Anno 1366

Van abban valami feszült izgalom, amikor közeledsz a csatatér felé. Hátad mögött ott a biztonság, még megfordulhatsz, és hazamehetsz. De az ösztön, a kíváncsiság, és az véred hajt, hajt előre, hogy megméresd magad bármi áron, hogy elpusztítsd az ellenséget még akkor is, ha talán soha többet nem térsz haza. A lábad visz gondolkodás nélkül, nem vagy egyedül, anélkül, hogy körülnéznél, hallod a szíveddel együtt dobbanó szíveket, a veled együtt mozgó lépések zaját, amikor megérkezel.

Csend van. Egy-két kóborló paraszton kívül, akik fel sem fogván a helyzet komolyságát, teljes a nyugalom. Várni kell. Az izgatottság alábbhagy. Nincs értelme energiát pazarolni, legjobb, ha mindenki leül, és türelmesen kivárja azt a pillanatot, amikor megérkezik az ellenfél. Pár szót szólunk egymáshoz, néhány esetlen vicc is elhagyja szánkat, csak teljen az idő, oldódjon az a feszültség, amit az idegen hely szelleme okoz. Még legurul egy kis szíverősítő, ami némi bátorságot ad, és segít felkészülni a csatára.

A perc egyre közelebb van, és a taktikai felosztás is megtörtént, kinek melyik ellenfél a legalkalmasabb, milyenek az erőviszonyok, ki milyen állapotban van, és mennyire felkészült a teljes sikerhez. Ha egyáltalán elérhető a teljes siker.

És akkor valami zaj, valami mozgolódás támad, fejek fordulnak a hang irányában, a beszélgetés hirtelen megszakad, mindenki tudja: itt az idő.

A helyzet felmérése pillanatok alatt megtörtént. 7en voltunk, és a 7 ellenfél egyenként érkezett. Jó méretesek voltak, gyomrunkba tolult a vér, mély lélegzetet vettünk, és tudtuk, nem lesz könnyű menet, de meg tudjuk csinálni.

Egészen az utolsó pillanatig meg volt a remény, amikor hirtelen történt valami, ami megingatta hitünket, erők átcsoportosítását kívánta, amire nem voltunk felkészülve. Megjött a 7-ik. A látvány, és a parasztlány mondata egyszerre hasított belénk: "és a kacsa!"-mondta büszkén, és ott, egyetlen egy tálon, a 7. -en egy egész kacsa figyelt minket ropogósra pirítva. Illetve figyelt volna, ha egy korábbi csatában nem vesztette volna fejét. Hát ennyi volt. Hiába készültünk, Góliáttal nem számoltunk. Megkezdtük a csatát, de némán magunkban mindannyian tudtuk, elvesztünk. Ebböl elvitel lesz.

Csaták után az éjszakák mindig különösen csendesek. Bár senki sem alszik, mégsem szólunk egymáshoz. Sebesültek mindenfele, gyomorfájdalmakkal forgolódva, a konyhában lerágott csontok heverve szanaszét jelzik, hogy az ellenség otthonainkig szorított vissza minket, de azt a csatát már nem élték túl. Hallom bajtársaim nyugtalan forgolódását, a mély szuszogásokat, a néha ki- és becsukódó WC ajtó nyikorgását, és kiterülve arra gondolok, hogy hamarosan felépülünk, és megerősödve, új taktikával állhatunk újra a csatatérre, amikor majd még egy kacsa se győzhet le minket, még az "Anno 1366"-ban sem.

Oxford street

Tömören is össze tudom foglalni: szívás.

És mégis neki indulunk újra meg újra, amikor előtör a soha meg nem szüntethető, talán rövid ideig elnyomható, aztán együttes erővel előtörő női kényszer: a vásárlás.

A metrón, a buszon, az újságokban, a plakátokon, az interneten, és mindenütt hirdetnek, mert épp most jött meg az új kollekció, vagy épp most megy ki, és leárazások vannak, mert jön a karácsony, vagy mert épp elmúlt, és teljesen mindegy, hogy miért, de vásárolj.

Ennek az őrületnek én hősiesen ellenállok...egy darabig. De félévente bekövetkezik. Eljön az érzés, hogy most menni kell. Mert egy rongyom sincs, és csak az Oxford street adhat megoldást.

Ennek persze mindig az a vége, hogy nem veszek semmit, csak felhúzom magam a tömeg miatt, és megfogadom, hogy soha többet nem.

Így volt ez most is.

Egyszer csak ott találtam magam. A tömeg közepén sodródva az árral, levegőért kapkodva, mire realizálódott bennem, hogy itt farkas törvények uralkodnak, és ha életben akarok maradni, össze kell szednem magam.

Ennek a legkíméletesebb módja, ha kiszemelek egy erősebb példányt, és árnyékába szegődök. Aki esetleg nemcsak testalkatilag képes megvédeni engem, hanem még erre a célra megfelelő eszközei is vannak. Mint például a babakocsi. Tolószék. Profibbaknak bevásárlókocsi. Na ilyen csak egy-egy akad.

Ha megvan a kiszemelt áldozat, más dolgom nincs, csak követni. Szorosan. Gond akkor van, ha az illető letér. Ilyenkor életet kockáztatva, teljes koncentrációt, és józan ítélőképességünket latba vetve pillanatok alatt találni kell egy másik védelmezőt, és elvetemült bátorsággal, akár másokon áttaposva is, de mögé kell jutni. Ilyen az élet. Vagy én, vagy ők. Így utólag elgondolkozok ezen, de ott az életösztön az úr. Cselekedni kell.

Persze az a tragédia is előfordul, hogy védelmező nélkül maradok. Ilyenkor nincs más megoldás, mint küzdeni. Némi sérülés árán, de életben lehet maradni. Sok fájdalommal jár, ha az embernek magának kell megküzdenie, és valaki a háta mögött élvezi az előnyöket felhőtlenül cseverészve mindaddig, amíg az elém kirakott derékig érő hirdetőtábla elől az utolsó pillanatban térek ki, és csak a puffanást hallom mögöttem.

Ebben az esetben még egy kárörvendő mosoly is megengedhető, hiszen a tömeg olyan pillanatok alatt elnyel, mintha soha ott sem lettem volna.

A tömeg néha beszippant egy-két boltba, ahova mindig is vágytam, de amikor több embert látok bent mint kint, már csak az árral szembe próbálok kijutni, és emlékezni melyik is a legközelebbi metró. És ekkor az életmentő hely: egy könyvesbolt. Ahol mindössze csak egy nő lökött fel, ennek örömére vettem is három könyvet, és kilépve a béke szigetéről megint kezdődik minden elölről. Beszippant a metró, és ott mégnagyobb tömeg, aztán fulladozás a föld alatt, nyomakodás az ajtóknál, aztán végre kiszállok, és rohanok haza, hogy a lábam se éri a földet. És lekanyarodva a kis utcákba lelassítok, kifújom magam, és megfogadom megint, hogy soha többet.