Dédi és a mennydörgés

  Annak ellenére, hogy még csak május van, beköszöntött a nyár. És Dédi meglátogatásának ideje is.

Dédi 82 éves múlt az öregség minden problémájával, múlt hónapban kórházban fekvéssel, nehézkes járással, magas vérnyomással, eleséssel, gyógyszerekkel és kevés nyugdíjjal. Mégsem hallani egy zokszót se tőle. Soha. Kórházba szállításának estéjén megkérdezte a nővért, hogy mikor mehet haza, mert ő már jól van, nincs semmi baja.

  Ez persze nem azt jelenti, hogy ő a dédik mintapéldánya, hogy frissen sütött süti illata szállingózna a háza körül, vagy hogy a gyerekkorom jelentős részét vele töltöttem volna, közös emlékekkel, élményekkel. Nem, az én nagyim, aki mostmár dédi is lett, csak egy átlagos 82 éves nénike.

  Meglátogattuk otthon megint, Ákócával, aki minden családtagot felvidít, még ha nyűgös, akkor is.

Ahogy már említettem, meleg volt, és ahogy mifelénk szokás, a meleggel együtt jött a zivatar is, hogy annyira mégse legyen unalmas ez a nyári idő. Az ég percek alatt elborult, a szél feltámadt, de bármilyen mérgesnek is szeretett volna tűnni, csak a meleg levegőt seperte maga előtt.

  Leültünk bent a szobában, Ákócát is letettük molyolni a földre a 9 hónaposok minden nyűgével, bajával.

 Az idő közben egyre sötétebbre váltott, és hamarosan megérkeztek az első esőcseppek távoli villámok kíséretében.

  Az eső egyre vadabbul verte az ablakot, közben azért sütött a nap, nehogy nagyon komolyan vegyük.

És akkor hirtelen egy dörrenés. Nyugodtan néztem a békésen játszó Ákosra, nem akartam megijeszteni azzal, hogy félek a mennydörgéstől. Pedig nagyon félek. Olyankor aludni sem tudok, csak nézek magam elé, és várom, hogy vége legyen. Egyszer odáig fajult a dolog, hogy a debreceni albérletünkben a lakás folyosóján ültem a sötétben, és nem mozdultam addig, amíg alább nem hagyott a vihar, közben képek pörögtem az agyamban, gondolataimban már be is csapott a villám a házba, s másodpercek töredéke alatt eljutottam az armageddonig. Csak annyi vígaszom volt, hogy a folyosón nem volt egy ablak sem, ezért valami oknál fogva védettebbnek éreztem nyomorult helyzetemet. Mentségemre legyen mondva, hogy ezen az estén valamelyik környező villámhárítót kaphatta el az istennyila, mert akkora csattanást még azóta se hallottam.

  Hát ezeknek a szép időknek immár vége, példát kell statuálni: nem félünk a mennydörgéstől.

Viszont ha eddig azt hittem, hogy ezzel egyedül vagyok, e téves eszméim hamar szétfoszlottak, mert szegény Dédi úgy összerezzent, mint én még soha, s talán még senki a környezetemben.

Szegény Dédi, megsimogattuk a karját, hogy hát nem kell félni. Eközben Ákos a másik oldalamon tovább játszott, mintha mi sem történt volna.

  Dédi arcára nem sok érzelem ült ki, ugyanolyannak tűnt, mint előtte, üldögélt, nézelődött, gondoltuk meg is nyugodott. Ákos is lekötötte, mert egy-két perc múlva előtte játszott, már ha a kanapé huzatának szétbontása játéknak számít.

  És akkor jött a következő Bumm. Legalább akkora, mint az előző. Bevallom, engem sem töltött el jó érzéssel, de Dédiből olyan reakciót váltott ki, amit én nem tudok, és nem is akarok elfelejteni.

  A két dörrenés között szinte semmi különbség nem volt. Csak annyi, hogy Ákos most ott előtte játszott.

És ez az aprócska gyerek sokmindent megváltoztat.  Ahogy csattant a második villám, Dédi, akinek minden mozdulat már lassan és megfontoltan megy, a hirtelenségtől a legteljesebb mértékben távol tartja magát, az összerezzenése pillanatában két kezével kapott, szinte vetődött Ákos felé, mintha testével akarta volna megvédeni bármitől, ami jön.

Nem is tudom elmondani mit éreztem akkor.

  Talán nem sütött nekünk sütit gyerekkorunkban, talán nem járt hozzánk hétvégénként, talán nem vigyázott ránk csak néha napján, de ez a mozdulat az én gyermekem felé, ez az őszinte, legnagyobb félelmében előtörő reakció, amivel saját rettegésében is csak ezt a csöppséget védte, ez valami olyan, amit sohasem fogok tudni eléggé megköszönni neki.