A többmilliós nagyvárosban néha elveszettnek érzem magam, néha otthon. Ha netán egyedül lennék, akkor sem kell aggódnom, mert van egy biztos pont, egészen közel. Csak körül kell nézni.
Állok a buszmegállóban, még jó hogy a 47-es 8-10 percenként jár, és csak 20 perce várok. Van még egy-két versenyző a közelemben. Némelyek értetlenül nézik a menetrendet (Kínában nem ilyen betűk voltak - gondolják), némelyek az esélytelenek nyugalmával bámulnak ki a fejükből, és még akad egy két meggondolatlan öregasszony, akik otthonhagyták a szemüvegüket, és most a járókelőket zaklatják, hogy olvassák el nekik, mikor jön a busz. És a következő mikor, és a következő, és aztán milyen buszok járnak még erre, és azok mikor jönnek, és mennyi a kettő közti különbség, és megy ez a végtelenségig, ha sikerül egy balekot találniuk.
A közös bennük, hogy mindenki kiválaszt magának egy teritóriumot. Odébb botorkál pár méterrel, betartva az iratlan törvényt. Az az ő helye, ő ott áll, még talán körbe is pisilnék, ha a kultúra megengedné.
Nekem is megvan az enyém.
Kezdeném egyedül érezni magam 20 perc várakozás után. Sehol semmi érdekes, a tekintetem körbejár. Aztán megint oldalranézek...ez meg mi? És hogy került ide? Határozottan emlékszem, hogy nem volt itt. Kb 4 óránál szorosan mellettem, mint hű segítőtársam a bajban, egy feka ácsorog... Az én területemen majdnem hogy hozzámtámaszkodva nézelődik a világ legtermészetesebb módján.
Arrébb megyek egy lépést, természetesen az ellenkező irányba, mert a feka felé már nem is tudnék moccanni se.
A feka nem mozdul. Kicsit zaklatottan, de megnyugszok, hogy jó ez itt nekem, még jó hogy nem pisiltem körbe az előzőt.
Pár perc elteltével mintha valaki szuszogását hallanám. Miért hallom? És ki szuszog?
Talán a mögöttem álló afrikai testvérem? Hogy mikor osont oda, az rejtély. Ezek megtanultak hangtalanul járkálni. Muszáj volt az oroszlánok miatt.
Egyre határozottabban érzem, hogy egyedül is megy nekem ez az utcai élet, elhagyom a terepet. Meglátok arrébb pár padot, ahol senki se ül. Mire leteszem magam, legalább 2 hőkereső is megindul felém, mintha eddig tilos lett volna leülni.
Hihetetlen. Mi folyik itt?
25 perce várom immár, hogy leteljen az a nyomorult 8 perc. Hamarosan jön a busz.
Na és akkor mi lesz? Jobb esetben lesz hely. Rossz esetben nincs hely. És akkor már semmi sem szab gátat, hogy megkezdődjön a dörgölőzés, nyomakodás, lapulás, nyakba lihegés...
Talán a hideg afrikai éjszakákra emlékeznek, hiányzik a törzsi közösség. Összebújni a hideg éjszakákon, együtt vacogni egy bokorban, hogy az oroszlán felismeri-e még rajtuk az emberszagot, összenyomi a meztelen testüket a kis viskóikban...Igen...távol a kontinenstől...itt a rideg Angliában...
Épp kezdenék elérzékenyülni, mikor sikerül megtalálnom a végkövetkeztetést:
Az élet nehéz.
Fájdalmas búcsút veszek tőlük, ne haragudjatok kis hőkeresők, meg a marhanagyok se, de ma nem.
Metróval megyek.
