és még egy capuccinot sem...

Most hogy beértem a londoni belvárosi irodámba, és megint nem volt szex tegnap este, csak a kövér ronda feleségem szuszogását hallgattam egész éjszaka, azt hiszem lemegyek ide a sztárbákszba, és veszek egy kávét. Amit úgyse tudnak normálisan megcsinálni, mert parasztok, és segg hülyék, meg kib...ott akcentusuk van, igaz, hogy olyan nők vannak ott, akiket én soha nem kaphatnék meg, hiába van 3bankszámlám, de ezért csak mégjobban utálom őket, mert boldogok, és azt hiszik, hogy ettől majd jó lesz az én capuccinom, és egyébként is az én sztárbákszomat bezárták, pedig ott aztán olyan kiszolgálás volt, hogy csak na. Igaz, hogy a fekete manager-t senki sem értette, nade legalább felajánlotta magát, meg rajtam kívül csupán 10 ember járt oda, de akkor is.

Ahogy felveszem a zakóm, már tudom, hogy el se kéne indulni, de mégiscsak adok egy esélyt ezeknek a nyomorultaknak, hogy csináljanak egy capuccinot.

De persze tök felesleges. Amíg a kávézóban voltam, kiszolgáltak rajtam kívül még 83 vendéget mosolyogva, és egymáson átesve, de hát ezek hülyék, és nem tudnak kávét csinálni. Igaz, hogy én képtelen vagyok otthon egy kávét főzni, és még soha nem is próbáltam, de nem lehet olyan bonyolult fél óra alatt 100 embert kiszolgálni 4 embernek.

Hogy az elkövetkező 2 órában mi történt, azt már nem tudom, mert valószínűleg csak eztán vettem észre, hogy szar volt a kávém.

Na de még jó hogy két óra múlva erre ráébredtem, mert ideje felhívnom őket, és elmondani nekik is ezt az élményemet.

Hogy ki vette fel a telefont, azt nem értettem, mert oda se figyeltem. Mindenesetre elmondtam neki, hogy milyen szar volt a capuccinom 2 órával ezelőtt. Sőt, azt is elmondtam, hogy a kollegámnak is szar volt.

Erre a hülye picsa a telefonban megértően azt mondja, hogy nagyon szívesen készít nekem egy másikat ingyen, és sajnálja a rossz tapasztalatomat, és még pár ingyen utalványt is felajánlott.

Na mondtam, hogy hát én lehet vissza se megyek, erre a hülye ribanc, hogy nagyon szívesen találkozna velem, hogy kijavítsa ezt a hibát, és megbeszéljük, hogy mégis mi volt rossz a capuccinoban. Hát nem igaz hogy nem érti, pedig már mondtam neki, hogy szar volt!

Mit képzel? Meg is mondtam, hogy inkább elmegyek a káfénéróba, ahol szarabb a kávé, én ugyan nem tudom miért, mert nem érzem a különbséget, de ez nem olyan menő.

Ugyan minek kéne visszamennem? Nincs nekem erre időm! Erre azt mondja, hogy hát nem tudja a capuccinot elhozni az irodámba. Nahát mondtam neki, hogy dehogynem tudná!!! És én ezt komolyan is gondoltam!

De meg is kérdeztem a nevét, és hopp...már el is telt egy félóra a telefonon.

Végül azért csak adtam neki egy tanácsot, hogy hogy kéne sikeressé tenni az üzletét, és 'HA' ÉN visszamegyek, mi az a minimum amit elvárok.

Azt hiszem most nem megyek egy darabig, hadd főjjön a feje, hogy elvesztett egy ilyen vevőt, mint ÉN.

Talán majd egy-két hét múlva, mert akárhogy verem magam, a káfénéróban úgyse kapok ilyen kiszolgálást.

Üvöltő szelek

   Hogy miért is haltak meg a Bronte nővérek olyan fiatalon, az ember nem is igazán érti mindaddig, amíg egy szép őszi napon 14 fokban a lápon gyalogol süvültő széllel szemben, lába minden egyes lépésnél pár centit belesüpped a finom talajba, melynek toccsanó hangját a növényzet eltompítja, s a pár mérföldes gyaloglás után az ember felemeli a fejét, mert valami irányjelzést lát megint, és hunyorgó tekintettel fürkészi a betűket a nappali sötétségben, miközben próbálja magát egyenesben tartani a gyenge széllökésektől, melyek kellemes nyári eső vízszintesen érkező sűrű cseppjeivel frissítik arcát a sok gyaloglás után.
  Ha úgy éreznénk, hogy az átázott ruha hidegen tapad a combunkra, és az arcunkba hulló hajat már felesleges félresöpörni, mert a széltől szinte odaragadt, és csak annyit változtathatunk az állásán, hogy néha az orrunkba, néha a szemünkbe csapódik, ezzel pár vízcseppet leverve magáról, akkor erőt meríthetünk a 2 mérföldenként felbukkanó táblajelzésből, ami előtt boldogan állunk, és elégedetten nyugtázzuk, hogy az induláskor kiírt 2 mérföld egy órai megfeszített gyaloglás után is 2 mérföld.

  Talán ez az a pont, ahol némely gyengébb akaratú ember megtántorodna, holott pár helyi lakos hasonló állapotban kutyát sétáltat, és vígan rója a dombokat. Ennek látványa erőt ad, és ugyan mi ez a kis szél, egy kis szitáló esőcske amikor már csak 2 mérföld van hátra.

  Újabb félórás bolyongás után a vacogásunk már-már megfutamodásra kényszerítene minket, mikor eszünkbe jut, hogy a hátizsákban van még egy kis pálinka. Hatására erősebbek ugyan nem lettünk, de a levegő mintha melegedett volna pár fokot, és megkaptuk a lendületet a következő mérföldhöz, aminek lejárta után mégnagyobb lendülettel mentem oda egy arra kószáló helyi kutya"sétáltató"hoz megkérdezni, hogy hol van az az átkozott vízesés.

  Nem tudom, milyen hatást kelthettem, mert az arcát nem nagyon láttam a szemembe csapó esőtől, ő meg nem nagyon láthatta az én arcomat, a leomló vizes hajtömegtől, ami szálanként keresztbe-kasban tapadt az arcomra, és még a sálam is párszor át volt tekerve a fejemen, ami már több vizet nem tudott magábaszívni. Annyit láttam csak, hogy fekete haja van, és vakítóan világító kék szemei, de lehet már nem is voltam magamnál, és csak képzeltem az egészet, de annyit biztosan hallottam, hogy vízesés nincs messze, csak a másik dombnak a túloldalán kb 3 mérföldnyire.

  Udvariasan megkértem, ne is magyarázza tovább a pontos helyét, mert újabb lendületet éreztem magamban, és már fordultunk is vissza a városka felé, ami Isten tudja hány mérföldre lehetett már.

Hogy hogy sikerült visszaérni, én arra nem emlékszem, csak képek villannak fel amint egy kb 30 cm széles emberre méretezett kőkapun préseljük át magunkat, majd megpróbálunk a sebes folyású patakká változott ösvényen átevickélni, melyet néhol kőlapok fedtek, hogy a szerencsétlen használni tudja. Használata csak egy nagyon aprócska rizikót hordozott magában, de ezt már csak akkor vettük észre, amikor úgy megcsúsztam, hogy egyik lábbal bokáig merülve a sárban, másik tenyeremre esve majdnem a 2 lépésenként odarottyantott tehénlepényben landoltam, míg azok a barmok csak feküdtek ott a fűben békésen kérődzve, mintha direkt csinálták volna oda ezeket, hogy a boldogtalan turista abban melegedjen fel egy kicsit.

  Délután egy óra lehetett mire a szállásunkhoz értünk azt gondolva, hogy nem fogunk talpra állni soha többé, de hogy önmagunk gondolataival szembekerüljünk, és hitünket magunkban megrendítsük, 5 órai száradás után az idő lecsitultával újra nekiindultunk a lápnak, és a fáradtságtól remegő láb és az útközben előbukkanó romos házban való elszenderedés gondolatának ellenére még épphogy sötétedés előtt teljesítettük tervünket.

  Hogy a Bronte nővérek miért haltak meg fiatalon, azt már az első 10 percben megértettük, de hogy a zord idő ellenére miért vágtak bele ezekbe a sétákba, azt már csak a nap végére.