Nincs időm nagy szavakra. Megölelem azt, akivel élek. Felhívom a szüleimet. Néha unalmas, néha rutinszerű. Mi mást mondhatnék, nem történt semmi különös. Ez az élet. Vannak szüleim, van szerelmem, van testvérem, vannak barátaim, vannak, akik nem a barátaim, mégis valami különöset jelentenek nekem.
Ez az életem. És ha nem ez lenne? Ha elvesztenék ma mindent. Elmondtam valaha is, hogy Te jelented nekem a mindent? Hogy nélküled az életem sivataggá válna? Hogy minden, ami szép, elveszne belőle nélküled? Ha elmondanám, egyáltalán elhinnéd, hogy ennyire lehet valaki fontos? Hogy nélküled egy megkeseredett ember lennék, hogy nélküled nem lenne szép az élet, nem venném észre, hogy a fák rügyeznek, hogy az emberek lehetnek kedvesek is, hogy van értelme az életnek, és szép és az Isten csodáját lehet látni minden nap.
Nélkületek csak egy árva lennék, és nem jutna eszembe az otthon melege, és nem tanultam volna meg soha, mi az, törődni a másikkal, és nem lenne hova haza mennem, nem várna senki otthon, nem idegesítene, hogy már megint mit nem értetek azon, amit mondok, miért nem úgy gondoljátok, ahogy én.
És nem fájna a gondolat, hogy a kezetek egyre ráncosabb, és miért nem vagytok még mindig 30, hogy gondoskodjatok rólam, ha kell, hogy hiába lázadjak minden ellen, valaki akkor is szeretni fog, és akármit teszek, ez nem változik. És hogy adhatnék minél többet abból, amit csak én adhatok nektek, hogy megháláljam mindazt, amit az életetekből adtatok?
És ha nem lett volna kivel verekednem, és nem kényszerített volna valaki arra állandóan, hogy 1960-tól tudjam az összes Forma-1-es világbajnok nevét, és 11 évesen nem kellett volna Guns 'N' Rosest hallgatnom, és megtanulnom a lehetséges menekülési módokat egy erősebb ember elől, vagy hogy hogy alkalmazzuk a pszichikai terrort, mikor már az erő kevés, hogy "nyálas" dolgokat ne mondjunk, és ne csináljunk, hogy ne legyek egy nyafogógép, és tanuljam meg, hogy nem fog senki segíteni, felesleges sírni.
És később mégis jöttél segíteni, és tudtam, hogy megvédesz bármi áron, és én is megvédlek téged bármi áron, mert mi egy vér vagyunk, és mi a csokiból még most is a nagyobbik részt ajánljuk fel a másiknak, mert mi törvényekhez vagyunk kötve. És nem ölelgetjük egymást, és nem mondjuk, hogy szeretlek, mert az nagyon ciki lenne.
Soha nem fogom elmondani nektek, mert nem tudom. De azt is tudom, hogy tudjátok szavak nélkül is, mert ti velem együtt léteztek, és én veletek együtt létezem.
Ez az életem. És ha nem ez lenne? Ha elvesztenék ma mindent. Elmondtam valaha is, hogy Te jelented nekem a mindent? Hogy nélküled az életem sivataggá válna? Hogy minden, ami szép, elveszne belőle nélküled? Ha elmondanám, egyáltalán elhinnéd, hogy ennyire lehet valaki fontos? Hogy nélküled egy megkeseredett ember lennék, hogy nélküled nem lenne szép az élet, nem venném észre, hogy a fák rügyeznek, hogy az emberek lehetnek kedvesek is, hogy van értelme az életnek, és szép és az Isten csodáját lehet látni minden nap.
Nélkületek csak egy árva lennék, és nem jutna eszembe az otthon melege, és nem tanultam volna meg soha, mi az, törődni a másikkal, és nem lenne hova haza mennem, nem várna senki otthon, nem idegesítene, hogy már megint mit nem értetek azon, amit mondok, miért nem úgy gondoljátok, ahogy én.
És nem fájna a gondolat, hogy a kezetek egyre ráncosabb, és miért nem vagytok még mindig 30, hogy gondoskodjatok rólam, ha kell, hogy hiába lázadjak minden ellen, valaki akkor is szeretni fog, és akármit teszek, ez nem változik. És hogy adhatnék minél többet abból, amit csak én adhatok nektek, hogy megháláljam mindazt, amit az életetekből adtatok?
És ha nem lett volna kivel verekednem, és nem kényszerített volna valaki arra állandóan, hogy 1960-tól tudjam az összes Forma-1-es világbajnok nevét, és 11 évesen nem kellett volna Guns 'N' Rosest hallgatnom, és megtanulnom a lehetséges menekülési módokat egy erősebb ember elől, vagy hogy hogy alkalmazzuk a pszichikai terrort, mikor már az erő kevés, hogy "nyálas" dolgokat ne mondjunk, és ne csináljunk, hogy ne legyek egy nyafogógép, és tanuljam meg, hogy nem fog senki segíteni, felesleges sírni.
És később mégis jöttél segíteni, és tudtam, hogy megvédesz bármi áron, és én is megvédlek téged bármi áron, mert mi egy vér vagyunk, és mi a csokiból még most is a nagyobbik részt ajánljuk fel a másiknak, mert mi törvényekhez vagyunk kötve. És nem ölelgetjük egymást, és nem mondjuk, hogy szeretlek, mert az nagyon ciki lenne.
Soha nem fogom elmondani nektek, mert nem tudom. De azt is tudom, hogy tudjátok szavak nélkül is, mert ti velem együtt léteztek, és én veletek együtt létezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése