A temető rémei

(A sztori megtörtént eseményeken alapszik. A mai napig nem tudom, mi volt az, amire a kedves olvasó így fog reagálni: "az meg mi???")

Hűvös, nyirkos őszi este volt. Hatalmas gomolyfelhők borították el az eget, és téli félhomály borult a tájra. A falu lakói lustán házaikba húzódtak, bágyadtan az álmosító időjárástól és fáradtan a borús hangulattól. Közeledett a halottak napja.

A lehulló száraz falevelek zörgése mellett kapu nyikorgása hallatszott. A közeledő léptek egyáltalán nem voltak fáradtak, inkább fürgék, és a sietős kopogás mellé már ismerős hang társult:

- Pirikém! Pirikém! Itthon vagy? Hahó! Pirike!

- Itt vagyok már, mi a baj? - sietett elő Pirike kissé ingerülten a zaklatástól.

- Na végre! Hát egész nap vártam rád, ettől a bokortól, amit ültettetek, pont nem látok át a kaputokra. Miért nem szóltál, mikor érsz haza?

Pirike a kifogáson törte a fejét, amikor Irike már folytatta is.

- Egyedül vagy itthon? Na jobb is, akkor legalább kimehetünk most ketten a temetőbe. Tudod, mondtam már. Na gyorsan vedd a kabátod, holnap már halottak napja, nem érünk rá!

Pirike ugyan 10 évvel fiatalabb volt, de olyan lassan indult a kabátjáért, mintha öreganyó lett volna, és még mindig a kifogáson gondolkodott, de azon vette észre magát, hogy már a kapuig lett taszigálva.

Elővette a kulcsait, hogy mindent bezárjon gondosan, közben Irike egy szatyrot emelt elő a kerítés tövéből olyan ügyesen, mintha csak kamaszkorát élné.

-Hát az meg micsoda? - kérdezte meglepetten Pirike.

- Hogyhogy mi? Te sem gondolhattad komolyan, hogy üres kézzel megyünk oda? Mégis mit csinálnánk akkor velük? Egy egész csapat lehet már ott!

Pirike belenyugvón bólintott, és elindultak a temető felé.

Mire odaértek, már egészen besötétedett. Egy-két gyertya pislákolt csak, és néhány hozzátartozó téblábolt a sírok mellett, akik próbálták elkerülni a halottak napi tömeget.

Irike és Pirike halkan, de céltudatosan közeledett a sírhoz. Sose értették meg egymást igazán, de most egy szívvel, egy lélekkel vágtak neki a feladatnak. Egyikük se mutatta a megtorpanás legkisebb jelét se.

- Hát itt vagyunk- mondta Pirike, zavarában az aranygyűrűket forgatva az ujján, fejét forgatva, vajon ki látja még őket.

Senki se volt a közelben, és ha lett is volna, a kivilágítatlan temetőben nem lehetett volna benne biztos még a szomszédasszony se, hogy tényleg őket látja.

Amíg Pirike így aggodalmaskodott, Irike nem vesztegette az időt, és a sírkő mellé ledobott szatyor tartalmát ürítette ki nagy alapossággal.

- Azok meg mik? -kérdezte Pirike, de választ már nem kapott, mert Irike keze megdermedt a levegőben

-Csssssssssss. - intette le ingerülten.

Aztán tovább suttogott: - Ott vannak.

- Hol? - suttogott Pirike is.

- Nem látod? Ne mozogj. Ott...a sír közepén! Az ibolya mellett! Nézd, már megint! Megmozdult!

Pirike szeme kigúvadt, annyira figyelt, és mintha tényleg látott volna valamit, de nem volt benne biztos. Vitatkozni viszont nem mert, mert mi van, ha mégis csak látta. Úgy érezte, hideg fuvallatt simítja végig a hátát, épp borzongani kezdett volna, mikor Irike félbeszakította elmélkedését.

- Nincs időnk, addig kell cselekedni, amíg itt van. Vagy vannak! Nem tudhatjuk. Fogd ezt meg gyorsan!

Elővett valamit a szatyorból, és mielőtt még Pirike megnézhette volna, már a kezében is volt.

-Ez meg mi?

- Pirike ne értetlenkedj már annyit, mi lenne? Kukoricacsutka! A végénél fogd, mert hoztam benzint is!

És a következő pillanatban már öntötte is rá a benzint.

- Pirikém, ne tátsd a szádat, vedd elő a következőt, csináljuk gyorsan, mert egy nem lesz elég. És ha nem használjuk fel mindet, még egérutat nyernek.

Pirike nagyon vigyázott a gyűrűire, de nem restelkedett, amit meg kell tenni, hát meg kell tenni, végülis apósuk végső nyugalmáról van szó. Locsolta a benzint egyik cső után a másikra, Irike meg rohant velük a virággal beültetett sírhoz, és dugdosta le egyesével a szögletekbe, majd az oldalakhoz, és végül a közepére.

- Ide is kell egy - bíztatta magát - úgy látom itt szokott feljönni.

Kész voltak.

Mindketten hátrébb léptek, koszos benzines-földes kezüket egy rongyba törölgették, Pirike a gyűrűin sopánkodott, ami Irikének kicsinyes elégtételt adott a régi sérelmekért, de mindketten tudták, hamarosan itt az idő.

Irike harcra készen adta az utasításokat, mit hogyan kell csinálni. Nem lesz idő tétlenkedésre, ha csuklóig merülnek is a földben, ha harapás éri is a kezüket, megfutamodni nem szabad, ők állnak nyerésre, ezt észben kell tartani.

Kifújták magukat, a temető teljesen kiürült. Egymásra néztek.

- Kezdjük. - adta meg a végszót Irike.

Gyufát vett elő, és egyesével meggyújtotta a földbe szúrt benzines csutkákat, majd egy nagyon picit hátralépett, hogy jól belássa az egész sírhantot.

A csutkák füstölögve, bűzölögve lassan égni kezdtek. A föld egy-két pontján mintha kezdett volna feljönni a fojtogató füst. És akkor megtörtént.

A kupac közepén mintha megmozdult volna valami. Igen, egyre inkább úgy tűnt, mindjárt felszínre tör.

Irike és Pirike megfeszülten, ugrásra készen várakozott, le nem véve a szemüket arról a bizonyos pontról.

És akkor Irike hirtelen elkiáltotta magát!

- Ott van! A kerti kutya!

És ugrottak mindketten.

Az, hogy egészen pontosan mi történt azon az éjszakán, annál a sírnál, sohasem fogjuk megtudni. Irike állítása szerint elkapta a "kerti kutyát", - bármi legyen is az - és a földhöz csapva végzett vele.

Annyi biztos, hogy több virág ott már nem nő, hiába ültetgeti Irike és Pirike, akik értetlenül állnak a dolog előtt, és felbuzdulva a siker láttán azt fontolgatják, hogy talán az egész temetőt meg kéne tisztítani, nehogy visszatérjenek ezek a fenevadak.

Irike és Pirike büszkesége, amit az elért eredményt csak hatványozott bennük, meggátolja őket további tevékenységükben, hiszen amit ők kemény munkával elértek, más hasznára nem fogják elpocsékolni. És ha véletlenül meggondolnák magukat, azt biztosan látni fogjuk az "érthetetlen módon" kipusztuló sírhanti növényzetből.