Segíthetek?

Amikor az ember elveszve áll egy óriási szuper-hiper-és még nem tudom milyen márket közepén keresve valami apróságot, huszadjára végigjárva körbe-körbe, aztán hosszában és ide-oda az egész mindenséget, kimerülten, megtéve a napi maratont, hirtelen meglát egy alkalmazottat. A mellkasán egy kitűzővel: Happy to help. Vagy "Segíthetek? Marika", és hasonlók. Ilyenkor az ember úgy felbátorodik, mintha ez az egy lehetősége lenne az egész életben, odamegy, és megszólítja.. Általában segítőkészen, mosolyogva válaszolnak, mégha nincs is olyan kedvük.Megnyugszunk, nahát, milyen kedves, és végre megtaláltam, amit kerestem.

Aztán az ember Nyíregyházára költözik. (Itt megjegyzem, bárhol bármilyen településen bármi megtörténhet, de itt az esetek gyakorisága hatalmas ihletet adott).

Mozi előtt beugrunk egy kis chips-ért, ha már lúd, legyen kövér alapon. Férjemuram elgyengül a réteseket látva, megáll hát a kiszolgáló pultnál, hogy kérjen egyet. Az üzlet üres. Kb 5 vevő van, mindegyikünk a bolt másik csücskében bámészkodva. A péksüteményes pultnál senki. Kivéve Ákost. És természetesen az eladó hölgyet, aki nagyon nagyon elfoglalt, és néz a másik irányba. Ákos is néz. Az eladót nézi. Talán az eladó hölgy inzultációnak veszi, és arrébb is megy kicsit. Ákos rétest akar, és mostmár, hogy beindult a nyálelválasztása, felváltva nézi a rétest és az eladót. A hölgy még most sem érzi, hogy valamit tennie kéne, ránéz Ákosra, és újra elfordul. Megjegyzem, közben a keze keresztbe téve, tehát ha nem végez valami agyi tevékenységet, akkor kimondhatom bátran, hogy semmit. Ákosban kezd elfogyni a türelem, és már csak a nőt nézi, a félreértések elkerülése végett a kedves eladó nem a mi korosztályunk.

Aztán csak meg kell törni a csendet:

- Elnézést! - kiált a messzeségbe vesző hölgy után

- Igen, tessék...

- Szeretnék bemutatkozni!

-?

- Én vagyok a vevő!

Erre a válasz valami leírhatatlan döbbenet. Én azért nem lennék elítélő, mert ki tudja? Lehet még tényleg nem találkozott ezzel a fajjal.

Végre megvan a rétes, irány a kassza. 2 kassza van megnyitva, és 3 pénztáros a 2 kasszánál. Vevő még mindig nincs! 35 fok meleg van, én a terhességem utolsó hónapjában, alig férek be a kasszák közötti kis folyosóba. Lerakjuk a rétest, a chips-et már el is felejtettük.

Semmi reakció. Állunk. A 3 pénztáros egymással beszélget, és egy terméknek a kódján tanakodnak, amit éppen senki nem akar megvenni.

Nézzük őket. Ők beszélgetnek. Mi állunk. Ők beszélgetnek. Én már támaszkodok, ők beszélgetnek.

Az agyvérzés kerülget, mire beüti az egyik a termékünket, se puszi, se pá, Jó napot, köszönöm a vásárlást, vagy ilyesmi, kéri a pénzt, oszt szevassz....

A problémán gondolkozhatunk hetekig, vagy hogy miért viselkedtek így ezek az emberek, de egyszer egy nagyon frappáns választ kaptam arra egy igen egyszerű embertől az ilyen kérdésekre. Mert hülye! Én ezt el is fogadtam, és tényleg, néha jobb csak túllenni az egészen. Többé nem megyek oda, és kész.

De mi van a nagybevásárlásokkal?

Közkedvelt láncolatunk, a teszkó. Ahogy belépünk, kedves kis hoszteszlányok kínálgatját a clubcard-ot. Köszi, van, használjuk. Itt már rengeteg "segíthetek" van, a legjobb élmény mégiscsak a kasszánál vár minket.

Ahogy beütötte a hölgy a termékeket, odaadjuk a kártyát. (A clubcard-ot  azon a héten vezették be, és az angliai tapasztalatból úgy gondoltuk, hogy előtte, és utána is oda lehet adni)

- Hát ezt az elején kellett volna!

-...Hm...igen...? Nem tudtam...elnézést...mostmár nem lehet? - tanakodunk szerencsétlenül.

- Mostmár nem. Bocsi, ez már elúszott - rántott egyet a vállán, és egy olyan grimaszt vágott hozzá, hogy azt hittem mindjárt az elfogyasztott ebédje is rajtunk landolt.

Itt egy kicsit hezitáltunk, és a megaláztatottságtól szólni sem tudtunk. Aztán 10-15 másodperc múlva valahogy éledtünk, hogy ezt a hangnemet semmivel se érdemeltük ki, és olyan szépen beszéltünk hozzá, mintha valami királynő lenne. És a felismerés nem is maradt Ákosban:

- Talán megkérdezhette volna, hogy használni akarjuk-e.

- Hát bocsi, de nekem nincs kedvem megkérdezni minden egyes vevőt. Ez van. Legközelebb ide kell adni az elején.

A döbbenettől némán tántorogtunk kifelé. A pontjaink nem is érdekeltek egyáltalán, egyszerűen csak nem tudtunk felocsúdni.

Már az épületből is kiléptünk, és olyan érzésem volt, mint egy kisgyereknek, akit ok nélkül pofonvágott egy felnőtt az utcán. Ránéztem Ákosra, és épp ebben a pillanatban tért ő is magához:

- Visszamenjek a vevőszolgálathoz?

- Igen! - fakadt ki belőlem, és bár nem szeretek panaszt tenni, de újra lélegezni tudtam.

A pontjainkat jóváírták, és közölték, hogy ezt utólag a kasszánál kell megtenni, de oda nem küldenek vissza minket.

Ezzel ez bennünk  le is zárult.

De az i-re a pontot mégiscsak a helyi kisbolt tudja feltenni. És kivel történik? Persze, hogy Ákossal.

Megemlíteném, hogy kettő is van, és a másikban teljesen jó a kiszolgálás. De most ugye nem a másikról beszélünk.

Még mindig nyár van, és dögmeleg. A kisbolt ajtaja tárva-nyitva, mert nincs bent légkondi. Előtte pár kedves ember issza a napi fröccsét, ami természetesen törvénybeütköző, mert nem kocsmáról beszélünk. Mindegy is, ezek után engem ott úgyse fognak kiszolgálni.

Tehát Ákos belép, és az illendő köszönés után a tej felől érdeklődik. Válaszként a hölgy kinyújtja a karját, és egy irányba mutat. Ákos zavarodottan keresi a nyitott hűtőt, vagy valami hasonlót, de nem tudta, hogy ez nem az a hely. A szerencsétlenkedés után megkérdezi, hogy mégis hol. Megszólalt a hölgy, hogy a hűtőben. Akkor látta csak, hogy egy pici 30 éves normál konyhai Lehel hűtő figyel a sarokban. Meglepetten felé indul, még nem látva, mit is tartalmaz, és reménykedve, hogy nem lő újabb bakot, tényleg itt a tej. Ahogy kinyitja az ajtaját, nagy kő esik le szívéről, meg van a tej. Nem húzva tovább az időt, gyorsan kikapja, és már egyenesedik is fel, amikor hirtelen támadás fentről. Valami a hajában. Ami húzza. Hirtelen odakap, és a keze is beleragad, és a fura helyzet kezdi megrémíteni. Idegesen ránt egyet a kezéből közben egy "ezmegmiaf...."-t mormolva, és kiszabadult. Akkor látja, hogy ez egy légyfogó. Az a fajta, amelyik egy hosszú enyves csíkban lóg le a plafonról, és a legyek beleragadva vergődnek rajta várva a megváltó halált. Ekkor csak kitör belőle:

- Ez meg mi??? Mit szólna ehhez az ÁNTSZ?

Ezt az eladó mozdulatlanul végignézve semmit sem szól, a gondolatait meg nem akarjuk tudni.

Valahogy Ákos az az ember, aki nem tér haza üres kézzel, és ahogy lenyugodnak a kedélyek, tovább kérdez:

- Teasütemény van?

A hölgy a chips-re mutat.

- Valami édes?

Ekkor tanácstalan arc. Gondolatok látszódnak átsuhanni, ide-oda repkedni, aztán úgy tűnik megvan a megoldás. A pult alól előhúz egy dobozt. Benne egy kis terefere. Ákos a kezébe veszi, és olyan poros, megviselt, hogy akaratlanul is a szavatossági időre esik a tekintete.

- Ez már nem jó.

Válasz nincs.

- Lejárt a szavatossága.

Válasz nincs.

- Fél éve!

Úgy tűnt itt a párbeszéd végleg megadta magát, és jobbnak látva nem túlfeszíteni a húrt, kifizetve a tejet egy gyors szavatosságellenőrzés után, gyorsan eltűnt a helyszínről.

A tanulságot levontuk. Vagy nem megyünk, vagy panaszt teszünk, vagy nem megyünk, és ha valami más történne? Lehet megölelnénk, megcsókolnánk a kiszolgálót!