A szokásos Ákócával "átmulatott" éjszaka után korán kellett kelni, egy újabb vizsgálat, pontosabban vérvétel, amihez semmi kedvem, de mint tudjuk ez senkit nem érdekel, és amint ezt kinyilvánítanám a védőnőnek, rögtön jönnének a megbotránkozó tekintetek, hogy milyen anya vagyok én. A válasz kicsit bonyolult lenne, ezért zárjuk le annyival, hogy "hát ilyen!".
A tény annyi, hogy az éjszakai 10 ébredés után nincs kedvem korán kelni, kimenni a -8 fokos hidegbe, és pláne nem a kórházban bohóckodni egy olyan vizsgálattal, ami elavult, és jelen pillanatban baromira nem érdekel az eredménye.
Mint tudjuk az élet nem kívánságműsor, és a társadalmi elvárások teljesítése végett pár morgással ezt le is tudtam magamban. Nagypapát felkészítettem, hogy talán délig is vigyáznia kell az unokájára, kitartás!
A reggeli tüdőbénulásos fagyhalált sikerült megúsznom, mert becsatlakoztam a házból dolgozni induló kocsikázókhoz, így hipp-hopp, már ott is voltam a kórházban.
Nekiöltöztem a csapolásnak, számítva arra, hogy leordítják a fejem, ha rám kell várni. Közben egy mogorva nővér mászkált ki-be, én meg a kabátommal és a papírjaim villámgyors előkaparásával szerencsétlenkedtem, hogy odaadjam neki, de ő az elvárásoknak megfelelően rám se tojt.
A kismamák se valami bizalomgerjesztően néztek rám, de mivel más nem maradt, tőlük kértem útbaigazítást.
Az ajtó nem volt zárva, be lehetett menni, ahol épp egy áldozat volt porondon, egy meg várakozott. Így én is beálltam a sorba. És valami hihetetlen dolog történt: kb 5 perc múlva már én következtettem. Mély csalódás volt ez nekem - ismerve a nyíregyházi egészségügyet, de a vért vevő hölgy hamar kiegyenlítette az univerzális rend megbolydulását.
Illedelmesen köszöntem, jó hangosan, hogy ő is értse.
Válasz nem jött. Háttal ült nekem, meg se fordult. Tiszta horror. Ha nem mozgott volna, bármit el tudtam volna képzelni.
Lassan közeledtem, és leültem vele szemben. Még mindig nem nézett rám, csak kereste a fiolákat.
Közben megszólaltam - a hangulat oldásának szándékával, és önmagam védelmében - , hogy a bal karomat adom, mert a másikon nem látszik a véna. Erre nagy mérgesen szembefordult velem (félre ne értsen senki, szemkontaktus még most se volt), és úgy magához húzott a görgős széken, hogy azt hittem mindjárt az ölében leszek. És akkor eltört véletlenül egy fiolát, elkezdezz mormogni, hogy neki hogy fáj a háta, és hogy nem bír mozogni.
Valamit kinyöghettem erre, de ő mérgesen csak annyit mondott, hogy "meg fogok egyszer bénulni!!!!"
Erre már én se tudtam mit szólni, nála a fegyver, inkább hallgatok, mert a végén még ledöf. Így hagytam, hogy tegyen bármit, nekem már mindegy.
Hát nem cicózott, úgy belémvágta a tűt, hogy öröm volt nézni. Szerencsére a vérem jött rendesen, legalább hamar vége. Igaz, hogy egy félóra múlva úgy sajgott a karom, hogy azt hittem, átadta nekem is a bénulást, de ez már csak hab volt a tortán.
Következő kérdéseimet már csak akkor tettem fel, amikor biztos távolban éreztem magam tőle. Bár nem is értem, miért zaklatom őt olyan kérdésekkel, hogy ugyan mikor lesz eredmény, és hova kell értemenni, mikor ő épp lebénul. Dehát ilyenek ezek a kismamák, hülyék és tapintatlanok.
És már kint is voltam a folyosón, irány időpontot kérni a tesztebédre. Igen, tesztebéd. Ez egy nagyon hasznos találmány, én is most találkoztam vele. Kedves védőnőm, aki egyébként Ákócámat félévig meg se nézte, papírjait utólag írkálja be, most az értelmetlen dolgokban nagyon buzgó. Úgy érzi, aggódnia kell a cukrom miatt. Miért is? Volt cukros a családban? Nem. Előző terhességnél volt probléma? Nem. Most van probléma? Nincs. Hát akkor mi az a nagy gond? Nem más, mint hogy Ákos nagy súllyal született. 4300grammal. (Igen, átfért valahogy) Egészséges volt? Igen.
Hát ebből a megfontolt okból merül fel a gyanú, hogy nekem terhességi cukrom lehet, ezért tesztebédre kell mennem. Kaptam egy menüsort, olyan kajákkal, amit még menzán se adtak soha, csináljam meg, egyem meg délben, és félóra múlva vérvétel. Az időpontkérésnél egy 50-60 év körüli kedves hölgy volt, aki természetesen úgy érezte, vagyunk annyira közeli kapcsolatban fél perces találkozás után, hogy tegezzen. Na nem baj, kérdi, hogy nem vagyok-e babonás, mert 13-ára van időpont. Én meg csak azon töprengtem félig hangosan, hogy hová teszem Ákócát, na erre mondja, hogy jaaaa, hát itt fogok ülni 3-ig! Már meg se kérdeztem, hogy vajh azért, mert megvárják, amíg kimegy belőlem az ebéd, és akkor vesznek vért, mikor már semmit se tudnak megállapítani belőle, vagy azt kell megnézniük, hogy rosszul leszek-e attól a förtelmes kajától, amit lenyomkodtam a torkomon. Filozofikus gondolataimat hamar félretettem, mert visszakaptam a kiskönyvemet, és a kedves hölgy gyorsan elbúcsúzott tőlem a következő szavakkal: "Na csókoltatlak", és ezzel elhúzta a kis tili-toli üvegablakát. Még viszontcsókoltatni se volt időm.
És végre jött a nap kellemes része, amikor a Müller kinyitására vártam, mert megérkezett Ákos állatkás kiszongorája, így a holtidőben beültem egy forrócsokira. Ha lúd, legyen kövér, mogyorósat kértem. Én a mogyorót ugyan nem éreztem, de a kedves személyzet, akik unottan bagóztak, és akiknek még véletlenül se ragad semmi mosoly, vidámság, kedvesség az arcára, hát rögtön feledtették velem ezt a tényt. Azt is, hogy amint megfogtam a poharat, tiszta csokis lett a kezem, de a kislány volt annyira figyelmes, hogy az ellenkező irányba forgatja a csokipacás részt, hogy legalább esztétikailag elégedett legyek.
Békésen elvettem a szórólapok közül a roppant izgalmas tartalommal megtöltött Korzó-újságot, és lapozgatni kezdtem. Éreztem én, hogy itt ezt nem illik, és egy ilyen helyen cigivel a kezemben a Cosmo-t kéne bújnom. A feszültséget viszont odáig fokoztam, hogy kinyitottam a hátsó oldalon, és elkezdtem rejtvényt fejteni. Most hogy jobban belegondolok, én az ilyen "menő" helyeken még sose láttam senkit se rejtényezni. Főleg nem a Korzó-újságban. És ráadásul könyvutalványért!
Gyors valószínűségszámítás: rejtvény+Korzó+könyutalvány= hatalmas esély a nyereményre.
Így mélázgattam, amikor már a harmadik csapat Korzó-stuff jött oda bagózni. Akkor szépen arrébbtelepedtem egy asztallal, ami már olyan szerencsés helyen volt, hogy a mozgólépcső lágy morajára kortyolgathattam a forrócsokimat, nézve a kivilágított fények mellett felfelé haladó sáros cipőket, a gazdájuk meg lefelé bámulva az én rejtényemet, arra pályázva, hogy majd ők megnyerik helyettem a könyvutalványt.
Idilli, adventre készülődő hangulatomnak a telefoncsörgés vetett véget, Ákos, hogy hazavisz. És amíg telefonbeszélgetés közben a kislány, aki olyan jól végezte a dolgát, hogy 10 forintnyi borravalóval se szándékoztam jutalmazni, odajött pakolni, én odaadtam az 500-ast a 390-es csokiért, és amíg pakolt, én meg beszéltem, marha módjára, megköszöntem, mert az angolok úgy rászoktattak erre, hogy még tán azt is megköszönném, ha pofánvágnának. A leleményes dolgozó egy percig se értette félre a dolgot, és végérvényesen eltűnt az 500-asom a zsebében, mint jól megérdemelt jutalom.
Túllendülve a problémán, felkaptam a kiszongorát, és végre hazakeveredtem.
Csend és béke, egész napos áramszünet, nagypapa és Ákóca, szétszórt papírok, szárazbab szerteszét, eltépett mesésfüzet, szőnyeg alól félig kilógó újonnan vásárolt Bogyó és Babóca 2 DVD összekarcolva, kisebb agyvérzés, és mindez röpke 2 óra alatt.
Pár órám maradt, hogy kiheverjem a történteket, aztán nagymama megérkeztével irány a fogorvos, ahol 2 fogamat mentettem meg a kihúzástól, mert a doki szerint nem fog lemenni a gennygóc (most 2 nappal utána már semmi sincs ott), aztán hazavezettem, és rákapva a dolog ízére elkezdtem morogni egy-két vezetőre...úgy látszik kezdek belejönni.
És este már nem volt más dolgunk, mint meghallgatni a vezeték nélküli csengő 36 csengőhangját egyesével Ákóca nyomkodásában, hol erősödve, hol gyengülve a kanapé körül rót végtelen körök következményeként.
A tény annyi, hogy az éjszakai 10 ébredés után nincs kedvem korán kelni, kimenni a -8 fokos hidegbe, és pláne nem a kórházban bohóckodni egy olyan vizsgálattal, ami elavult, és jelen pillanatban baromira nem érdekel az eredménye.
Mint tudjuk az élet nem kívánságműsor, és a társadalmi elvárások teljesítése végett pár morgással ezt le is tudtam magamban. Nagypapát felkészítettem, hogy talán délig is vigyáznia kell az unokájára, kitartás!
A reggeli tüdőbénulásos fagyhalált sikerült megúsznom, mert becsatlakoztam a házból dolgozni induló kocsikázókhoz, így hipp-hopp, már ott is voltam a kórházban.
Nekiöltöztem a csapolásnak, számítva arra, hogy leordítják a fejem, ha rám kell várni. Közben egy mogorva nővér mászkált ki-be, én meg a kabátommal és a papírjaim villámgyors előkaparásával szerencsétlenkedtem, hogy odaadjam neki, de ő az elvárásoknak megfelelően rám se tojt.
A kismamák se valami bizalomgerjesztően néztek rám, de mivel más nem maradt, tőlük kértem útbaigazítást.
Az ajtó nem volt zárva, be lehetett menni, ahol épp egy áldozat volt porondon, egy meg várakozott. Így én is beálltam a sorba. És valami hihetetlen dolog történt: kb 5 perc múlva már én következtettem. Mély csalódás volt ez nekem - ismerve a nyíregyházi egészségügyet, de a vért vevő hölgy hamar kiegyenlítette az univerzális rend megbolydulását.
Illedelmesen köszöntem, jó hangosan, hogy ő is értse.
Válasz nem jött. Háttal ült nekem, meg se fordult. Tiszta horror. Ha nem mozgott volna, bármit el tudtam volna képzelni.
Lassan közeledtem, és leültem vele szemben. Még mindig nem nézett rám, csak kereste a fiolákat.
Közben megszólaltam - a hangulat oldásának szándékával, és önmagam védelmében - , hogy a bal karomat adom, mert a másikon nem látszik a véna. Erre nagy mérgesen szembefordult velem (félre ne értsen senki, szemkontaktus még most se volt), és úgy magához húzott a görgős széken, hogy azt hittem mindjárt az ölében leszek. És akkor eltört véletlenül egy fiolát, elkezdezz mormogni, hogy neki hogy fáj a háta, és hogy nem bír mozogni.
Valamit kinyöghettem erre, de ő mérgesen csak annyit mondott, hogy "meg fogok egyszer bénulni!!!!"
Erre már én se tudtam mit szólni, nála a fegyver, inkább hallgatok, mert a végén még ledöf. Így hagytam, hogy tegyen bármit, nekem már mindegy.
Hát nem cicózott, úgy belémvágta a tűt, hogy öröm volt nézni. Szerencsére a vérem jött rendesen, legalább hamar vége. Igaz, hogy egy félóra múlva úgy sajgott a karom, hogy azt hittem, átadta nekem is a bénulást, de ez már csak hab volt a tortán.
Következő kérdéseimet már csak akkor tettem fel, amikor biztos távolban éreztem magam tőle. Bár nem is értem, miért zaklatom őt olyan kérdésekkel, hogy ugyan mikor lesz eredmény, és hova kell értemenni, mikor ő épp lebénul. Dehát ilyenek ezek a kismamák, hülyék és tapintatlanok.
És már kint is voltam a folyosón, irány időpontot kérni a tesztebédre. Igen, tesztebéd. Ez egy nagyon hasznos találmány, én is most találkoztam vele. Kedves védőnőm, aki egyébként Ákócámat félévig meg se nézte, papírjait utólag írkálja be, most az értelmetlen dolgokban nagyon buzgó. Úgy érzi, aggódnia kell a cukrom miatt. Miért is? Volt cukros a családban? Nem. Előző terhességnél volt probléma? Nem. Most van probléma? Nincs. Hát akkor mi az a nagy gond? Nem más, mint hogy Ákos nagy súllyal született. 4300grammal. (Igen, átfért valahogy) Egészséges volt? Igen.
Hát ebből a megfontolt okból merül fel a gyanú, hogy nekem terhességi cukrom lehet, ezért tesztebédre kell mennem. Kaptam egy menüsort, olyan kajákkal, amit még menzán se adtak soha, csináljam meg, egyem meg délben, és félóra múlva vérvétel. Az időpontkérésnél egy 50-60 év körüli kedves hölgy volt, aki természetesen úgy érezte, vagyunk annyira közeli kapcsolatban fél perces találkozás után, hogy tegezzen. Na nem baj, kérdi, hogy nem vagyok-e babonás, mert 13-ára van időpont. Én meg csak azon töprengtem félig hangosan, hogy hová teszem Ákócát, na erre mondja, hogy jaaaa, hát itt fogok ülni 3-ig! Már meg se kérdeztem, hogy vajh azért, mert megvárják, amíg kimegy belőlem az ebéd, és akkor vesznek vért, mikor már semmit se tudnak megállapítani belőle, vagy azt kell megnézniük, hogy rosszul leszek-e attól a förtelmes kajától, amit lenyomkodtam a torkomon. Filozofikus gondolataimat hamar félretettem, mert visszakaptam a kiskönyvemet, és a kedves hölgy gyorsan elbúcsúzott tőlem a következő szavakkal: "Na csókoltatlak", és ezzel elhúzta a kis tili-toli üvegablakát. Még viszontcsókoltatni se volt időm.
És végre jött a nap kellemes része, amikor a Müller kinyitására vártam, mert megérkezett Ákos állatkás kiszongorája, így a holtidőben beültem egy forrócsokira. Ha lúd, legyen kövér, mogyorósat kértem. Én a mogyorót ugyan nem éreztem, de a kedves személyzet, akik unottan bagóztak, és akiknek még véletlenül se ragad semmi mosoly, vidámság, kedvesség az arcára, hát rögtön feledtették velem ezt a tényt. Azt is, hogy amint megfogtam a poharat, tiszta csokis lett a kezem, de a kislány volt annyira figyelmes, hogy az ellenkező irányba forgatja a csokipacás részt, hogy legalább esztétikailag elégedett legyek.
Békésen elvettem a szórólapok közül a roppant izgalmas tartalommal megtöltött Korzó-újságot, és lapozgatni kezdtem. Éreztem én, hogy itt ezt nem illik, és egy ilyen helyen cigivel a kezemben a Cosmo-t kéne bújnom. A feszültséget viszont odáig fokoztam, hogy kinyitottam a hátsó oldalon, és elkezdtem rejtvényt fejteni. Most hogy jobban belegondolok, én az ilyen "menő" helyeken még sose láttam senkit se rejtényezni. Főleg nem a Korzó-újságban. És ráadásul könyvutalványért!
Így mélázgattam, amikor már a harmadik csapat Korzó-stuff jött oda bagózni. Akkor szépen arrébbtelepedtem egy asztallal, ami már olyan szerencsés helyen volt, hogy a mozgólépcső lágy morajára kortyolgathattam a forrócsokimat, nézve a kivilágított fények mellett felfelé haladó sáros cipőket, a gazdájuk meg lefelé bámulva az én rejtényemet, arra pályázva, hogy majd ők megnyerik helyettem a könyvutalványt.
Idilli, adventre készülődő hangulatomnak a telefoncsörgés vetett véget, Ákos, hogy hazavisz. És amíg telefonbeszélgetés közben a kislány, aki olyan jól végezte a dolgát, hogy 10 forintnyi borravalóval se szándékoztam jutalmazni, odajött pakolni, én odaadtam az 500-ast a 390-es csokiért, és amíg pakolt, én meg beszéltem, marha módjára, megköszöntem, mert az angolok úgy rászoktattak erre, hogy még tán azt is megköszönném, ha pofánvágnának. A leleményes dolgozó egy percig se értette félre a dolgot, és végérvényesen eltűnt az 500-asom a zsebében, mint jól megérdemelt jutalom.
Túllendülve a problémán, felkaptam a kiszongorát, és végre hazakeveredtem.
Csend és béke, egész napos áramszünet, nagypapa és Ákóca, szétszórt papírok, szárazbab szerteszét, eltépett mesésfüzet, szőnyeg alól félig kilógó újonnan vásárolt Bogyó és Babóca 2 DVD összekarcolva, kisebb agyvérzés, és mindez röpke 2 óra alatt.
Pár órám maradt, hogy kiheverjem a történteket, aztán nagymama megérkeztével irány a fogorvos, ahol 2 fogamat mentettem meg a kihúzástól, mert a doki szerint nem fog lemenni a gennygóc (most 2 nappal utána már semmi sincs ott), aztán hazavezettem, és rákapva a dolog ízére elkezdtem morogni egy-két vezetőre...úgy látszik kezdek belejönni.
És este már nem volt más dolgunk, mint meghallgatni a vezeték nélküli csengő 36 csengőhangját egyesével Ákóca nyomkodásában, hol erősödve, hol gyengülve a kanapé körül rót végtelen körök következményeként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése