Magzati szívultrahang...

Hazafelé tartva egyre sötétebb lett, de valahogy belül semmi sem változott. Ugyanazok az érzések, és egyre inkább ezeknek az elfojtása. Egyre inkább úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak ezeket a gondolatokat, és legjobb lenne eltávolítani magamtól. Amin most nem segíthetek, azon minek aggódjak? Amiért pedig később tehetek valamit, azért nem aggódnom kell, hanem megtenni, amit tudunk.

"Minden napnak elég a maga baja."- ahogy a Biblia is mondja.

Reggel 6.30-kor indultunk Budapestre (SOTE I.). Sötét volt még, aztán köd. Majd napsütés. Három hetet kibírtam aggódás nélkül, de ezt az utat már nem. És ezen nem változtatott se a sötét, se a köd, de még a napfény sem.

9-kor már parkolót kerestünk a Baross utcában, ahol elméletileg az 5 szám alatt van egy parkolóház. Valahogy bolyongásba kezdtünk körülötte, sehogyse stimmelt a dolog. Amíg Ákos szabálytalanul próbált kikanyarodni a behajtani tilos táblánál, és jelbeszéddel lekommunikálta egy sofőrrel, hogy engedjen be minket, én nem voltam olyan idegállapotban, hogy ott szenvedjünk, kiszálltam, és elkaptam a parkolóház alatt működő benzikút egyik alkalmazottját. Kiderült, hogy tényleg a parkolóház mellett vagyunk, de az egészet kibérelte valami cég, és csak egy emelet maradt, de ahhoz is bérlet kell.

Na de nem veszett el minden, köszönhetően a magyarországi korrupciónak, fusiban leparkolhattunk a benzinkútjuknál az utcai ár majdnem feléért, ráadásul fedett helyen.

Innen 5-10 perc séta volt a SOTE I., ahol szintén köszönés nélkül irányítják útba a szerencsétlen vidéki marhát. 10 órára volt időpontunk, mi már ott gubbasztottunk 9.20-kor.

1-2 kismama vidáman cseverészett, mások nyugiban ültek, pityeregni senki sem pityergett, viszont megállapíthatom, hogy a debreceni és nyíregyházi kismamák csinibabák az ott látottakhoz képest.

Hát mi is üldögéltünk békésen, de 11.30-kor, mikor már az ÖSSZES utánam érkezőt behívták, még azt is aki 5 perce érkezett, hát a gyermekem előtt soha nem hangoztatott szavakkal illettem ezt az egész ellátás-rendszert.

Végül 11.50-kor kihúzták az én lottószámaimat is, és bemehettem. Ákos kinmaradt, mert már annyiszor küldték ki, hogy nem mertük feszíteni a húrt, és amúgy is csak a szívét nézik, a babát egészében nem.

A doktornő nagyon kedves, nyugodt volt. A vizsgálat elkezdése után kimaradt az a rész, amikor a doki arcát nézem, és arról próbálok leolvasni valamit. Szinte mindent mondott rögtön, amit látott, emberi nyelven, nekem, hogy értsem. És pár perc alatt már meg is volt a probléma.

Sajnos. A probléma megvolt, bár jobban örültem volna, ha 20 percig nézi, és nem talál semmit.

Már mondta is, hogy a tüdőbe vezető arteria túl szűk, egy aorta meg nagy, és az ő tapasztalatai alapján, amit én teljesen elfogadtam, mivel róla csak annyit olvastam mindenütt, hogy ő a legjobb szakember Magyarországon, ez fallot tetrológia. Ami még azt is jelenti, hogy a kamrák között sövényhiány is van.

Valahogy most nem súlytott le egyetlen mondat sem, mint a múltkor, csak vártam, hogy befejezze, mintha nem is én lennék ott.

A betegség nem élettel összeegyeztethetetlen, és gyógyítható. Sajnos csak műtéttel. 3 hét múlva pontosabbat tud mondani, de a jelenlegi helyzet szerint majd 6 és 12 hó között egyetlen műtétet kell végrehajtani a babán, amivel ezt korrigálják, és egy kis szerencsével, ugyanolyan életet fog élni, mint bármelyik másik gyerek.

Többet tudunk meg majd a következő alkalomkor, amikor már jobban látszanak a dolgok, és szívsebésszel is beszélhetünk.

Viszont eddig mindig tájékoztattak a terhességmegszakítás lehetőségéről, és most már nem. Én ennek nagyon örülök, mert a lehetőségeket mindig közlik, és ha erre nincs lehetőség ennél a betegségnél, számomra ez bíztató. Azt is mondta, hogy az előttem levő kismama ugyanezen a betegségen/szívműtéten esett át, és most babát vár, még meg is szülheti, mert erős a szíve. Azt is mondta, hogy legközelebb a férjem is jöjjön. (Úgy tűnik Nyíregyházán kívül mindenütt tudják, hogy a gyereknek apja is van.)

A vizsgálat után leültem kint, elmondtam Ákosnak mindent, és hogy azt is mondta a doktornő, hogy sosem jó, ha babát műteni kell, de ennél a betegségnél az a jó, hogy gyógyítható.

Ebbe kapaszkodtam, és valahogy csak az volt a fejemben, hogy megműtik, és kész, letudjuk, de mégis elkezdtem pityeregni. Úgy tűnik, én már így maradok. Mindenki csak nézett, pedig nem szörnyű híreket kaptam, de nem tudtam visszatartani.

Gyorsan leléptünk, és elmentünk még a Citadellához, kigyalogolni magunkból a feszültséget. Nem is értem, miért terhesen kell nekem az aljától felmászni a tetejéig, de jól kifáradtam, és jól esett.
Aztán úgy megéheztem reggel óta, hogy szörnyű dolgot tettünk; az autópálya mellett megálltunk a McD-nál. Nehezen azért sikerült normális kaját találni a menün, csirkeszárnyat és narancslevet.
Aztán irány haza. A napsütésből a ködbe, majd a sötétségbe. Nyomasztott az út megint, aludni sose tudtam kocsiban, és megengedhetetlen gondolatok támadták az agyamat egészen addig, amíg hirtelen kikapcsolt az idegrendszerem, és elaludtam.
Édes kicsi manó teljesen megörült nekünk otthon, körülbelül 2 percre, aztán már le is cserélt minket a mesekönyveire.
Megint egy hosszú nap volt, elfáradtunk, irány az ágy, hogy felkészüljünk mindenre, amit együtt le fogunk győzni.

Vérvétel , forrócsoki a mozgólépcső tövében, és minden más, ami belefér egy napba

A szokásos Ákócával "átmulatott" éjszaka után korán kellett kelni, egy újabb vizsgálat, pontosabban vérvétel, amihez semmi kedvem, de mint tudjuk ez senkit nem érdekel, és amint ezt kinyilvánítanám a védőnőnek, rögtön jönnének a megbotránkozó tekintetek, hogy milyen anya vagyok én. A válasz kicsit bonyolult lenne, ezért zárjuk le annyival, hogy "hát ilyen!".
A tény annyi, hogy az éjszakai 10 ébredés után nincs kedvem korán kelni, kimenni a -8 fokos hidegbe, és pláne nem a kórházban bohóckodni egy olyan vizsgálattal, ami elavult, és jelen pillanatban baromira nem érdekel az eredménye.
Mint tudjuk az élet nem kívánságműsor, és a társadalmi elvárások teljesítése végett pár morgással ezt le is tudtam magamban. Nagypapát felkészítettem, hogy talán délig is vigyáznia kell az unokájára, kitartás!
A reggeli tüdőbénulásos fagyhalált sikerült megúsznom, mert becsatlakoztam a házból dolgozni induló kocsikázókhoz, így hipp-hopp, már ott is voltam a kórházban.
Nekiöltöztem a csapolásnak, számítva arra, hogy leordítják a fejem, ha rám kell várni. Közben egy mogorva nővér mászkált ki-be, én meg a kabátommal és a papírjaim villámgyors előkaparásával szerencsétlenkedtem, hogy odaadjam neki, de ő az elvárásoknak megfelelően rám se tojt.
A kismamák se valami bizalomgerjesztően néztek rám, de mivel más nem maradt, tőlük kértem útbaigazítást.
Az ajtó nem volt zárva, be lehetett menni, ahol épp egy áldozat volt porondon, egy meg várakozott. Így én is beálltam a sorba. És valami hihetetlen dolog történt: kb 5 perc múlva már én következtettem. Mély csalódás volt ez nekem - ismerve a nyíregyházi egészségügyet, de a vért vevő hölgy hamar kiegyenlítette az univerzális rend megbolydulását.
Illedelmesen köszöntem, jó hangosan, hogy ő is értse.
Válasz nem jött. Háttal ült nekem, meg se fordult. Tiszta horror. Ha nem mozgott volna, bármit el tudtam volna képzelni.
Lassan közeledtem, és leültem vele szemben. Még mindig nem nézett rám, csak kereste a fiolákat.
Közben megszólaltam - a hangulat oldásának szándékával, és önmagam védelmében - , hogy a bal karomat adom, mert a másikon nem látszik a véna. Erre nagy mérgesen szembefordult velem (félre ne értsen senki, szemkontaktus még most se volt), és úgy magához húzott a görgős széken, hogy azt hittem mindjárt az ölében leszek. És akkor eltört véletlenül egy fiolát, elkezdezz mormogni, hogy neki hogy fáj a háta, és hogy nem bír mozogni.
Valamit kinyöghettem erre, de ő mérgesen csak annyit mondott, hogy "meg fogok egyszer bénulni!!!!"
Erre már én se tudtam mit szólni, nála a fegyver, inkább hallgatok, mert a végén még ledöf. Így hagytam, hogy tegyen bármit, nekem már mindegy.
Hát nem cicózott, úgy belémvágta a tűt, hogy öröm volt nézni. Szerencsére a vérem jött rendesen, legalább hamar vége. Igaz, hogy egy félóra múlva úgy sajgott a karom, hogy azt hittem, átadta nekem is a bénulást, de ez már csak hab volt a tortán.
Következő kérdéseimet már csak akkor tettem fel, amikor biztos távolban éreztem magam tőle. Bár nem is értem, miért zaklatom őt olyan kérdésekkel, hogy ugyan mikor lesz eredmény, és hova kell értemenni, mikor ő épp lebénul. Dehát ilyenek ezek a kismamák, hülyék és tapintatlanok.
És már kint is voltam a folyosón, irány időpontot kérni a tesztebédre. Igen, tesztebéd. Ez egy nagyon hasznos találmány, én is most találkoztam vele. Kedves védőnőm, aki egyébként Ákócámat félévig meg se nézte, papírjait utólag írkálja be, most az értelmetlen dolgokban nagyon buzgó. Úgy érzi, aggódnia kell a cukrom miatt. Miért is? Volt cukros a családban? Nem. Előző terhességnél volt probléma? Nem. Most van probléma? Nincs. Hát akkor mi az a nagy gond? Nem más, mint hogy Ákos nagy súllyal született. 4300grammal. (Igen, átfért valahogy) Egészséges volt? Igen.
Hát ebből a megfontolt okból merül fel a gyanú, hogy nekem terhességi cukrom lehet, ezért tesztebédre kell mennem. Kaptam egy menüsort, olyan kajákkal, amit még menzán se adtak soha, csináljam meg, egyem meg délben, és félóra múlva vérvétel. Az időpontkérésnél egy 50-60 év körüli kedves hölgy volt, aki természetesen úgy érezte, vagyunk annyira közeli kapcsolatban fél perces találkozás után, hogy tegezzen. Na nem baj, kérdi, hogy nem vagyok-e babonás, mert 13-ára van időpont. Én meg csak azon töprengtem félig hangosan, hogy hová teszem Ákócát, na erre mondja, hogy jaaaa, hát itt fogok ülni 3-ig! Már meg se kérdeztem, hogy vajh azért, mert megvárják, amíg kimegy belőlem az ebéd, és akkor vesznek vért, mikor már semmit se tudnak megállapítani belőle, vagy azt kell megnézniük, hogy rosszul leszek-e attól a förtelmes kajától, amit lenyomkodtam a torkomon. Filozofikus gondolataimat hamar félretettem, mert visszakaptam a kiskönyvemet, és a kedves hölgy gyorsan elbúcsúzott tőlem a következő szavakkal: "Na csókoltatlak", és ezzel elhúzta a kis tili-toli üvegablakát. Még viszontcsókoltatni se volt időm.
És végre jött a nap kellemes része, amikor a Müller kinyitására vártam, mert megérkezett Ákos állatkás kiszongorája, így a holtidőben beültem egy forrócsokira. Ha lúd, legyen kövér, mogyorósat kértem. Én a mogyorót ugyan nem éreztem, de a kedves személyzet, akik unottan bagóztak, és akiknek még véletlenül se ragad semmi mosoly, vidámság, kedvesség az arcára, hát rögtön feledtették velem ezt a tényt. Azt is, hogy amint megfogtam a poharat, tiszta csokis lett a kezem, de a kislány volt annyira figyelmes, hogy az ellenkező irányba forgatja a csokipacás részt, hogy legalább esztétikailag elégedett legyek.
Békésen elvettem a szórólapok közül a roppant izgalmas tartalommal megtöltött Korzó-újságot, és lapozgatni kezdtem. Éreztem én, hogy itt ezt nem illik, és egy ilyen helyen cigivel a kezemben a Cosmo-t kéne bújnom. A feszültséget viszont odáig fokoztam, hogy kinyitottam a hátsó oldalon, és elkezdtem rejtvényt fejteni. Most hogy jobban belegondolok, én az ilyen "menő" helyeken még sose láttam senkit se rejtényezni. Főleg nem a Korzó-újságban. És ráadásul könyvutalványért!

Gyors valószínűségszámítás: rejtvény+Korzó+könyutalvány= hatalmas esély a nyereményre.
Így mélázgattam, amikor már a harmadik csapat Korzó-stuff jött oda bagózni. Akkor szépen arrébbtelepedtem egy asztallal, ami már olyan szerencsés helyen volt, hogy a mozgólépcső lágy morajára kortyolgathattam a forrócsokimat, nézve a kivilágított fények mellett felfelé haladó sáros cipőket, a gazdájuk meg lefelé bámulva az én rejtényemet, arra pályázva, hogy majd ők megnyerik helyettem a könyvutalványt.
Idilli, adventre készülődő hangulatomnak a telefoncsörgés vetett véget, Ákos, hogy hazavisz. És amíg telefonbeszélgetés közben a kislány, aki olyan jól végezte a dolgát, hogy 10 forintnyi borravalóval se szándékoztam jutalmazni, odajött pakolni, én odaadtam az 500-ast a 390-es csokiért, és amíg pakolt, én meg beszéltem, marha módjára, megköszöntem, mert az angolok úgy rászoktattak erre, hogy még tán azt is megköszönném, ha pofánvágnának. A leleményes dolgozó egy percig se értette félre a dolgot, és végérvényesen eltűnt az 500-asom a zsebében, mint jól megérdemelt jutalom.
Túllendülve a problémán, felkaptam a kiszongorát, és végre hazakeveredtem.
Csend és béke, egész napos áramszünet, nagypapa és Ákóca, szétszórt papírok, szárazbab szerteszét, eltépett mesésfüzet, szőnyeg alól félig kilógó újonnan vásárolt Bogyó és Babóca 2 DVD összekarcolva, kisebb agyvérzés, és mindez röpke 2 óra alatt.
Pár órám maradt, hogy kiheverjem a történteket, aztán nagymama megérkeztével irány a fogorvos, ahol 2 fogamat mentettem meg a kihúzástól, mert a doki szerint nem fog lemenni a gennygóc (most 2 nappal utána már semmi sincs ott), aztán hazavezettem, és rákapva a dolog ízére elkezdtem morogni egy-két vezetőre...úgy látszik kezdek belejönni.
És este már nem volt más dolgunk, mint meghallgatni a vezeték nélküli csengő 36 csengőhangját egyesével Ákóca nyomkodásában, hol erősödve, hol gyengülve a kanapé körül rót végtelen körök következményeként.