Amikor "elvan" a baba

Hamarosan itt a nyár. Kimehetünk az udvarra játszani, akár egész napra is. Homokozni, pancsikolni, fűben hemperegni, kutya szájából kimászni, cicát kergetni, tyúkokat hajkurászni. Szórakozásunknak csak a fantázia szab határt.

De még nincs olyan jó idő, hogy a napi 1-2 órás kintlétbe ez mind beleférjen, és még járni sem tudunk, a föld is túl hideg. Erre a kis időre bent kell találnunk valami mókát.

Mit is csináljunk a lakásban, amikor már felfedeztük négykézláb az összes helyiséget, játékokat aznapra meguntuk, a számítógépre nem lehet mászni, kábeleket nem lehet rágni, nem is beszélve a konnektorokról, függönybe kapaszkodásról, orchidea szirmainak közelebbi fizikális megvizsgálásáról, elliptikus trénerre mászásról... a lista kimeríthetetlen.

Kész csoda, hogy egyes tevékenységekbe már beletörődtek a kedves szülők, és nincs különösebb reakció, mint pl az éjjeli szekrény tetejéről a "felesleges" dolgok letakarítása, a fenyőágy végének megrágása, DVD-k kipakolása, és egyenként a Tv állvány alá történő benyomkodása.

És mi van akkor, ha ezzel a napi rutinnal hamar végzünk, és még maradt pár óra további hasznos foglalkozásra, de anyuka már nem bír futkározni, földön csúszni, asztal alá mászni?

Akkor bizony leül pár percre megnézni az e-mailjeit. Többnyire egy levél elolvasása a 3., 4. nekifutásra sikerül, mert még eközben is azt a szerencsétlen gyereket próbálja megfosztani a felfedezés örömétől.

Ám ha szerencsés napunk van, bekövetkezik az, amire a gyanútlan felnőtt sose számít, és csupán 1-2 perc szükséges hozzá. Tartana tovább is, de addigra az anyuka feleszmél, és az első sokk után véget vet a mókának.

Ezek azok a ritka pillanatok, amikor "elvan" a gyerek.

Honnan ismerjük fel ezeket a kivételes alkalmakat? Főbb jellemzője, hogy olyan érzésünk van, mintha rövid filmszakadás történt volna. 1 perc néma csend a sejttető előjel, és az a mondat előzné meg, hogy "jaj milyen szép csendben eljátszik a kis drága", de mivel ez túl szép lenne, és a gyanút sose tudjuk elhagyni, felnézünk, és az elénk táruló látvány olyan döbbenetet vált ki, hogy hirtelen szólni sem tudunk.

Hogy konkrét példákkal szolgáljak:

Kezek csuklóig a popsikenőcsbe mélyedve, száj szélétől az állig fehér borotvahabszerű képződmény, a gyerek arca elgondolkozó, figyelme egy dologra összpontosul. A szőnyegben pici fehér kézlenyomatok, ahol valamilyen más formát látunk, ott mélyebb eldolgozás történt, hogy az alsóbb rétegek is tökéletes ápolást kapjanak.

A csörgő plüsskocka, és a centiméter-szallag valahonnan felszínre kerülve szintén hidratálást kapott, a kistáska és a számítógépház fala óvatosan, de szakszerűen megkenegetve. És a finom bababőr hosszantartó ápolásról sem feledkezve meg, a póló mélyen átitatva kenőccsel, hogy folyamatosan biztosítsa az ellátást.
Ha netán nagyon el  van dugva a popsikenőcs, és sehogy se lehet rábukkanni, akkor nagyon hasznos lehet a fültisztító pálcikás csomag, amit addig lehet gyömöszölni, amíg legalább 10-20 darab könnyedén szétterül a földön, és a maradék egyet pedig alapos vizsgálatnak lehet alávetni. Ehhez természetesen el kell távolítani az összeset a zacskóból.
Erre hamar rá lehet unni, nem olyan jó szórakozás, mint a krém, ezért ha veszi a fáradalmat a páciens, és kimászik az előszobáig, ott nagyon jó cipőtalpakat lehet nyalogatni. Különböző méretűek, szagúak, és ízűek állnak rendelkezésre.
A nap végére levezetésként legjobb egy kicsit leheveredni anyu kedvenc könyvével, vagy újságjával, és átlapozni, van-e benne valami érdekes. Persze a fáradtság némi koncentrációhiánnyal járhat, ilyenkor eltűnik egy-két lap, de a történet lényegét nagyban nem befolyásolja, van még ott pár száz.
Hogy ezeket a pillanatokat miért döbbenettel élik meg a szülők, nem tudom. Valószínűleg, mert semmivel sincsenek megelédegve. Elveszik, arrébbrakják, ledöbbennek, morcoskodnak, szájat huzogatnak.
Ahelyett, hogy hátradőlnének egy kicsit, és kiélveznék azt a kis nyugalmat, amíg elvan a gyerek.