Szent Péter bazilika. A második legnagyobb keresztény templom. 60 ezer embert képes befogadni. Eredetileg hogy Istent tisztelhessék ott.
Rengeten mennek csak megnézni, vagy vallási okokból, hogy megérintsék "Szent Péter" lábát. Amikor beálltam a sorba, hogy bejussak, izgatottan vártam az élményt, amit kapok. Félóra várakozás után visszazavartak, mert a vállam kint volt. Másnak a melle, de az ugye nem volt az előírásokban, az én vállam meg benne volt. Kendő kell, mondták, és elzavartak. Ültem a a sor mellett elkeseredetten, sírásra görbülő szájjal. Különösebben senkit nem érdekelt, de nem is vártam a "hívektől" semmit. Aztán Ákos beszaladt, és a temlom boltjában (ami ugye nem ellenkezik a szabályokkal, csak éppen Jézus verte ki az árusokat a jeruzsálemi templomból, dehát az meg kit érdekel) vett nekem egy kendőt, hozta nekem, és onnantól már nem voltam erkölcstelen.
Beléptünk a bazilikába, és minden percben egy őrbe botlottunk, aki úgy figyelt minket, és a többi "közveszélyes látogatót", mintha bármelyik pillanatban képes lett volna "lefegyverezni" minket. E nyugtató érzés után odamentünk a Szent Péter szoborhoz, aminek a lába már elkopott a sok érintéstől. Az őrök úgy hajtották ott a sorban álló embereket, hogy aki hitt az érintés erejében, és elérzékenyült, már azon vette magát észre, hogy vki eltolja és mérgesen rászól, mint valami börtönőr.
Bárhol kerestem, nem találtam azt, amit vártam.
Aztán megláttam egy fénycsóvát, ami a legszebb dolog volt ezen az idegen helyen.
Az ablakon keresztül tört be, és egy imádkozó gyereken állt meg. Amit az emberek nem tudnak elérni a festményeikkel és szobraikkal, az ott volt abban a fénysugárban.
Mert Istent nem lehet bazilikákba zárni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése