"Felvágták a nyelvét"...és tényleg

Lassan tényleg kórházi sorozat lesz, de mit csináljak, valami mindig adódik.

Ma a szájsebészet került sorra, és az eddigi tapasztalatok után végre kellemesen csalódtunk.

Na persze nem volt zökkenő mentes, de az már túl szép lett volna.

A történet ott kezdődött, hogy Botinak le volt tapadva a nyelvféke, illetve túlságosan elöl volt.

Ez szemmel látható volt a mai napig, mert amikor kidugta a nyelvét, mintha középen egy cérna húzta volna vissza, és nem hegyesen, hanem picit kétfelé állt. Gyanítom, hogy ezért nem tudott ő rendesen szopizni, és a cumis üveget is inkább rágja, a kanállal való evésnél meg nagyon furán nyalábolja be a hamit. Sajnos eddig nem került sor a beavatkozásra, de most 5 hónaposan újra feltűnt a háziorvosnak, ahol Boti üvöltött a kis letapadt nyelvével, így megkaptuk a beutalónkat a szájsebészetre.

A "nyelv felvágása" nem vészes dolog, csak egy nyisszantás és kész. Ennyi amit tudtunk róla, és persze egy eset se egyforma, de kis sírás, kis vérzés, és vége.

Nincs min aggódni. Mondhatják nekem, mivel én az előző napokban szinte lassított felvételként éltem át, hogy Bobó elkezd üvölteni attól, hogy lefogják, és majd jól kifeszítik a száját, és szerencsétlen gyereknek "felvágják" a nyelvét, és majd ömlik a vér, és napokig sírni fog, és engem kizavarnak, hogy anyuka ne legyen itt, és mindenki üvölt, mindenki retteg, és a szíve miatt nehogy rohamot kapjon, és jajjj.

Ezzel a lelkülettel eldöntöttem, hogy inkább az apja vigye be, és ha bármi furát észlel, pl durvák stb, akkor jöjjön ki, ne engedje a nyiszálást.

Hát ez volt a nagy terv.

Elindultunk.

A kis ablaknál már nyújtottam is a beutalót.

- Időpontjuk van?

Hm....természetesen nincs, mert a háziorvos azt mondta, hogy ide nem kell időpontot kérni.

-Akkor menjenek át a kórház másik végébe, és ott kérjenek időpontot.

Mivel csak a hordozóban vittük Botit, és majd' leszakadt a kezünk, fújt a szél, és kb 3 fok volt, így nem nagyon kaptam az ötleten, és kértem egy telefonszámot, közben megemlítettem, hogy csecsemővel nem fogok futkározni. Nem örültek nekem kimondottan, de azért kaptam egy mellékszámot. Telefonszámot nem (minek az), de mint rutinos kórház hívogató, már beírtam magamnak a kiskönyvbe.

Fel is vették hamar, és miután magamban már kidühöngtem minden energiámat, elmondtam, mi a szitu, és hogy 12 km-ről jöttünk be, csecsemőről van szó, nem szeretnék órákat itt ülni.

Fél 11-re adott időpontot, ekkor pont fél 9 volt. Ebben a pillanatban némán durrant egyet az agyam, de aztán a hölgy hozzátette, hogy az asszisztensnek szóljak, biztos be fognak hívni. Végre valami bíztató.

Gyorsan a folyosó végére vágtattunk, és pont nyílt is az ajtó.

A hölgynek elhadartam, hogy csak fél 11-re van időpontunk, stb. stb.

Rendes volt, azt mondta, megcsinálják.

Kb 2 percet várhattunk, amikor már szólítottak is, és mi meg mentünk. Mindhárman.

Ennyit arról, hogy én nem megyek be.

Elmondtuk, hogy miért jöttünk, és említettem a betegségét is, biztos ami biztos.

Bent mindenki olyan nyugodt volt, hogy én is teljesen megnyugodtam.

De azért, hogy érezzük a hely hangulatát, a mellettünk levő székben ülő csajnak épp egy bazinagy véres gézt szedtek ki a szájából, hál' Istennek nem ordított, csak némán tűrte.

Közben a doki csajt figyeltem, aki odament a másik beteggel foglalkozó orvoshoz, és megkérdezte, hogy mi hogy legyen Boti gyógyszere és betegsége miatt.

Amíg őket figyeltem, már apjukat leültették a "fogorvosi" székbe, Botit az ölébe fogta, és 3 középkorú hölgy nagyon kedvesen gügyögött Bobónak, hogy eltereljék a figyelmét.

Aztán megjelent a doki, a nővérkék a gügyögés közben lefogták Boti kezecskéit, fertőtlenítés, aztán előkerült egy olló, megkezdődött a szájba turka, ezzel együtt a sírás, olló szájba, nyissz-nyassz, anya elfordul, meghal, szenved, rosszul van, és kész.

Kb 10 másodperc volt az egész, felvettem gyorsan Botit megnyugtatni, de nem volt az a vérfagyasztó sírás, lehet még annyi se, mint egy oltásnál.

A nyállal együtt jött vér is a szájából, na nem sok, de persze hogy összekente magát.

Az ölemben azért visszanézett a mosolygó nővérkékre, nem sírt, csak legörbülő szájjal ennyit mondott nekik: "hábűűűűűű", és ezzel végeztünk is.

Kint megvártuk, amíg teljesen elállt a vérzés, és ezzel a nyűgösség is, fél óra múlva már semmi nyoma nem volt, hogy bármi is történt volna ma.

Csak anya és apa fáradt el....de nagyon.

Vívódás...és egyben a vége is

Egy kicsit eltűntem.

Annyi gondolat merült fel bennem, hogy nem tudtam velük mit kezdeni, de aztán arra jutottam, hogy mégiscsak kiírom magamból.

A legutóbbi bejegyzésemhez kaptam egy kommentet természetesen név nélkül.

Nem idézném az egészet, mert mindenki elolvashatja, nem töröltem, de talán a végét bemásolom:

"Én azt gondolom,hogy önnek ha ilyen sok ideje van írogatni,akkor írjon inkább könyvet, és ne egy kórházat járasson le, vagy menjen dolgozni,mint azt más sok ember teszi."

Elgondolkodtató, hogy elkezdetem írni egy személyes blogot. Ez nem mások lejáratására találtam ki, ez egy személyes blog. Ebben azt írom le, ami velem történik. Ha ezzel igazságot kell kimondanom, és valakinek ez fáj, nagyon sajnálom. Nem arról írok, hogy valakinek székrekedési problémái vannak, és odateszem a nevét is, hagy röhögjenek rajta, vagy írhatnák egy kifigurázó bejegyzést erről a hölgyről, meg a "más sok ember teszi" megfogalmazásáról. De ez a blog nem erről szól.

Sajnos a kommentált történet a mi történetünk, és nem fogom visszatartani azt az információt, hogy Botiért mennyit kellett küzdenünk, mert a helyben csak annyi segítséget kaptunk, hogy vetessük el, és ezt félórán keresztül magyarázták az arcomba, holott ezt a szívrendellenességet már 30 éve jó eredményekkel tudják gyógyítani. Ha valakit bánt az, hogy én őt megtartottam, és most egy nagyon erős, gyönyörű szép, mosolygós és élni akaró babám van, hát nem tudom szavakba önteni, egyszerűen azoknak az embereknek a véleménye NEM ÉRDEKEL.

Nem érzem úgy, hogy pont nekem kéne hallgatnom, aki a gyerekéért küzd, csak azért, mert a nővérkék kávézgatnak ahelyett, hogy felvennék a telefont, és azt sem érzem hibának, hogy egy másik városba viszem, ahol sokkal nagyon odafigyelést kap.

De ez a blog nem csak erről szól. Mindenől, amit nem tudok vagy nem akarok magamban tartani. Főleg vicces dolgokat írtam le, de úgy látszik, amint komolyra fordul a dolog, az valakinek rögtön nem tetszik.

Az én fényképem ott található jobb oldalt. Talán a kommentáló hölgy tudja, hogy ki vagyok. Én nem tudom, hogy ő ki. Vegyem le a fotómat? Nem fogom levenni. Nem fogok az internet adta lehetőségek mögé elbújni.

Fogok pofonokat kapni ismeretlenektől, akiknek egyáltalán nem szól ez a blog? Hát akkor fogok. Ha úgy érzik, hogy van joguk beleszólni más ember életébe, és ezt meg szeretnék tenni, tegyék.

Ítélkezhet felettem, mert megírtam, hogy miket éltünk át. Ha ítélkezni akar, hát tegye.

Úgyhogy marad a blog, marad a fotó, és maradnak a véleményeim.

Ha ezért bántanak, tegyék, nem zárom be magamat falak közé.

És hogy ugyanúgy le fogom írni a legbensőbb érzéseimet, amivel kiszolgáltatottá válok? Azt hiszem azt már ezek az emberek úgyse olvassák végig, mert nem Róluk szól!