiscsak kipróbálnám ezeket a hiper-szupereket éjszakára.

És most jöjjenek az eltántorító okok boncolgatásai.

- Sok a macera. Az eldobhatóst csak elhajítod, és kész.

A macera a két típus között kb napi 10 perc. Összesen 10 perc.

Ha pisis a pelus, csak átöblítem vízzel, aztán irány a vödör, amiben fertőtlenítő van egy kis mosóporral. Amikor mosunk, bedobjuk mellé a pelusokat is.

Ha kakis: lehet kapni papír kakifogót, ami nagyon vékony, hártyaszerű papír. Ezt reggel berakom a pelusába, mert olyankor szokott jönni az adag. Így ha cserélni kell, ezzel csak kikapom, és papírostul mehet a wc-be.

Ha nem számítok rá, és nincs bent a papír, akkor wc-papírral kikotrom a kakit a wc-be, aztán lavórban sima vízzel átöblítem, aztán mennek a vödörbe. Ez 3-4 perc extrát igényel.

Ha semmit se kell mosni, akkor 3 nap alatt összegyűlik a szett, és egyben be a mosógépbe, mellé szoktam rakni még a koszos ruhácskáit. És igen, fehér lesz. Este kimosom, reggelre száraz, de a radiátoron pár óra alatt megszárad.

Az eldobhatósat viszont nem csak úgy eldobjuk. Azokat is gyűjteni kell valahol. Mire jöttek a kukások, a szemetes már tele volt pelenkákkal. Kész hegyeket gyártottunk. Napi 6-7 pelus, heti 45 pelus. Két gyerekkel 90 pelus a kukában?

- Kicsípi a gyerek seggét a nedvesség, nem egészséges.

Tény, hogy nem tart olyan szárazon, mint az eldobhatós, de egyáltalán nem vörösödik ki tőle a bőre, kb ugyanannyiszor szokott piros lenni, mint a másikkal, az is csak fogzáskor. A bőre nem szokott felázni, ha 3 órát van benne, akkor sem.

Nálunk a fityma alatt mindig piros volt. Mióta moshatózunk, nem piros. Amikor eldobhatós törlőkendőt használtam, mindig nyöszörgött, akármilyen sensitive-t használtam is. Most, hogy vízzel mosom le, és mosható törlővel (régi törölköző szétvágva, benedvesítve), azóta meg se nyikkan. Nyilván nem irritálja a bőrét. 

- Zavarja a gyereket.

Nem zavarja. Én is rettegtem ettől, hisz a másik olyan szép papírvékony. Ákos le se tojja, hogy melyik van rajta, pedig az elsőnél végig figyeltem, hogy mindjárt piszkálni kezdi.

Sőt, ha alszik, egyáltalán nem kel fel többször miatta. De ha valakit nagyon zavarna, már olyan pelenkabetéteket lehet bele kapni, ami magábazárja a nedvességet, és nagyon minimálisat enged vissza a baba popója felé.

A méretét észre se veszi, ami egyébként akkora, mint egy cserére váró eldobhatós. Ezek nem nőnek meg a duplájukra. Természetesen közlekedik, nem zavarja a járásban.

Pont most olvastam egy fórumon, hogy egy babánál csípőprobléma volt születéskor. Az anyuka 6 hetesen kezdett el moshatót használni, ami ugye a két láb között nagyobb csomag vitathatatlanul. A kontrollon már minden rendben volt, az ortopéd szakorvos úgynevezett "terpesz-pelenkát" szokott ajánlani, de ezt látva a mosható pelenkát ajánlotta az anyukáknak. Tehát nem lesz semmi baja a babáknak a moshatótól, sőt!

Arról nem is beszélve, hogy mi is így nőttünk fel.

- Ugyanolyan drága: pelus ára + mosópor, víz, áram: nem éri meg.

Ha beírjuk a keresőbe, hogy mosható pelenka költségei, rengeteg számítást kapunk. Akit részletesen érdekel, nézzen át egy ilyet.

Ákos gyorsszámolásai szerint egy hónapban max 1500 ft-ba kerül ezeknek az extra-mosásoknak a költsége: víz, áram, mosópor, fertőtlenítő, stb.

Mindenki maga tudja mennyit költ pelusra, mi kb 12ezer forintot havonta. Lehet osztani-szorozni, mennyi idő alatt lesz egy gyerek szobatiszta, aztán a kistestvér pelenkaköltségeit hozzáadni.

- Büdös van a pelusok miatt.Nem, nincs büdös. Egy vödör van a fürdőben, benne fertőtlenítő. Minden pelust átöblítek egyszer kézzel sima vízben, úgy mennek a vödörbe, nem a kakiban-pisiben áznak. 3 napig tartom őket ott, mire összegyűlnek, és még akkor sincs semmi szaguk.

- Undorító: Na én vagyok az az anya, aki szivesen átengedi a peluscserét másnak. Textilpelussal sokkal kevésbé zavar, és szinte mindig én csinálom, nem jelent gondot. A kaki szagát is sokkal jobban elnyeli, eldobhatósban már messziről szaglik.

Undorító, ha ki kell mosni? Mikor a ruhája lesz pisis, vagy kakis, azt se dobjuk ki, kimossuk. És nincs semmi baja, sőt, még a kistestvérre is azt adjuk. Akkor ez miért lenne más?

Tény, ha pont akkor nem raktam be kakifogó papírt, kicsit nehezebb a dolog, de megmondom őszintén, sokkal kevésbé taszít a dolog, mint a normál pelusnál.

Igen, nem öröm a kakisat kimosni. Ez van. Engem nem zavar, persze örülök, ha a kakifogóba sikerül a dolog:)

- Esztétika. Túl nagyok ezek a pelenkák.

Ma már olyan kis csini pelusokat lehet kapni, hogy csuda. Igen, picit nagyobbak, mint az eldobhatós.

Ebben meggyőzni nem akarok senkit. Szerintem aranyosak.

Ennyit sikerült összegyűjtenem hirtelen, még én is fejlődés alatt állok. Azt hiszem kb 1-2 hét szükséges ahhoz, hogy átálljon az ember, és automatikusan, egyszerűen menjen minden. Szerintem nincs rossz választás, mindegyik fajtája más okból jó. Lehet rendelni próbacsomagokat is, ha valaki nem tud dönteni.

Én nem bántam meg, bár az első hét igazán küszködve indult, de hamar belerázódtam, és mostmár egyáltalán nem tűnik macerásnak, bonyolultnak az egész. Az biztos, hogy Botival nem fogok ennyit várni.