5 nap London és egymás ellen

Valahányszor felmerült a gyerekvállalás gondolata, mindig azok az anyák lebegtek a szemem előtt, akik mindenhova magukkal viszik a babájukat, magukra kötnek egy hordozókendőt, és semmi sem állíthatja meg őket. A gyerek meg szépen elvan, kukucskál a hordozóból a világra, tapad az anyahajóhoz, mint valami kis majmocska, és hagyja anyukáját intézni a dolgait.

Ahogy megszületett Ákos, rögtön tudtam: ez nem az a gyerek.

Természetesen valami csodában reménykedtünk, hogy mire Londonba megyünk, már egész kompromisszumkész lesz. Hát nem.

1.nap:
A Nyíregyháza-Ferihegy autóút kisebb kínlódások árán lement. Itt megjegyezném, hogy egyszer a gyerekek hatalmas bosszút fognak állni azon az emberen, aki feltalálta a gyerekülést.

A repülőn szerencsére egy Hugh Laurie hasonmás ült mellénk, aki elég jól elszórakozott Ákócával. Azt hiszem egy nyelvet beszéltek. Na és a sok ember....alig lehetett válogatni, hogy kivel szemezzen, és bűvölje vigyorogva addig, amíg sóhajokban nem tört ki a leigázott angol nép: "ohh...so gorgeous..."

Itt azért én is felemeltem a fejem, hadd lássák kitől örökölt a gyerek.
A peluscserét nem lehetett kikerülni, és talán ez is lett a nap fénypontja. Akik voltak olyan bátrak, hogy kipróbálták már a wc-t repülés közben, azok sejthetnek valamit a dologból, de tisztába tenni ott egy gyereket, az maga a gyönyör.
Ahogy bemegyünk a wc-be, szemben van egy csapott fal. Azon van egy lenyitható lap, amit elvileg pelenkázás céljából raktak oda. Ha ezt lenyitom, az teljesen fedi a Wc-t. Ekkor jön rá az ember, hogy az ajtót maga mögött képtelenség bezárni, mivel annyi hely van csak ebben a fülkében, hogy a wc-re üljön, de mivel ezt a részt mostmár a "pelenkázó" foglalja el, akkor vagy a gyerek tisztába rakja magát, vagy az ajtót nyitva hagyom. A következő érdekesség, hogy a pelenkázó rész kb egy 3 hónaposra van kitalálva. Mindegy, beszuszakolom Ákost, próbálom ott is tartani, mert rögtön lefejeli a falat, ha kicsit felemelkedik. Lefoglalni persze ilyenkor nem lehet semmivel, de szerencsére elkapja a feje mögött levő folyékony szappan tartót, ami úgy oda van rögzítve, hogy annak lecibálásával leköti magát. Kárt tenni végülis nem sikerült benne, de az se érdekelt volna két csupasz rugdolózó lábbal a jobbkezemben, másikban pelus, törlőkendő, a gatyája fogalmam sincs már, hol volt.
Azt hiszem a küldetés így is lehetetlen, de még megspékelik azzal, hogy a gyerek lába nem feléd néz, hanem oldalra. Ennek csak egy végkimenetele lehet: minden és mindenki szaros lesz. Ez van, örülünk, hogy a ruhára nem ment.
A vonat már nem volt olyan szórakoztató, és Keresztapuhoz  érve is csak az Alma Zenekar Szuperkukák című videoklippje után nyugodtak le a kedélyek.

Az éjszakákról azt hittük, rosszabbak már nem lehetnek...természetesen tévedtünk ebben is.

Mivel a szoba még nem melegedett be, és kisgyerekes családként hozzászoktunk a 22 fokhoz, a következőképpen néztünk ki. Én a falfelőli oldalon pulóverben, a pulóver az orromra húzva, próbáltam elnyomni a vacogást, nehogy felkeljen a gyerek. A nagyobbik kiadású Ákos a másik oldalt, kiszorulva a dunyha alól, valamit a sötétben magára húzva összegörnyedve vacoga, a kisebbik kiadás középen, dunyha alatt, kiterülve, mélyen, békésen szuszogva, két kezét kétoldalra kinyújtva igazak álmát aludta. Hát mit mondjak, nem sok esélyt hagyott nekünk, hogy mi is elférjünk az ágyon. Azt hiszem 10 perc elteltével hirtelen nagyon honvágyunk lett.

2. nap:
Még élünk! Nem fagytunk meg. Hajnal 4-re már egész jó idő lett a szobában. Bár ezt észrevettük az éjszaka folyamán többször is, mikor a kis uraságnak sürgősségi teapótlásra volt szüksége.
Frissen kipihenten indultunk Lewishambe, ami a legközelebbi bevásárlóhelynek bizonyult. Egy férfivel vásárolni indulni nem szerencsés ötlet. Kettővel egyenesen tragédia. Vásároltunk Ákosnak, vásároltunk Ákócának, és ennél a pontnál mindkettőnek elege lett a vásárlásból. Mintha két nyűgös gyerekkel indultam volna útnak. Feladtam. Jobbnak láttam hazamenni, nehogy valakinek bántódása essen.
Miután kipanaszkodtam magam, Ákóca rámnéz csodálkozva, és elmosolyodva jól megpaskolja az arcom a "Jól van anya, naaaaaaa"-mozdulattal
Este még a Fazekas család (szia Laci, lájkolj!) meglátogatása is belefért, Ákóca barátságosan üdvözölte Dotyikát, de Dotyi még nem pasizik, úgyhogy nyűgbe torkollot, ideje aludni.
3.nap:

 Ez megadta London ízét. Adta volna, ha lett volna elég időm, de a hülye üzletek az Oxford street-en, csak délben nyitottak. Ez sem gátolt meg abban, hogy belevessem magam a forgatagba, már ha férjuram volt olyan kedves, hogy szabadra engedte a bennem rejlő fenevadat, és elengedett egyedül olyan pénz-limittel, amit legnagyobb fájdalmam ellenére se sikerült kimerítenem, pedig én mindent megpróbáltam. (Azt azért meg kell, hogy említsem, hogy a pénz az eladott Sbux részvényeimből jött, de mivel az első számú bejegyzésemben említett házikó a fő cél, csak most az egyszer próbáltam elvetni a súlykot.)

Az idő sajnos rohant, 4-re a volt munkatársaimmal volt megbeszélve a találka. Végig se értem az utcán (röpke 3 óra alatt), és mennem kellett. Lehet annál nagyobb büntetés egy nőnek, minthogy egy bankkártyával a kezében az Oxford street-en nincs elég ideje????
Furcsa, hogy csak egy pár órára voltam távol, mégis a nagy tömegben annyira hiányoztak az Ákosaim, hogy alig vártam a találkozót, és hogy ők is odaérjenek. Ahogy feljöttem a metróból, olyan érzésem volt, mintha csak tegnap jártam volna ott. Csak az utcán futkározó öltönyös bankárjaimat hiányoltam, de nem lehet mit tenni, vasárnap mégsem fognak miattam dolgozni.

Minden ugyanolyan gyönyörű volt, és én ugyanúgy rohantam, hogy el ne késsek, mint előtte. Mielőtt bekanyarodtam volna, már megmagyarázhatatlan mosoly ült ki az arcomra, és olyan örömmel mentem be, mint még soha. Nagyon jó volt újra látni a munkatársaimat, már amelyik kíváncsi volt ránk, és eljött, és az ingyen kávé is nagyon jól esett. Ákócám is hozta a formáját, azt se tudta, hogy a kínait nevesse ki, vagy a bangladesit. A csokiember nem jött el, vele nem vagyunk jóban.
Aztán zárás előtt csak jutott egy kis ingyenkaja is, mire Ákóca nyűgössége is tetőfokára hágott. Kiderült, hogy a pelenkában nem csak egy gyönyörű popó van, hanem más  is. Bementem utoljára az irodába, de ott se volt semmi hely a peluscseréhez, így kénytelen voltam az asztalon véghezvinni a műveletet. Ennek semmi nyoma nem maradt, kivéve néhány error üzenet a számítógép képernyőjén annak következményeként, hogy a hátonfekvés túl unalmasnak bizonyult, és egy kódfeltörés még belefért az időbe.
Hazafelé a London Bridge-en sétáltunk át, ahol minden nap jártam hazafelé. Ákócának is ismerősek lehettek a zajok még a pocakban eltöltött időből, mert talán ezt élvezte a legjobban. Nézte a buszokat, taxikat, a rengeteg embert, és közben meg nem állt keze-lába.

4.nap:

Keresztapu szeretne elmenni Portsmouthba. Megyünk! Azért egy kis kitérővel még kikukucskáltunk a Westminsterbe, mert Ákócának kell egy Big Ben-es kép, aztán irány a jó öreg Waterloo Station. A cél a Historic Dockyard, ami annyit jelent: hajók, hajók és hajók. Talán annyi azért nem. Meglepetésemre a belépővel egy kis hajókázásra is volt jegyünk, ami bemutatta a kikötőben álló hadihajókat. Ez nagyon jó programnak tűnt mindaddig, amíg Ákóca úgy nem döntött, hogy elkezd

 nyüszögni, aztán ezt továbbfejleszti sírdogálássá, majd eszeveszett elkeseredett ordítássá. Ekkor már mindenki minket nézett, és én kénytelen voltam felállni a hajó végében, és megpróbálni elringatni, ami a 9 kiló körüli súlyát nézve, már inkább volt komédia, mint tragédia. Persze nekem nem volt vicces, nem is láttam végül semmit az egész bemutatóból, de erre való a fényképezőgép, majd megnézzük a képeket! Aztán egyszercsak egyik pillanatról a másikra elaludt. Ekkor véget ért a túra.

A HMS Victory szerencsére csak ezután jött, és Nelson admirális szelleme békét hozott nekünk is.

5.nap:
A legszörnyűségesebb. Repülőn ordítás, kocsiban ordítás. Az egyetlen vicces dolog, hogy a repülőn most is tisztába kellett tenni a fenséges popót. A wc nem lett azóta se nagyobb.

Hogy a sikert megünnepeljük, jöhet a kaja egy kis turbolenciával, és a gyerek száján kívül mindenhova jutott a borsófőzelék csirkével, a kis mellény pillanatok alatt szakállkává alakul, el is távolítottuk a végén. Aztán a beígért ordítás, én járkálok fel-alá, amíg el nem alszik, és remélem, hogy a mellettünk levő csajnak nem vettem el egy életre a kedvét a gyerekvállalástól.

Ahogy leszálltunk, mintha kicserélték volna Ákost, vigyorgott mindenkire, barátkozott, örömködött, jól becsapta a társaságot, begyűjtötte a dícsérő szavakat, aztán autóút haza, azt inkább már le se írom.

Összefoglalva:
Megvettem az első szemránckrémemet, azt hiszem ezek után szükségem lesz rá.

Végre itthon, itt a kis szobánk, megvan a kiságyunk, megvan a sütifaló kincsesbödön is, és ahogy a szobájában ringatom a térdemen, olyan kis ártatlan arccal, becsukott szemmel, felhúzott szemöldökkel szürcsölgeti a teáját, mintha az angyalok szálltak volna a földre.
Majd' összeesünk a fáradtságtól, de nézve ahogy durmol, összeszorul az ember szíve...nem hagynánk itthon semmi pénzért.