Szoli

A szolárium egészségügyi kérdéseibe most nem mennék bele, ezért mindenki fogadja csak el, hogy ott voltam. Sőt, voltunk! Anyukámat életében először elvittem, mert 2 hét múlva nyaralás, és ha nem adunk egy kis alapozást, olyan rákvörös lesz, hogy csuda.

Sokan azt gondolnák, hogy ez amolyan unalmas hely. A pultnál a kislány reszeli a körmét, néha kiad egy bérletet, vagy zsetonokat, vagy egyiket se, csak a pénzt elveszi, és már mehetsz is, aztán jön a barnulás, az unalom, töprengés a bőrrákon, és ismét a barnulás. Aztán senki nem vesz észre semmi változást, mert a havi egy alkalom csak arra elég, hogy ne szóljanak rám a buszon: "elnézést, olyan sápadt, rosszul van????"

Tehát a szoliban várakoztunk, nézegettem a kirakott magazinokban a tökéletes nőket, és olvasgattam a "jótanácsokat", hogy hány idegennel kéne lefeküdnöm 30 előtt (hoppá, erről már lemaradtam), és hogy hogy kéne fogyni, karcsúsodni, mellet növeszteni, pasit fogni, megtartani, megcsalni, eldobni, újat találni, eldobatni magunkat, sírni utánuk stb.

Közben a pultnál a kiscsaj a telefonon lógva életbevágó dolgokat intézett.

Anyukámat nem szerettem volna magára hagyni, első alkalomkor nem lett volna illő, mégis megtörtént, mert én később jöttem ki. De megnyugtattam előre, nem történik itt semmi, csak várjon rám, olvasson valami nagyon érdekes cikket ezekben a nagyszerű újságokban, valahogy bírja ki az unalmat.

Az időben, amíg egyedül volt Anya, üldögélt békésen, nézegetve az újságot, hogy mi mindenről maradt le.

Dögunalom. Aztán egyszer csak eltűnt a kislány, hogy kitakarítsa a kettest.

Akkor belépett egy fiatal pasi egy szatyorral a kezében. Szétnézett, nem látott senkit, anyukám személyének nem volt meghatározó ereje, ledobott a földre egy szatyrot, és kiment..

Pultos kislány megjött. Ránézett a szatyorra, majd anyára.

-Volt itt egy fiú?

-Igen.

-Ezt ő rakta le ide?

-Igen.

Felkapta a szatyrot, és az ajtóhoz sietett. Ahogy kilépett rajta, egy kocsi gurult el lassan a szalon előtt. A csaj arca eltorzult. A kocsiból valami káromkodás hallatszott, aztán a fiú kihajolt, és köpött egyett a lány felé.

A lány szájából is hasonló mondatok törtek fel, karja meglendült, és olyan erővel hajította a szatyrot a kocsi irányába, hogy talán egy medvét is leterített volna. A szatyor hatalmasat csattant az út közepén, s a kocsi elment.

A lány beviharzott:

- Az a "/=(%!!/=!%/=+!%/=+!=" képes idehozni nekem a cuccomat!

Tovább száguldott hátra, valami szolizni próbáló barátnőjéhez, és rázúdított mindent. Anyukám már nem nagyon tudta, hol tart az újságban, amikor hirtelen visszarohant a pultos lány:

- Elnézést, az a szemét volt barátom képes volt ide bevágni a cuccomat.

-Semmi baj - válaszolta anyukám.

A lány ismét elviharzott, és most a telefonon keresztül adta ki mérgét másik barátnőjének.

Mikor kiléptem a szoliból, anyukám csendben ült egy magazinnal a kezében, a lány szinte rám se hederített, csak telefonált, nem értettem a helyzetet.

Aztán kiléptünk, egy szatyor fehérlett az út közepén, az autók kerülgették.

- Na és mi volt? Nem unatkoztál nagyon, amíg rám vártál?

- Nem. Egész jó volt. - nevette el magát Anya.

Dédi és a mennydörgés

  Annak ellenére, hogy még csak május van, beköszöntött a nyár. És Dédi meglátogatásának ideje is.

Dédi 82 éves múlt az öregség minden problémájával, múlt hónapban kórházban fekvéssel, nehézkes járással, magas vérnyomással, eleséssel, gyógyszerekkel és kevés nyugdíjjal. Mégsem hallani egy zokszót se tőle. Soha. Kórházba szállításának estéjén megkérdezte a nővért, hogy mikor mehet haza, mert ő már jól van, nincs semmi baja.

  Ez persze nem azt jelenti, hogy ő a dédik mintapéldánya, hogy frissen sütött süti illata szállingózna a háza körül, vagy hogy a gyerekkorom jelentős részét vele töltöttem volna, közös emlékekkel, élményekkel. Nem, az én nagyim, aki mostmár dédi is lett, csak egy átlagos 82 éves nénike.

  Meglátogattuk otthon megint, Ákócával, aki minden családtagot felvidít, még ha nyűgös, akkor is.

Ahogy már említettem, meleg volt, és ahogy mifelénk szokás, a meleggel együtt jött a zivatar is, hogy annyira mégse legyen unalmas ez a nyári idő. Az ég percek alatt elborult, a szél feltámadt, de bármilyen mérgesnek is szeretett volna tűnni, csak a meleg levegőt seperte maga előtt.

  Leültünk bent a szobában, Ákócát is letettük molyolni a földre a 9 hónaposok minden nyűgével, bajával.

 Az idő közben egyre sötétebbre váltott, és hamarosan megérkeztek az első esőcseppek távoli villámok kíséretében.

  Az eső egyre vadabbul verte az ablakot, közben azért sütött a nap, nehogy nagyon komolyan vegyük.

És akkor hirtelen egy dörrenés. Nyugodtan néztem a békésen játszó Ákosra, nem akartam megijeszteni azzal, hogy félek a mennydörgéstől. Pedig nagyon félek. Olyankor aludni sem tudok, csak nézek magam elé, és várom, hogy vége legyen. Egyszer odáig fajult a dolog, hogy a debreceni albérletünkben a lakás folyosóján ültem a sötétben, és nem mozdultam addig, amíg alább nem hagyott a vihar, közben képek pörögtem az agyamban, gondolataimban már be is csapott a villám a házba, s másodpercek töredéke alatt eljutottam az armageddonig. Csak annyi vígaszom volt, hogy a folyosón nem volt egy ablak sem, ezért valami oknál fogva védettebbnek éreztem nyomorult helyzetemet. Mentségemre legyen mondva, hogy ezen az estén valamelyik környező villámhárítót kaphatta el az istennyila, mert akkora csattanást még azóta se hallottam.

  Hát ezeknek a szép időknek immár vége, példát kell statuálni: nem félünk a mennydörgéstől.

Viszont ha eddig azt hittem, hogy ezzel egyedül vagyok, e téves eszméim hamar szétfoszlottak, mert szegény Dédi úgy összerezzent, mint én még soha, s talán még senki a környezetemben.

Szegény Dédi, megsimogattuk a karját, hogy hát nem kell félni. Eközben Ákos a másik oldalamon tovább játszott, mintha mi sem történt volna.

  Dédi arcára nem sok érzelem ült ki, ugyanolyannak tűnt, mint előtte, üldögélt, nézelődött, gondoltuk meg is nyugodott. Ákos is lekötötte, mert egy-két perc múlva előtte játszott, már ha a kanapé huzatának szétbontása játéknak számít.

  És akkor jött a következő Bumm. Legalább akkora, mint az előző. Bevallom, engem sem töltött el jó érzéssel, de Dédiből olyan reakciót váltott ki, amit én nem tudok, és nem is akarok elfelejteni.

  A két dörrenés között szinte semmi különbség nem volt. Csak annyi, hogy Ákos most ott előtte játszott.

És ez az aprócska gyerek sokmindent megváltoztat.  Ahogy csattant a második villám, Dédi, akinek minden mozdulat már lassan és megfontoltan megy, a hirtelenségtől a legteljesebb mértékben távol tartja magát, az összerezzenése pillanatában két kezével kapott, szinte vetődött Ákos felé, mintha testével akarta volna megvédeni bármitől, ami jön.

Nem is tudom elmondani mit éreztem akkor.

  Talán nem sütött nekünk sütit gyerekkorunkban, talán nem járt hozzánk hétvégénként, talán nem vigyázott ránk csak néha napján, de ez a mozdulat az én gyermekem felé, ez az őszinte, legnagyobb félelmében előtörő reakció, amivel saját rettegésében is csak ezt a csöppséget védte, ez valami olyan, amit sohasem fogok tudni eléggé megköszönni neki.