Kicsi, szürke, és nem tud repülni. Csak ül egy faágon, észrevétlenül a levelek között, és nézi, ahogy a nagyok, a színesek, az okosok, a büszkék repülnek körbe-körbe a magasban. Rajzanak, mint egy örvény. Úgy fekszenek a levegőn, mintha egy láthatatlan kéz tartaná őket. Ők nagyon okosak, és nagyon nagyon hosszú munka van mögöttük, hetekig tanulták, hogy kell felszállni, aztán újabb hetekig, hogy kell elkapni a légáramlatot. Megtanulni az íveket, amiket be kell venni.
Talán ezt meg se lehet tanulni, olyan nehéz. És olyan büszkék, és nevetnek a magasban, ezt csak ők tudják, egymást dícsérik és mutogatják a szárnyaikat.
Nem olyanok, mint a kicsi szürke, aki csak üldögél, és érzi, hogy valami nem jó, és jó lenne valamit csinálni, valami izgalmasat, valami egyedit. De nem akar körberepülni, de azon kívül mit tehetne? Ez az egyetlen módja, hogy valamit csináljon.
Üldögél az ágon, marad szürke és kicsi, és csak érzi, hogy valami nem jó.
Mindaddig, amíg eszébe jut valami. Mi lenne, ha kipróbálná a szárnyát? Mi lenne, ha kitárná, és megnézné, hogy is működik, hogy mi is az. Mi lenne, ha nekirugaszkodna? Nem a kör felé, csak úgy...valamerre...Mi lenne, ha megnézné, hogy mi van a másik fán, vagy a domb felé, vagy talán túl a dombon?
Kinyitja szárnyait, meglegyinti őket. Hirtelen felérepül a kör. Mit csinálsz? Mit akarsz? Nevetséges vagy! Le fogsz esni. Amit csinálsz, az rossz. Nem jutsz sehova. Idegesítő vagy! SZerencsétlen! Nevetségesen szürke vagy! Meg se közelíted azt, ami ahhoz kell, hogy madár legyél! Hahh...mit képzelsz? Ezt komolyan gondolod? Legjobb lenne, ha eltűnnél innen...egyáltalán a föld színéről! Alkalmatlan vagy. Inkább csak nézd, ahogy mi repülünk. Te nem is vagy madár.
A kis szürke remegő lábakkal áll az ágon, szárnyai elernyedve, könnybelábadt szeme a távolba réved, begye összeszorulva.
A nagyok, okosak, büszkék és gőgösek egyre nagyobbat csapkodnak, idegesen nevetnek, megvetően lenéznek.
A kismadár lába megkapaszkodik, tollait felborzolja a szél, szárnyai megfeszülnek, remegő teste előredől, és huss....Nekilendül a szélnek az áramlat hátán, lábait behúzza, tekintetét előreszegezi, és repül. Repül a virágok felé, a dombok felé, vagy még azon is túl.
A bölcsek csak néznek megdöbbenten, gyűlölködve, pff...mit képzel ez a kis idióta? Aztán visszamennek a fa fölé. Körbe és körbe.
