Üvöltő szelek

   Hogy miért is haltak meg a Bronte nővérek olyan fiatalon, az ember nem is igazán érti mindaddig, amíg egy szép őszi napon 14 fokban a lápon gyalogol süvültő széllel szemben, lába minden egyes lépésnél pár centit belesüpped a finom talajba, melynek toccsanó hangját a növényzet eltompítja, s a pár mérföldes gyaloglás után az ember felemeli a fejét, mert valami irányjelzést lát megint, és hunyorgó tekintettel fürkészi a betűket a nappali sötétségben, miközben próbálja magát egyenesben tartani a gyenge széllökésektől, melyek kellemes nyári eső vízszintesen érkező sűrű cseppjeivel frissítik arcát a sok gyaloglás után.
  Ha úgy éreznénk, hogy az átázott ruha hidegen tapad a combunkra, és az arcunkba hulló hajat már felesleges félresöpörni, mert a széltől szinte odaragadt, és csak annyit változtathatunk az állásán, hogy néha az orrunkba, néha a szemünkbe csapódik, ezzel pár vízcseppet leverve magáról, akkor erőt meríthetünk a 2 mérföldenként felbukkanó táblajelzésből, ami előtt boldogan állunk, és elégedetten nyugtázzuk, hogy az induláskor kiírt 2 mérföld egy órai megfeszített gyaloglás után is 2 mérföld.

  Talán ez az a pont, ahol némely gyengébb akaratú ember megtántorodna, holott pár helyi lakos hasonló állapotban kutyát sétáltat, és vígan rója a dombokat. Ennek látványa erőt ad, és ugyan mi ez a kis szél, egy kis szitáló esőcske amikor már csak 2 mérföld van hátra.

  Újabb félórás bolyongás után a vacogásunk már-már megfutamodásra kényszerítene minket, mikor eszünkbe jut, hogy a hátizsákban van még egy kis pálinka. Hatására erősebbek ugyan nem lettünk, de a levegő mintha melegedett volna pár fokot, és megkaptuk a lendületet a következő mérföldhöz, aminek lejárta után mégnagyobb lendülettel mentem oda egy arra kószáló helyi kutya"sétáltató"hoz megkérdezni, hogy hol van az az átkozott vízesés.

  Nem tudom, milyen hatást kelthettem, mert az arcát nem nagyon láttam a szemembe csapó esőtől, ő meg nem nagyon láthatta az én arcomat, a leomló vizes hajtömegtől, ami szálanként keresztbe-kasban tapadt az arcomra, és még a sálam is párszor át volt tekerve a fejemen, ami már több vizet nem tudott magábaszívni. Annyit láttam csak, hogy fekete haja van, és vakítóan világító kék szemei, de lehet már nem is voltam magamnál, és csak képzeltem az egészet, de annyit biztosan hallottam, hogy vízesés nincs messze, csak a másik dombnak a túloldalán kb 3 mérföldnyire.

  Udvariasan megkértem, ne is magyarázza tovább a pontos helyét, mert újabb lendületet éreztem magamban, és már fordultunk is vissza a városka felé, ami Isten tudja hány mérföldre lehetett már.

Hogy hogy sikerült visszaérni, én arra nem emlékszem, csak képek villannak fel amint egy kb 30 cm széles emberre méretezett kőkapun préseljük át magunkat, majd megpróbálunk a sebes folyású patakká változott ösvényen átevickélni, melyet néhol kőlapok fedtek, hogy a szerencsétlen használni tudja. Használata csak egy nagyon aprócska rizikót hordozott magában, de ezt már csak akkor vettük észre, amikor úgy megcsúsztam, hogy egyik lábbal bokáig merülve a sárban, másik tenyeremre esve majdnem a 2 lépésenként odarottyantott tehénlepényben landoltam, míg azok a barmok csak feküdtek ott a fűben békésen kérődzve, mintha direkt csinálták volna oda ezeket, hogy a boldogtalan turista abban melegedjen fel egy kicsit.

  Délután egy óra lehetett mire a szállásunkhoz értünk azt gondolva, hogy nem fogunk talpra állni soha többé, de hogy önmagunk gondolataival szembekerüljünk, és hitünket magunkban megrendítsük, 5 órai száradás után az idő lecsitultával újra nekiindultunk a lápnak, és a fáradtságtól remegő láb és az útközben előbukkanó romos házban való elszenderedés gondolatának ellenére még épphogy sötétedés előtt teljesítettük tervünket.

  Hogy a Bronte nővérek miért haltak meg fiatalon, azt már az első 10 percben megértettük, de hogy a zord idő ellenére miért vágtak bele ezekbe a sétákba, azt már csak a nap végére.