„Mert lett egy Fia!”

 

Főiskolás éveim alatt a hitoktató szakon tanítottak sok mindent, és tanultam sok mindent. De teljes mértékben azt, hogy mit is kezdünk a megtanult tananyaggal, hogyan használjuk, hogyan formálódik a gondolatmenetünk, hogyan formálódunk mi magunk, hogyan formál minket az Isten, azt nem tudhattuk se akkor, se most.

Feltettünk ezer kérdést, volt ezer válasz. Néha könnyebbek, néha nehezebbek. Volt, ami egyértelmű volt, aztán kiderült, hogy mégsem. Volt aki gondolkozás nélkül „tudta” a válaszokat. Én mindig sokáig „rágtam” magamban őket.

Azóta eltelt 20 év, a kérdések mégsem fogynak. Talán csak mások.

Múlt tavasszal az akkor 10 éves fiam feltett nekem egyet. Nem is egyet, napi 5ezret, de ha én nem tudtam, átirányítottam az apjához. Ha ő sem, akkor még mindig ott volt a google, válasz letudva.

Szívesen olvasta a gyerekbiblia történeteit, és feltűnt neki, hogy az Ószövetségben milyen sokszor előfordul a „szemet szemért” elv, ezzel szemben az Újszövetség történetei mások. És egyszer megkérdezte:

„Anya, miért volt olyan kegyetlen az Isten az Ószövetségben, és miért más az Újszövetségben?”

Na ez olyan kérdés volt, amit nem akartam letudni egy szóval…se egy mondattal. Olyan kérdés volt, ami sok gondolatot indított el bennem, és egy hosszú beszélgetés kezdő felvetése is lehetett volna. Ránéztem a fiamra, és azt mondtam neki, hogy adjon pár percet, mert nem szeretném elkapkodni a választ.

A pár perc vagy nagyon gyorsan letelt, vagy nem is adott pár percet. Hirtelen felderült tekintettel újra megszólalt:

„Én rájöttem! Szerintem azért, mert az Ószövetségben még nem volt Fia!”

Döbbenten néztem rá, ő pedig folytatta, azt hitte nem értem:

„ Lett egy fia!”

Igen…értem…s közben ezer gondolat futott végig az agyamon. Hogy milyen szülőnek lenni, milyen egy gyermek az ember életében, mennyi mindent megváltoztat bennünk, el is mosolyodtam, hogy mennyi csínytevés is kapcsolódik hozzá, mennyi könny és mennyi mosoly, és mennyire túlcsorduló Szeretet.

Egy gyermek…egy fiú…. aki megváltoztat mindent. Egy fiú, aki a Szeretetet hozta a Földre.

 A FIÚ.

Nem is akartam tovább boncolgatni a kérdést. Úgysem tudtam volna neki jobb választ adni. Összefoglalta ő 10 évesen egy rövidke mondatban.

„…mert lett egy fia.”

 Mert lett A Fiú!

"Egy" köszönöm

  Néha rám tör a saját magam elszámoltatása. Miért vagyok, mit csinálok, csinálok-e valamit, van-e értelme az életemnek, stb, stb, nagyon jó kis önmarcangoló esti program, ha alszanak a gyerekek. Általában arra jutok, hogy remélhetőleg van valami minimális hasznom, de úgyse jövök rá soha, hogy mi.

  Egy ilyen remek önkínzó programomat rontotta el pár éve a férjem, aki emlékeztetett valamire, miután kijelentettem, hogy teljesen feleslegesen szívom a levegőt.

  14 évvel ezelőtt történt, és teljesen törlődött az én kis túlterhelt agyamból. 

  14 éve 2 évet hitoktattam-kántorizáltam friss diplomával azon a helyen. Futkároztam gyalog az egymástól messzire eső iskolák, óvodák között. Kaptam ott hideget-meleget. Az időjárástól is, no meg lelkileg is.

Elindítottam egy gyülekezeti újságot (hihetetlen így utólag), aminek nagy részét én raktam össze, néha pedig megkértünk 1-1 gyülekezeti tagot, hogy írjon valamit. 

Egyik alkalommal egy idős párt szerettünk volna meggyőzni, de nem merték vállalni, mert állításuk szerint nem tudnak úgy fogalmazni. Ilyen pitiáner dolgokon nem akadunk fenn, semmi gond....elmentem hozzájuk, leültettek, örültek nekem, én meg csak hallgattam hosszan a történeteket, ide-oda cikáztak a gondolataik, jegyzeteltem, majd összeraktam, megírtam helyettük, azt, ami kikívánkozott belőlük. Hogy mennyire sikeresen raktam össze a lényeget, azt csak később tudtam meg, addig agyaltam, hogy vajon így szerették volna, vagy valami kimaradt. 

  2 év elteltével másfelé vezetett az utam.

  Az utolsó közös istentiszteletről jöttünk ki, ahol sokan elköszöntek tőlem. Az ajtóban álltam, mikor ez az öreg bácsi a kerekesszékével nehézkesen kigurult. Az egyik lába amputálva volt, én soha nem láttam őt másképp, csak ülve. Nem is beszélgettünk mi sokat, csak amennyit egy huszonéves "zöldfülű" tud mondani, ráadásul a bácsi nem egy barátkozós fajta volt, kicsit tartottam is tőle.

Akkor észrevettem, hogy felém veszi az irányt. Szokta nyújtani a kezét egy kézfogásra, gondoltam el akar köszönni ő is, már ha most vagyok itt utoljára. De hiába vártam a kezét, mert egyáltalán nem felém nyújtotta, hanem valami furcsa erőlködésbe kezdett, én meg nem is tudtam hirtelen, hogy mit szeretne.

  Nem hagyta a feleségének se, hogy segítsen, két kezével belekapaszkodott a kerekesszékbe, és minden erejével, feltolta magát. Én dermedten néztem, amikor azon az egy lábán, amit soha nem használt, megállt, imbolygott, de azt is láttam rajta, hogy most aztán nem szeretné, ha bárki segítene neki. A következő pillanatban a kezét felém nyújtotta, a szemembe nézett, és egy erős kézfogás mellett annyit mondott: Köszönöm!

  Hogy mit mondott még, vagy a felesége mit tett hozzá, nem emlékszem, de hamar visszahuppant a székbe, én meg a döbbenettől csak néztem, ahogy tovább mennek. 

  Elköszöntünk, és gondolkozni nem is volt időm, mert közben a többiek haladtak kifelé.

  Még most is elgondolkozok, hogy mégis mit tudtam én adni neki 24 évesen, hogy ő fél lábával is, de felállva köszönje meg nekem.... 

Ezzel együtt magasra tette a mércét, mert ugyan milyen elismerésért tudok még küzdeni, ha a pályám elején megkaptam a legnagyobbat?

Igazi Ajándék

Egy 8 éves kislány.

Tehetséges.

Furulyázik.

Minden nap gyakorol. Délután a suliban. Ha kell, ha nem, meg akarja mutatni, mit tud.

Kiáll az osztály elé ragyogó szemekkel, előveszi a két pici kezét, és a levegőben elkezdi játszani a dallamot.

Tökéletes ritmussal, és minden hangot jó helyen "fog le". De néma marad.

Némán furulyázik, mert nincs hangszere.

Hogy miért, az igazi okot én nem tudhatom. Szegénység? Nemtörődömség? Nem az én tisztem megítélni. Én csak annyit tudok, hogy egy furulyás gyermek hangok nélkül játszik dallamot.

Pár hete nézem, de nem bírom. 

Következetlenség, hogy én, mint tanító, vegyek egyet egyetlen gyereknek, a többi 24-nek meg semmit. 

Mégis elhatározom magam. Mindegy, hogy milyen tanító leszek...ember vagyok.

Írok pár embernek....és pár órán belül jön a válasz:

3 furulya van...keressek még furulyázni vágyó szegény gyerekeket, mert itt bizony adni akarnak!!!

És még csak azt se tudjuk, kiét adjuk, mert mindenki ADNI AKAR!!!

Lelkek gyógyulnak. A kislányé, aki megkapja azt, amiről álmodni sem mer. Az enyém, mert adhatok. És azoké, akik adni akarnak, mert nekik is szörnyű gyerekkoruk volt.

Nem egy nagy ajándék. Pár ezres tétel. Mit jelent egy gyermeknek?

Én remélem, hogy a legtöbbet. Többet a pénznél, és bármilyen földi értéknél. Hogy továbblendíti majd őt a következő éveken, hogy érdemes tovább menni, hogy nem süllyed meg ott, ahol a jelenlegi helyzete tartja.

Ez Ajándék. Igazi ajándék. Nem pénz, nem 10ezres játék. Ez olyan, ami talán a szívébe vésődik. Mi pedig imádkozunk, hogy a mag kikeljen, és gyümölcsöt teremjen.

Kedves drága kislány! Az Isten küldte ezt az ajándékot ismeretlen anyák kezein keresztül. Használd, ahogy csak tudod!

Mi meg köszönjük, hogy rajtunk is segítettél!

"Szaranya" vagyok, vállalom!

Előre leszögezem, senkit nem akarok megbántani. Tiszteletben tartom mindenkinek a gyereknevelési módszereit.

De most vállalni szeretném a "szaranya" oldalt az " Az 5 legsúlyosabb gyermeknevelési hiba, amit egyre több szülő elkövet" nevezetű írás kapcsán. ( http://pozitivnap.hu/eletmod/az-5-legsulyosabb-gyermeknevelesi-hiba-amit-egyre-tobb-szulo-elkovet )

Egy angol dada, gyereknevelési tanácsadó megmondja. Mindenkinek. Mit? Hogy hogyan kell nevelni az én gyerekeimet. És a tiédet...és mindenki másét. Mit tudunk róla? Semmit. Mit tud ő a mi gyerekeinkről? Semmit. De pár mondatban össze tudja foglalni, hogy mi a baj...mindenhol.

Ez a hölgy brit. Ha valaki volt már családnál Angliában gyerekekre vigyázni, megérti miről beszél a szerző. Nem tapasztaltam, csak messziről, az is elég volt. Nem lehet összehasonlítani őket a magyar gyerekekkel, és épp ezért nem vonatkoztathatunk általánosan a Föld összes gyerekére!

Ja....hogy ez nem a mi gyerekeinkre vonatkozik, hanem másokéra? Hát...kérem....nézzen mindenki magába, és alkalmazza a "mindenki a saját háza táján seperjen" ősrégi elvét.

Azt hiszem akkor jutottam el ezeknek az elméleteknek az átgondolásához, amikor nem aludt az elsőszülöttem. Nem alszik a gyereked? Van rá könyv! Csináld végig a módszert, amit ír. Meggyőzően. Olyan meggyőzően, hogy én is elhittem. 1 hét, nem több, és a gyerek aludni fog. Ha mégse válik be, a gyereknek neurotikus problémái vannak, kezeltesd!!!

Két hét sírás (gyerek és jómagam részéről) elég volt ahhoz, hogy átgondoljam: normális ez? Tényleg mások szerint kéne ezt csinálnom? Nem pedig az egyedi és megismételhetetlen gyerekemre figyelni, elfogadni őt?

Egy hét alatt kellett volna jönnie a változásnak. És két hétig csináltam, betartva minden betűt. Aztán....Feladtam. Igen, én, aki soha nem adja fel, akkor feladtam. Miért? A gyerekemért. És önmagamért. Rájöttem, hogy nem mindig úgy kell lennie, ahogy a nagy könyvben írják. Nem minden "tökéletes". Mindent kipróbáltam, és nem működött.

Feladtam. Feladtam a saját elméleteimet. És alárendeltem magam annak, hogy ez a gyerkőc nem alszik. Mai napig nem tudom, miért, de ez volt. 

És innentől kezdve könnyebb lett. Nem könnyű! Könnyebb.

Most 5 éves. 3 éves kora óta alszik, mint a bunda.

Második gyermek? 12 hetes vizsgálat: vetessem el. Innentől kálvária, nem akarom részletezni. De nagyon sok mindenre megtanított. Hogy nem az számít, hogy tökéletes anya legyek, hogy tökéletes gyerekem legyen. A legnagyobb dolog, amire megtanított, hogy örüljünk, hogy élünk, és egyetlen dolgom van: szeretni őket! És még egy dologra: ne mások véleménye alapján döntsek, hanem a saját belátásom szerint.

Harmadik gyerek: ekkora már egyetlen könyvem sem maradt. Olyan, amilyen. (természetesen tökéletes :D ). Fáradt vagyok? Marhára. Túléljük.

És most én is pontokban reagálnék az elhibázott nevelésre, a "szaranyák" oldaláról:

1. A híres "bögre teszt". 

Amiről egyébként senki nem hallott, csak egyetlen fb-os posztból. Tegyél egy bögrét a gyereked elé, és ha utána nyafog, mert nem a kékben akarta, hanem a rózsaszínben, akkor a "szaranya" elfehéredik, és kicseréli rémülten.

Én még egy anyát se láttam elfehéredni, max elvörösödni a méregtől. Bár reggelente senkinek nem vagyok ott a konyhájában, tehát nem tudom ki mérte ezt fel, és mikor.

A másik dolog: én minden reggel ugyanabból a pohárból iszom meg a kávémat? Miért? Mert szeretem, megszoktam, az én bögrém, fogalmam sincs.

Ha bemegyek egy kávézóba, szép porcelán bögrében kapom a kávét. Jó látvány, jobban ízlik. Ha papír pohárba kapnám, egyáltalán nem lenne olyan "finom".

Most komolyan...csak azért szívassam a gyerekemet, hogy megtudja, ki a főnök? Hogy tekintélyt parancsoljak? Hát bevallom, én azok közé a "szaranyák" közé tartozom, akik megkérdezik, hogy melyik bögrét szeretné, illetve meg se kérdezem, mert tudom.

Vannak szabályok. Van amiből nem engedek. De hogy ilyen mindennapi dologban leckéztessem meg őket....hogy jó felnőttek legyenek majd.... Hogy egyetlen ilyen "teszt"-ből szűrjön le bármilyen következtetést valaki, hogy én hogy nevelem a gyerekeimet...nem tudom.

2. Étteremben végigülni egy vacsorát. 

Egyáltalán hány évesekről beszélünk? Tisztában van vajon az életkori sajátosságokkal? Én egy nyugodt ember vagyok, de nekem hosszú végigülni a várakozási időt, mire a vacsorát kihozzák, néha egy óra. Vagy több. Ki akar egy gyereket arra kényszeríteni, hogy órákon keresztül üljön és fogja be a száját? Normális ez? Persze. Vannak gyerekek, akik kibírják. Örömet nem okoz nekik, az biztos, de anya meg apa legalább "megtanítja" a jó modorra.

Én is szeretném, ha jó modoruk lenne, de nem feltétlen érzem, hogy ha egy óvodás nem tud órákig csendben ülni egy remek vacsora kedvéért, azért rossz gyerek lenne.

A gyerek úgy van összerakva, hogy fut, játszik, nevet, beszél. Nem pedig úgy, hogy ül, és "jól" viselkedik.

3. Nem szól más rá a gyerekre.

Ha ott a szülő, nyilván nem. Ha nincs ott a szülő, szerintem most is rászólnak. Én pl voltam olyan vandál, hogy egy ugrálóvárnál egymást félretoló gyerekeket sorba állítottam, és rájuk szóltam. Nem tudtam megállni, hogy ne tegyem, ráadásul az enyémek ott álltak már 3 kimaradt kör óta, mert az én "rossz" gyerekeimnek megmondtam, hogy sorba kell állni. Még akkor is, ha pingvines bögréből isszák a kakaót! :D

De egy emlék is felidéződött a 25 évvel ezelőtti időkből: 8-9 éves lehettem, amikor Mikulás napján úgy döntöttünk a testvéremmel, hogy meglepjük a szüleinket. Az összes összespórolt pénzünkön (ami nem volt sok), édességet veszünk nekik, és teletömjük a csizmáikat.

Elmentünk a helyi ABC-be, és a kosárba tettünk csokikat, cukrokat és ropit.

A pénztárnál derült ki, hogy elszámoltuk, és vissza kellett tennünk valamit, mert nem volt elég a pénzünk.

A pénztáros hölgy ordított velünk mindenki előtt, mert mi voltunk a büdös kölykök, akik csak a hasukra gondolnak, és minden édességet összevásárolnak, és miattunk kell kinyitnia a kasszát.

Ott álltam gyerekként, és szégyelltem magam olyan dologért, amiért nem kellett volna.

Hazamentünk megalázva, és sírva beleraktam a maradék csokit a csizmákba, és a ropit. A ropira máig emlékszem, nem akartam, hogy csak csokit egyenek anyáék.

Örömet okoztunk, de nem tudtam örülni. Pedig nekünk adták mindet, olyan boldogok voltak a szüleink. Csak azt éreztem, hogy rosszat tettem, és úgy néztem azokra az édességekre, mintha bűn tapadt volna hozzájuk.

Ezek után kérdem: jogom van nekem megítélni egy gyerek cselekedetét úgy, hogy semmit nem tudok a körülményekről? Jogom van megszólni bárkit, ha csokit eszik, hogy na ez a kölök is csak édességet tud enni, holott talán egy hónapban egyszer teszi.

4. Ha egy pelenkás megbotlik, magát kellene felsegítenie ahelyett, hogy nyújtja a kezét.

Emberek! Ti szülők vagytok egyáltalán???

Én engedem a gyerekeimet, mászni, esni, puffanni...nyilván normális keretek között. Sokszor mondták már nekem, hogy ők ettől rosszul lennének, és nem engedik a gyereküknek.

Engedem. És a gyerekeim felállnak maguktól. Nem kértek pelenkásan segítséget. Nem segítettem. De ott voltam végig, figyeltem a szemem sarkából. És amikor kérték a segítséget, amikor szóltak, igenis odamentem, mert tudtam, hogy most kellek. Most nem eltaszítanom kell egy pelenkás gyereket, hanem segítenem.

Ettől lesz rossz felnőtt a gyerekem? Nem hinném. Ekkor tanul meg bízni, és tudja, hogy anyára számíthat. Megtanulja, hogy ha baj van, nem kell csakis önmagában fuldokolnia a mocsárban, mint a majom, aki saját hajánál fogva próbálta kihúzni magát a tanmesében. Lehet bízni, hinni valakiben. Lehet az másik ember, vagy Isten...nem szégyen, ha van kivel beszélni a nehéz időkben.

5. Állatkerten keresztülrohanó apuka, akinek vizet kér a gyereke, és azonnal vinni kell.

Megmondom őszintén, én ilyet még nem láttam. Se olyan szülőt, aki 20-szor felkelne éjszaka vizet vinni a gyerekének, max odatesz egy pohár vizet. Még mindig ne felejtsük el kedves magyar szülők, hogy a cikk írója angol. 

Végül az én meglátásom:

Ember vagyok. Próbálok jó anya lenni, de tény, hogy hibákat követek el ugyanúgy, mint bárki más. Nem szégyen bocsánatot kérni a gyerekemtől, mikor nem is miatta voltam ideges, mégis rákiabáltam. Elmondom, hogy nem így akartam, ideges voltam, kibékülünk, megöleljük egymást.

Fegyelemre és tiszteletre is szeretném nevelni őket. De semmiképp sem megfojtani, regulázni, cseszegetni, frusztrálni őket.

Igen, tudom, hogy a 3 évesem egyedül is át tud öltözni az oviban, és sokszor engem ugráltat. Próbálkozom leszoktatni erről, de szép szóval, nem erőszakkal...az 5 évesemnél is bevált. Idő kell. Megbirkózunk. Hogy épp akkor nem tudom megmutatni, hogy én vagyok a Főnök? Nem a főnöke vagyok...az anyja!

Anya kompenzál. Én tudom, ha rémálmodik, ha nehéz időszaka van, ha a kistestvérrel többet foglalkozok, és szeretné, ha neki is segítenék öltözni az oviban, csak hogy ugyanúgy érezze, vele is annyit törődöm.

Én ajándékba kaptam a gyerekeimet, és felelősségem a szépre jóra nevelni őket. Nem pedig a főnökük lenni.

Szabok határokat, de engedem, hogy feszegessék azt. Megpróbálom, hogy bennük alakuljon ki a képesség a jó és a rossz felismerésére, ne pedig én mondjam meg, mi a jó és mi a rossz.

Ha megbántanak kimutatom az érzéseimet. Nem szégyen, ha megtudja, hogy annyira fáj a viselkedése, hogy sírtam. Egyszer meglátták, hogy sírok, maguktól jöttek bocsánatot kérni, és leültek szépen játszani, hogy ne okozzanak bánatot. Nem szégyen, hogy nem rendíthetetlen őrmester az anyjuk, hanem egy érző lény, aki irányít, de néha neki is fáj.

A gyereknevelés nem egyszerű. De hogy 5 legsúlyosabb hiba lenne???

Teljes mértékben meg vagyok győződve, hogy egy anya egyetlen súlyos hibát követhet el a gyereke ellen: ha nem szereti úgy, ahogy Isten neki adta.

És arról is meg vagyok győződve, hogy minden gyerek más. Minden gyerek más törődést igényel, és minden élethelyzetben ez változik.

Az anya kapta azt a képességet, hogy ismerje igazán saját gyermekét. És saját érzéseire, tapasztalataira támaszkodva tudja őt nevelni legjobb képessége szerint.

Végül egy bibliai Ige, amely útmutató lehet nem csak az anyák számára, és nem hiszem, hogy ezzel bárki "bakot lőne":

 "Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!" (I. Kor.16:14)

Molly - 10 érv és 1 ellenérv, amiért megéri (vadász)kutyát tartani

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy gondoltam, hogy jó ötlet lesz egy 50%-ban magyar vizsla, 50%-ban golden retriever keverék kutya a portánkon.

Azóta is győzködöm magam.

A kutya jó fej...csak nem teljesen olyan a kép, mint amit az amerikai családi filmek kutyái mutatnak.

Azért leszögezném, hogy Molly egy végtelenül kedves, jóságos kutya mókás pofával.

Gondolom ennek köszönheti, hogy még senki se csapta agyon.

Ha valaki hezitálna, hogy vadászkutyát akar tartani, hát NE tegye!!! 

Íme 10 meggyőző érv, ami segít dönteni:

1. Emberbarát.

 Az. 

Imádja a gyereket, felnőttet, szinte állandó emberi jelenlétet követel.

És ha télen nem vagyunk kint eleget, a szomszéd építkezésen szerez barátokat.

Meg munkás kesztyűket.

Meg munkás uzsikat.

És flakonokat, sörös dobozokat.

Ezek mind a mi udvarunkban találnak otthont, a másfél literes palackok a kerítés tövében, mert a lyukon, amin ki-bebújt, megakad a flaska.

2. Erősíti a gazda idegrendszerét.

 1-2 üldözéses jelenetben szagot veszt, és eltéved. Még csak 10 hónapos, szóval nem várhatjuk el egy vén társa tapasztalatát, de rohamosan fejlődik, mivel első eltűnése alatt 2 éjszakát volt távol, 12 km-rel arrébb egy forgalmas út mellett találták meg, és chip-beolvasás után hívtak minket, de másodjára már leleményes volt, mert egy kóborolt éjszaka után 10 km-nél megállt, berágta magát egy szimpatikus ember kerítésén, és addig feküdt ott, amíg nem hívták a gazdit.

Ilyenkor én nem alszok, és mintha nem lenne elég gondom, azon kínlódok, hogy hol van az a szerencsétlen kutya. Ezalatt százszor megígérem, hogy ha még egyszer hív valaki, hogy megtalálták, és igényt tartok rá, hát NEM-mel fogok válaszolni. (még nem sikerült.)

3. Gazda fizikai erőnlétének karbantartása. 

  A kerítésjavítás napi rutinnak számít. Ezt a műveletet csak abbahagyni lehet, befejezni nem.

Emellett munkára ösztönöz. 

Új építésű, és még befejezetlen háznál pláne. Vagy befejezed a külső burkolást, vagy lebontja a házadat.

4. Fejleszti a gazda kreativitását.

 Ki kell találni szűkös határidőn belül, hogy hogyan juttatjuk vissza a szomszéd papucsát a küszöbére anélkül, hogy észrevenné.

5. Távol tartja a vendégeket.

  Főleg esős időben. Kivéve azokat, akik szeretnek két mancsnyommal a mellkasukon, és a hátukon távozni tőlünk.

Sőt, a szomszéd vendégei elé is kiront fogadni őket, biztos, ami biztos.

Körbevezeti a környéken a kutyát sétáltatókat, vagy csak a hazafelé igyekvőket, kirándulókat stb.

Tulajdonképpen ha az utcába betér valaki, Molly ott van.

6. Az etetése alacsony költségvetésből kijön.

 Ahogy szerzi a tapasztalatokat, egyre inkább önellátóvá válik.

Lehet, hogy kissé zavaró egy mezei nyúl maradványa a küszöbünkön, vagy esetleg egy állkapocs ki tudja honnan, de valamit valamiért.

7. Hírnevet ad az embernek.

Gyanítom, hogy annak ellenére, hogy csak 2 hónapja lakunk itt, már az egész falu ismeri Mollyt. Eddig akikkel találkoztunk, már mindenkinél járt.

Abba bele se merek gondolni, hogy hányan jöhettek rá, hogy ő ide tartozik.

8. Megtanít spórolni.

Egy hónap alatt 3 nyakörv veszett el, egyet elszakított, és egy biléta is eltűnt. Ezek után kendőt kapott.

Frissítés: a mai napon eltűnt a kendő is.

9. Újrahasznosít

Bármilyen tárgy új külsőt nyer, ha a szájába kerül.

Ha véletlenül kint maradt volna a babakocsi váza....

10. Nem vagy egyedül

ha magányosnak érzed magad, a nappaliból elég csak a terasz felé nyíló ablakba nézni, és egy kutyafej bámul rád. Már amikor itthon van éppen.

Mindezek mellett csak EGYETLEN negatívumot vagyok képes találni:

Ha megkötöd, mert félted, hogy elveszlik, vagy petárdáznak, és nehogy megbolonduljon, vagy egyszerűen csak munkások dolgoznak az udvaron....akkor...jön a bosszú: AKNÁSÍTÁS! Mindössze 20 perc alatt.

Nem fér be? Megoldjuk!

Előre eltervezett gyerekmentes nap: Irány az Ikea! És ha már arra járunk, kószálhatnánk egyet valahol Budapest nevezetességei között, csinálunk pár idillikus fotót, iszunk egy kávét a Starbucksban, majd szép békésen 4-5 óra körül hazatérünk, megszerezve azt, amiért mentünk: a konyhai munkapultomat!

Ilyen reményteli gondolatokkal terveztem a napot. Egészen addig, amíg az adott nap el nem jött!

  
Reggel 6.30-ra állítottam a telefonomon az ébresztőt. Mivel annyira jól aludtak a fiúk, hogy csak kb 6-szor kellett felkelnem, ebből egyetlen egyszer nem sikerült NEKEM visszaaludni, így 6.30-kor kinyomtam a telót, remélve, hogy 10 perc múlva újra jelez. 

Nos, természetesen amikor akarom, akkor nem így van, és nem jelzett. Az első éber pillanatom 7.10-kor volt. 

  
Kávé, készülődés, visító gyerekek szétválasztása, nagymamának egy vállveregetés, amiért kibírja a napot, és 8 után sikerült elindulni.

Cél: Megszerezni az ikeás konyhai munkapultot, mivel kategóriájában még benzinnel együtt is ez a legolcsóbb, és mert gyönyörűséges.

Ellenőrzés, minden megvan-e, kocsi hátuljából ülések eltávolítva, csomagtérben kötél, gumipók, és biztos, ami biztos, egy rozsdás nagy fogú fűrész.

 Nem, van nekünk szebb és jobb, és árammal működő, de a vészhelyzet azt jelenti, hogy nincs áram, tehát a rózsaszín rozsdás fűrész marad!!!

9 után Debrecenben voltunk. Igen, megtettünk 50km-t, és csak 9 km-rel jutottunk közelebb Budapesthez. Ugyanis Debrecenben várt minket az UNIVERZÁLIS tetőcsomagtartó!

Eredeti tervek alapján a munkalapot a tetőn hozzuk haza autópályán, hátha sikerül felszállnunk, és légvonalban megtenni az utat.

Egy kósza ötlettől vezérelve kipróbáltuk az univerzális csomagtartót ott helyben.

Egy óra küszködés után úgy döntöttünk, hogy valaki biztos tudja használni ezt a nagyszerű találmányt, de mi NEM!

Ismét eltelt egy óra a semmivel, és még nem indultunk el.

Lesz, ami lesz, 10 óra elmúlt, megyünk, és marad a C-verzió: "Majdcsakleszvalahogy!"

Az idegrendszerünk azon a ponton volt, hogy kb fél órán keresztül semmit se szóltunk egymáshoz.
Nekem lepergett a szemem előtt, hogy annyi a Margit-szigeti sétának, az Aréna Plázában a H&M-es szőnyeg és kismama rucik vásárlásának, a Starbucksban a kávémnak...mert semmire sem lesz idő, csak a hülye Ikeára, ami kb 50ezerért szállít házhoz.
Ekkor pattant ki az ember fejéből a következő terv!
Vegyük meg a munkalapot, és adjuk fel csomagként a legközelebbi postán.
Gyors keresés a neten, posta nem vesz fel ekkorát, viszont a HDT csomagszállítók 5500-ért elviszik vidékre....persze egy kicsit fűrészelni kell hozzá, de az mindegy.
Futár megrendelve életmentő barátnő munkahelyéről, de persze véletlenül, mert azt hittem lesz még egy katt a véglegesítés előtt.
Ezalatt Ákos mérte a kocsit belülről, és elhatározta, hogy be fog férni, bármi legyen is.

Aggódni nem volt nagyon időm, beértünk, megvettük, amit kell. Semmi vita, elég volt pár sóvárgó tekintet részemről, az ember már dobra is a kosárba azzal a mondattal, hogy "Megvesszük inkább most, 3 évig megint nem akarok idejönni!"
Egyedül a zuhanyfüggönyből nem maradt készlet, kassza, és irány az árukiadó a munkalapokért.

Ahogy sejtettük, nem fért be. Forgattuk erre-arra, élére, lapjára, de vagy egyáltalán nem lehetett bezárni a hátsó ajtót, vagy a sebváltó vált hozzáférhetetlenné.

Ekkor eljött a rózsaszín rozsdás fűrész ideje!
Még jó, hogy a bejárat mellett álltunk meg, így legalább mindenki végignézhette, ahogy két hülye méregeti a kilógó részt, majd elővesz a pasi egy múlt századbeli fűrészt, és nekikezdi lefűrészeli.
Nyilván mi tudtuk, hogy mennyinek kell majd egyben maradnia a konyhához, de pont ez nem volt a homlokunkra írva.
Így hát maradt az őrült fűrészelés, ami persze marha sokáig eltartott, mellettünk ketten is bepakoltak már, mire mi végeztünk. Még az Ikeás csomagszállító is furán nézett ránk, és megkérdezte, hogy állítva nem fér-e be. 
Azt hiszem, nem győztük meg, elfordult, és békésen folytatta a pakolást a kisbuszába. Amibe persze MINDEN kényelmesen belefért.

Mindegy, mi fűrészelünk tovább!

ÉÉÉÉÉÉÉS ... sikerült beázrni az ajtót munkalapokkal együtt.
Ülés hátul nincs ugyan, de attól még én is beférek Emmával valahogy, és persze a biztonság kedvéért az övet is bekapcsolom!

Bent vannak a cuccok, bent vagyok én is, következő kérdés...hol van a GPS???

Természetesen a kesztyűtartóban, pusztán 60 kilónyi munkalap támasztja!

Újabb átrendezés, még felvettünk pár lamellás szekrényajtót, MERT BEFÉRT, és megkezdődhetett a kényelmes hazaút. :)

Egy KFC-s vödör csirke azért még elfér valahol. ;)

A mai napon elgondolkozva....Nem lenne hülyeség az Ikea árukiadónál bérelni egy parkolóhelyet, és nyitni egy lapszabászati vállalkozást segítve a túlméretes dolgokat vásárolókat. 

Túl nagy? Nem fér be az autóba? Munkalap, asztal, kanapé....MEGOLDJUK!

Amikor az ember kevesebb pénzt kap, és ennek örül

Szétázott levél a postaládában a Magyar Államkincstártól.

Emlékeztetés, hogy hamarosan lejár a második gyermekünk után járó emelt családi pótlék.

Mellékeltek 2 lapot orvosi igazoláshoz, hogy ha továbbra is fennáll a tartós betegség, töltsük ki, küldjük vissza. Egyéb esetben automatikusan a sima családi pótlék jár.

Szívem szerint most minden egyes hivatalnokhoz elmennék, akik kétkedő arccal néztek rám, mikor közöltem, hogy ez eddig fog tartani és nem tovább, és megmondanám, hogy igazam volt. Nem azért, mert én olyan marha okos vagyok, hanem azért, mert azokra az orvosokra hallgattam, akiktől itt mifelénk mindenki okosabb.

Elmennék a nőgyógyászhoz, aki fél órán keresztül ecsetelte, hogy felejtsem el a hasamban rugdalózó gyereket, és csináljak inkább egy egészségeset, mert az életünket kórházban fogjuk tölteni.

Letenném elé a papírokat, és megmutatnám neki a gyerekemet. 

És megmondanám, hogy kapja be.

Értelme nem sok lenne, mert ezeket az embereket nem érdekli a dolog. Vállat rántanának, és úgyis én lennék a hülye. Mit számítana nekik, hogy egy gyerekkel több vagy kevesebb?
Valószínűleg semmit.
És mit számítana nekem a véleményük?
Valószínűleg semmit.

Még szerencse, hogy vannak olyan orvosok, akik szintén arra biztattak, hogy csináljunk egy egészséges gyereket.

Csókolom, befőző fólia van???

Lehet velem van a baj, és azok közé a vevők közé tartozok, akik a lehetetlent szeretnék megkapni egy boltban, mondjuk kék színű almát, vagy eper illatú körtét. Ezen tényleg el fogok gondolkozni, nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy velem van a baj.

Bementem egy neves üzletlánc egyik Inter-boltjába. A bementem nem is jó szó....csak beugrottam. Tudjátok, beszaladok, kiszaladok, ennyi. Délután van, nincs vásárló, elintézem öt perc alatt.

Gondoltam én.

Ugyanis kb 5 perc bolyongás után rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol van, amit keresek: befőző fólia. Minek nekem befőző fólia áprilisban? Mert új meló, új élet, tanítgatunk már pár napja, és interaktív táblánk nincs, projektoros kivetítőnk se, a táblán csak egy fél rész van a magyarnak, elvárás viszont annál több, mert gyakorló iskola, mindemellé dukál egy jó kis írásvetítő. Írásvetítő fólia drága, előtörnek a jó öreg főiskolás emlékek, befőző fólia!

Tehát a fólia vadászatot kezdtem a befőtteknél, majd a sütési kellékeknél folytattam, végül a konzerveknél feladtam, és hirtelen elkaptam egy "segíthetek"-et. Nagyon aranyos volt...kedves...és azt hittem, ezzel meg is van oldva a dolog. "Ott van, két sorral arrébb".

Én marha még az ujjammal mutattam is, hogy "ott???", éreztem én, hogy biztosra kell menni. A lány bőszen bólogatott, úgyhogy elindultam bátran a kijelölt irányba.

Félúton már hitemet vesztettem, hogy tényleg ide mutattam-e, ugyanis elérkeztem a vegyszerekhez.

Azt hiszem háromszor fordultam vissza, végül úgy döntöttem, hogy ezt mondta, hát végignézem.

Újabb 5 perc, nem találtam semmi hasonlót.

Egy sorral arrébb mentem, ahol megkérdeztem egy másik hölgyet.

Ő is nagyon segítőkész volt. Felragyogott az arca, és mondta, hogy a szemeteszsákoknál van.

Annyira megörültem, és bíztam magamban, hogy én marha nem kérdeztem meg, hogy és azt hol találom??? Ezzel megint elment 5 perc, és kezdtem teljesen hülyének érezni magamat, hogy a logikám totális csődöt mondott. Ezen a ponton kezdtem nagyon nekikeseredni, és megkérdeztem a harmadik személyt, immáron azután érdeklődtem, hogy hol vannak a szemetes zsákok.

A pelenkák mellett!

Oké, képben vagyok, tudom, hol vannak a pelenkák, de mire megtaláltam "mellettük" a zsákokat, megint eltelt 5 perc.

A "mellettük" résznél volt mindenféle fólia. Csak befőző fólia nem. Itt kb két kört is tettem, újabb 5 perc, mert már nagyon hülyének éreztem magam, hogy nem találom azt a "+!"%/"!%"* fóliát.

Ekkor már egyetlen egy "segítheteket" se találtam, és már 25 perce voltam a "csak beugrok" boltban, kezdtem elveszíteni a türelmemet.

Nekiindultam a sorok között, amíg nem találtam valakit.

Fogalmam sincs, hogy beszéltem-e már vele, vagy sem, de ez a hölgy azt mondta, hogy ha a szemetes zsákoknál nincs, akkor nézzem meg a 7-es és 8-as sort, ha van, ott kell lennie.

A 7-es és 8-as soron szűrők, fakanalak, tálak, és minden egyéb volt, csak fólia nem.

Így már az esélytelenek nyugalmával indultam neki az útvesztőnek, amíg újra bele nem botlottam valakibe.

Előre elnézést kértem tőle, ha már kérdeztem volna, de hol vannak a befőző fóliák?????

-Befőző fólia? Azt mi nem tartunk, csak nyáron.

Itt csendben és némán, de számomra eget rengetően szétdurrant belül a fejem. Mély lélegzetet vettem, és kinyögtem egy köszönömöt.

Hidegvéremet megőrizve, magamba temetve a robbanás okozta károkat kisétáltam az inter-hiperboltból, és a város széli kis boltban, ahol nem lehet kék almát kapni, Mancika néni, vagy a jó ég tudja, kicsoda, kihozta nekem a raktárból...

Óév - Újév

Soha életemben nem éreztem a különbséget két esztendő között. Hogy valami más kezdődne.

Miért is? Minden nap csak a másiknak a folytatása. Ezért nem jelentett vízválasztót a Szilveszter vagy az Újév.

Egészen tavalyig. Tavaly ilyenkor rettegtem. Rettegtem a 2013-as évtől. Mert tudtam, hogy mi vár ránk. A végét nem, de a kezdetét igen. Rettegtem, hogy, ez az év megváltoztatja az életünket, és nem a jó irányba.

Hogy itt vége lesz mindennek. Szörnyű érzés volt ilyen rémületben élni, tudván, hogy semmit, de semmit nem tehetek az ellen, ami jönni fog. Márpedig jönni fog. És én ott állok, felkészületlenül, mert felkészülni nem lehet, és várni, hogy most belepusztulunk, vagy megmaradunk.

Rengeteget álmodtam özönvízzel, jött a hullám, és vártam a halált. Elsodort, de mindig felszínre kerültem. Talán jel volt, talán a hitem maradványa pislákolt álmomban.

Véget ért ez az év is. És ugyan jött az ár, de mi itt vagyunk. Jött, aminek jönnie kellett. És el is ment.

Megkegyelmezett az Ég. Mert ez semmi más nem volt, csak kegyelem.

És mentünk tovább, olyan sok minden történt ebben az évben. Maradtak romok az ár után. Mert semmi másra nem tudtunk koncentrálni, csak erre az egyre. Most is vannak hullámok, most is vannak gondok, amik nyomasztanak, de hol vannak ezek az előzőhöz képest?

Most, hogy ezt az évet lezárjuk, lezárok vele minden aggódást, és mindent, ami felőrölt. Összetakarítom a romokat szépen, és új világot teremtünk.

A családomra fogok koncentrálni, minden más gondot, ami nyomaszt, most félreteszek.

Új év következik, és tudom, hogy remek év lesz. Ez is.

Karácsonyi történet

Hiába keresem a helyi újságban, hiába keresem az internetes oldalakon, nincsenek sehol.

 Talán nem véletlenül. Talán azért, hogy én írhassam meg. És ne 2 sorban, hanem azt, ami valójában történt.

Rengeteg óvoda műsoráról, felújításáról számolnak be a hírek. Mosolygó gyerekek, hiper-szuper ovik, gyönyörű ruhák, masnik, szebbnél szebb versek, díszek, dekorációk, igazi ünnep.

Mégsem teljes. Nekem legalábbis nem. Űrt érzek. Keresem a karácsony csodáját. 

És eljön az ideje az itteni ovis karácsonynak is.

Az óvoda szép és tiszta. Egyszerű berendezéssel, egyszerű játékokkal és egyszerű gyerekekkel.

Egy pici településen, ahol nincs pláza, nincs játékbolt, de még orvosi rendelő sem.

14 apróság jár az oviba. 1 csoport egyenlő az egész óvodával. Nincsenek különórák, nem tanulnak angolul.

Nem versenyeznek, hogy kinek van márkás cucca, kinek van a legjobb játéka. Én hiszem, hogy innen is vezet út az egyetemre, a "sikeres életre". Csak egy családiasabb, a világ zajától messzebb levő környezetből. 

Baromi ciki ide íratni a gyereket, ugye? Egy "tanyasi óvodába". Inkább vigyük minden nap a városba, 10-12 km-rel arrébb, mert azok "jó" óvodák. Ott lehet fizetni a sok különórát, ott lehet fizetni a csoportpénzt, ott lehet fizetni külön fotózásokért, ott megtanulják a gyerekek, hogy csak a "verdás" autó a jó autó, vagy nekem eredeti barbie-m van, nem pedig másolat.

Azt gondolom, hogy mindkét óvodának megvannak az előnyei és a hátrányai, de egyik se több vagy kevesebb a másiknál.

És majdnem nyugtáznám is ezt a mondatomat, de be kell vallanom, őszintén magamnak is, hogy talán a hétköznapokban a városi többet adhat (törődésben semmiképpen sem), de most, az ovis karácsonyok idején...ez most más. Mert valami itt most történt.

Gondoljunk csak vissza a legelső karácsonyra. Hol született meg a Megváltó Jézus? Aki hatalmasabb bárkinél ? Nem palotában, se nem templomban, nem is a városi fényekben, és nem is az urak vendégszobáiban.

Egy aprócska városkában, egy eldugott istállóban, a hidegben, a kegyetlenségben, kitaszítva szalma és állatok között.

Ilyen rideg körülmények között gyúlt fény, olyan fény, ami beterítette az egész világot, és ilyen körülmények között kaptuk a legnagyobb ajándékot.

A legszebb díszektől sem melegszik fel a szívünk, de egy apró gyertya lángjától igen.

Nekem ezektől a gyerekektől felmelegedett.

Az elhagyatott iskolába mentek át műsort tartani, hogy legyen elég hely a vendégeknek. Tele lett a terem.

Zengő énekszóval jöttek be bátortalanul a kopott falak közé, aztán felcsillantak az arcok, mikor meglátták a sorok között anyukájukat, szeretteiket, és boldogan integettek nekik.

Nehezen tudtam figyelni, mert az enyém elszaladgált közben, én meg videózni-fotózni próbáltam, mégis valami maradandót kaptam.

A gyerekek gyönyörűek voltak, és egytől-egyig a karácsony csodája ragyogott vissza az arcukról.

Az ártatlan mosolyuk, a kedves kis hangjuk, szépen felöltözve, karácsonyi dalokkal-versekkel, jelmezbe öltözve, szerényen a kis Jézus bölcsőjénél.

És tényleg ott álltak. Jézusnál. 

Lehet, hogy ők nem tudnak úszásra járni, lehet, hogy nekik nincsenek különórájuk, lehet, hogy őket sokan lenézik azért, mert nem városi óvodába járnak, de tanulnak, énekelnek, fejlődnek, és szeretetet kapnak.

De nem is az a legfontosabb.

Hanem az, hogy én ott és akkor elhittem, hogy abban a pici bölcsőben, kis apróságokkal körülvéve, tényleg a Megváltó született meg.

Ez a karácsony csodája, amit senki nem vehet el tőlük, és amit nem lehet kiérdemelni, csak ajándékba kapni.

Köszönöm, hogy láthattam ezeket a ragyogó gyermekarcokat, és én is részese lehettem a csodának.

Mindenkinek hasonló, meghitt, igazi karácsonyi ünneplést kívánok odahaza azzal a szerény kis fénnyel, ami minden emberhez eljut, megállíthatatlanul...

A fülgyulladás jótékony hatásai

Mert azok is vannak ám neki!
Nem gondolnánk, ugye? Főleg akkor nem, amikor üvölteni tudnánk az éles fájdalomtól, pláne, ha mindkét fülben jelentkezik. Amikor kiátkoznánk a gyógyszer alkotóját, hogy csak 4 vagy 6 óránként lehet bevenni a következőt, és azon gondolkozunk, hogy inkább pukkanjon szét a májunk gyógyszertúladagolástól, csak ez a fájdalom múlna már el.
És amikor már azt hisszük, nem lehet rosszabb, jön egy nyilallás...és még egy, mi pedig bénultan állunk, roskadunk, befelé üvöltünk, miközben már azt se tudjuk, hogy a fülünk, a szemünk, az állkapcsunk, vagy az egész fejünk fog szétdurranni.
Nos, fő a pozitívum, keressünk a rosszban a jót, lássuk a fülgyulladás pozitívumait!

Idegrendszer:
Mivel a füled be van dugulva, vagy gyógyszeres géz van benne, legjobb esetben mindkét füleden párakötés, így fele annyit se hallasz meg a körülötted levő dolgokból.
Eleinte ez nagyon idegesíteni fog, de 1-2 nap múlva (amikor enyhül a fájdalom) rájössz, hogy ez egy áldás. Mire már mindenki a plafonon van, te értetlenül, és kiegyensúlyozott nyugodtsággal nézed őket, mivel fogalmad sincs, hogy miről van szó.
Vagy este a gyerekek üvöltéséből csak a felét hallod, ami teljesen elég, de mégsem húzod már fel magad, hisz eddig 50-szer hallgattad meg, hogy milyen csokit vegyél MOST, de bedugult füllel ezt csak kb 20-szor kell meghallgatnod, és mivel rutinos vagy, ez már meg se kottyan.
Az idegrendszered egyensúlya pár napon belül tökéletesre áll be, nem kell a MagneB, se nyugitea, és a hatás garantált mindaddig, amíg a hallásodat tökéletesen vissza nem nyered. (Ez jó esetben hetekig elhúzódik)

Látás:
Látásod erősen fejlődik ezalatt a pár nap alatt. Főleg ha muszáj autóba ülnöd. Mivel nekem 12km-re van a kórház, ahova be kell járnom, és 2 üvöltő kölök vár, nincs más megoldás, autóba kell ülni.
Vezetni süketen....hát...nem túl jó. Ilyen mértékben még sosem használtam a tükröket, és csupán 3-szor fulladtam le egy hét alatt, mert annyira meg voltam szokva, hogy a fülemre hagyatkozok sebesség váltáskor. Egy idő után megpróbálsz mindent a látásoddal helyettesíteni.
Hamar kifejleszted a szájról olvasás képességét is. Tehát új képességeket szerzel.

Társas kapcsolatok javulása:
Az első napokban lehet, hogy romlás áll be, mert totál haszontalan vagy, és mindenki kipurcan melletted.
De amint emberi formát öltesz, a kapcsolataid javulni fognak.
Nem szólsz be a veled együtt élőknek, mert:

•   eleinte a fájdalom elviselésére koncentrálsz csak

•   később pedig úgy sugárzik a fájdalom a füledből, hogy az egész állkapcsod megbénul, a szádat nem bírod kinyitni. (Végre úgy vezethet a férj, ahogy akar, nincs duma az anyósülésről.)

•  végül pedig: egyszerűen nem hallod a sok fárasztó dolgot, és csak bólogatsz. Jó hallgatóság leszel, azt pedig mindenki szereti

Itt azért hátulütők is vannak, mert lehet tuskónak néznek egy boltban, mert nem válaszolsz, vagy félreértések adódnak, és te nyugodtan ülsz, amíg más idegrohamot kap tőled, de akikkel együtt élsz, azok mindenképp örülni fognak egy kis csendnek.

Segít a belső értékekre koncentrálni:

Párakötéssel a fejeden remekül mutatsz. És ilyen kinézettel elvileg haza kell menned a kórházból. A hajad pár nap után olyan lesz tőle, mintha az életben nem mostad volna meg.

Egy idő után nem érdekel, mert már mindegy.

Fogyás:
Hatékonysága attól függ, mennyire van begyulladva a füled.
Minél jobban, annál többet fogysz.
Azon egyszerű oknál, hogy kb 3 mm erejéig tudod kinyitni a szádat, a rágás pedig maga a pokol.
Talán épp egy kanál befér, de ha azon még van vmi, az már az arcodon landol.
Eleinte persze próbálkozol, aztán kialakul a pavlovi reflex, és ha kaját mutatnak fel, már a sírás kerülget.

Végül egy nem mindenkit érintő probléma: a körömrágás.
Mire pár nap után magadhoz térsz a fájdalomtól, és a szádat már elfelejtetted használni bármire is, azt is döbbenten veszed észre, hogy újra vannak körmeid.
Az öröm hatása eltart egy ideig, hogy ne térj vissza a rossz szokásodhoz.

(Extraként: ha van kéznél épp egy 3 évesed, akkor megnézhetitek együtt 50-szer a Bogyó és Babóca Fülgyulladás c. részét.)

Összegezve:

A fülgyulladás jótékony hatással van az idegrendszerre, javítja a látást, és a többi érzékszerv működését, új képességekre teszel szert, segít rendbe hozni a társas kapcsolataidat, a belső értékeidet emeli ki, de meg is szabadít 1-2 kilótól, és leszoktat a körömrágásról. (...és nézheted Babócáékat)
Cserébe csupán pár napig fetrengsz a földön a fájdalomtól.

Hát nem megéri?

Csillaghullás

Minden évben valami eszméletlen meteorraj száguldozik errefelé, és azt mondják, ilyen nem lesz 33 évig, vagy soha többé, aztán következő évben mégiscsak lesz, csak azt máshogy fogják hívni, és 1-2 meteorral több vagy kevesebb jár erre.

Mivel eddig még csak 1 ilyen őrületes csillaghulláson vettem részt, azon se sok sikerrel, hát most megint felébredt a vágy, hogy megnézzem.

A tetőzése hajnal 2 és 3 között....remek, másnap 6-kor kel kelni, több, mint 500 km-t leautózni, 3 éve nem aludtunk....tehát csillaghullás vagy életben maradás a tét.

Úgy gondoltam, hogy talán belefér mindkettő...kicsit.

Megmondom őszintén, teljesen önző céllal akartam hullócsillagot látni, és kívánni egyet...kettőt...sokat!

Pasik ágyban, kiütve, én meg még "gyorsan kiszaladok" csillagászni, hátha látok így éjfél előtt is párat.

Az udvar közepén, nem számítva arra, hogy eddig döglődtünk a melegtől nappali 40 fokban, most meg a fagyhalál kerülget a 18 foktól, hősiesen álltam, és kitekeredett fejjel bámultam az eget.

Ebben a pozícióban az a jó, hogy egy idő után képtelen voltam mozdítani a nyakamat, beállt a tökéletes szögre. Persze egy idő után fájt is, de akkor már késő, nem mozdul.

Legalább 5-10 percig állhattam így, bámulva a lassan mozgó műholdakat, a kicsit gyorsabban haladó repülőket, a cikázó éjjeli lepkéket, és már azt se bántam volna, ha egy műhold zuhan le, csak valami történjen már, nem mondom el senkinek, hogy az nem "csillag" volt.

És ekkor....anyám, életemben nem láttam akkora meteort, csak ámulva néztem, ahogy áthasítja az eget.

A döbbenetből feleszmélve azon gondolkodtam, hogy tavaly a hullócsillagnak vélt valami mégis csak valami párzó bogár lehetett.

További hosszú percek után még egy! És ekkor jutott eszembe, hogy az elsőnél nem kívántam semmit. És most se.

Ezen úgy felbosszantottam magam, hogy közben elszalasztottam a harmadik kívánságot is.

Ez így nem mehetett tovább. Összeszedtem magam, és erősen koncentráltam...de olyan sok kívánság jutott eszembe, hogy nem tudtam dönteni.

Mivel nem akartam elszalasztani a negyediket is, így gyorsan kiválasztottam egyet, gondolván, hogy lesz még bőven alkalmam kívánni.

Így sikeresen letudtam további 2 csillagot, de egyet még feltétlenül akartam, úgyhogy álltam hősiesen, közben a két kezemmel megigazítottam kicsit a fejemet, szerintem ezalatt tuti elsuhant pár, és csak vártam, vártam.

Éveknek tűnt az a kb 5 perc, de meglett.

A szemem csukódott le a fáradtságtól, a nyakam megmeredve, a testem vacogva, az agyam pedig tele még kb 150 kívánsággal, na és mi lesz még a barátokkal???

Gyors átgondolás után arra jutottam, hogy ne legyek telhetetlen, örüljek, hogy hármat is kívánhattam, és volt köztük olyan is, amivel később biztos ki tudom engesztelni az összes barátot-rokont....és jövendőbeli haszonleső ismerőseimet ;)

Szárnyak

"A doktor feje mögött madár szállt el az ablak előtt. Azt képzeltem, hallom a madár szárnyainak súlyos csapkodását.

Nem hiszem, hogy tényleg hallottam volna -  nagyon vastag az üveg - , de képzeletemben ott volt a fáradt szárnyak nehézkes csatt-csattja. Akár hallottam, akár képzeltem, a hang megnevettetett.

- Min nevetsz? - kérdezte a doktor.

- Madár repült el az ablak előtt.

Szürke tavaszi fény tömbje bukott be az ablakon, árnyjátékot csinált a doktor fejéből és arcából. Láttam a szeme csillogását, néha egy-egy fogát, de a hangja a mozgó árnyékok hangja volt.

- És ez mulattat téged? - kérdezte.

- Nehezek voltak a szárnyai - magyaráztam.

- És ez miért mulatságos?

- Mert nem tudta, hogy nehezek a szárnyai.
- Nem tudta?

- Persze hogy nem tudta.

- Repült. Azt mondtad: " Madár repült el."

- Ó, igen. Repült.

- Hogy tudott repülni, ha túl nehezek voltak a szárnyai?

- Ó...én azt nem mondtam, hogy túl nehezek, doktor.

- Nem, tényleg nem. Ne haragudj.

- Én csak azt mondtam, hogy nehezek.

- De miért nevettél? A madarak mindig repülnek, ebben nincs semmi különlegesebben mulatságos.

- Igen, de csak azért, mert nem tudják, mi van a szárnyukkal - mondtam - Ha tudnák, milyen nehéz a szárnyuk, meg se próbálnának felszállni, nemhogy repülni."

(Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben)

Több, mint 10 éve olvastam ezt, de mindig eszembe jut...vagy így, vagy úgy. Pontosan sose.

Főleg akkor, amikor a szárnyaimat eltörték mások. Amikor belül szárnyalok, de a valóságban összetöröm magam. És végül elhiszem, mert elhitetik velem mások, hogy nincsenek is szárnyaim.

Most megint sebzett szárnyakkal, de visszaigazgatom a tollakat, és nem törődök azzal, hogy az én szárnyaim milyen nehezek.

...repülni fogok...

Botinak

Kedves Botond!

Másfél éve annak, hogy azt mondták nekem, felejtselek el Téged.

De te ütöttél-vágtál, tomboltál, és minden mozdulatoddal azt mondtad, hogy jól vagy,

Mintha csak most történt volna, pedig nagyon hosszú volt ez az idő.

Vártunk...és féltünk....őrlődtünk és veszekedtünk...de nagyon vártunk.

A józan ész és az érzelmek váltották egymást. Néha a kétségbeeséstől sírtunk, máskor a nyugalom szállt meg minket.

Hosszú volt a várakozás.

És eljött az este. Épp egy évvel ezelőtt.

Ilyenkor már fájt. Nagyon. Meg voltam győződve arról, hogy neked semmi bajod nem lesz. 120-szal száguldottunk hajnal 1-kor Debrecenbe, ahol vártak Téged. Megállított a rendőr is egy faluban, de megkönyörült rajtunk, és elengedett.

Tudtam, hogy minden rendben veled, és csak azon siránkoztam, hogy adjanak epidurálisat, mert anélkül nem tudlak világra hozni.

Hiába könyörögtem, Te jöttél, nem vártál. A magad 4400 grammjával. Nem tököltél, hipp-hopp kint voltál, és kiabáltál mindenkivel. ...Kicsi méregzsák.

Eltelt egy év. Nem volt könnyű. Te mit sem tudtál a dolgokról, boldog voltál és jól érezted magad, azokkal a gondokkal küzdöttél, mint a többi csecsemő. Hasfájás, fogacskák...

Minden rendben volt, csak vagy apa vagy anya sírt titokban.

És eljött az az idő is, amikor el kellett engednünk a kezedet, és idegenekre bízni. Amikor mosolyogva feküdtél és becsukták az ajtót előttünk, ahová már nem mehettünk veled.

Te mosolyogtál, mi zokogtunk.

Zokogtunk, mert a halálba küldtek Téged, hogy élhess.

Kicsi Boti. Veled akartunk lenni, de nem tehettük.

De tudtuk, hogy jó kezekben vagy.

Nincsenek véletlenek. Nem a véletlen vezetett el azokhoz az orvosokhoz, akik bíztak Benned.

akik biztattak minket is, és nem a véletlen vezetett el minket a legjobb szakemberekhez.

Nem volt protekciónk, mégis azoknak az orvosok kezébe kerültél, akikért mások küzdenek, harcolnak. És Neked egyenes utad volt hozzájuk, akik azért gyógyítottak, hogy élj, nem pedig pénzért.

De azt is tudom, hogy még a legjobbak is tehetetlenek lettek volna, ha nem vigyáznak Rád Odafentről.

Kicsi Boti. Egy hónapja még attól rettegtem, hogynem tudunk ma ünnepelni. Rettegtem, hogy ha megállítják a szíved...és mi lesz ha...és én belebolondulok, ha nem hoznak Téged vissza nekem.

Aztán a napok, várni, hogy az idő teljen, és várni, hogy ne csörrenjen a telefon, várni, hogy mikor láthatunk végre. Minden nap várni valamit, legalább egy kis eredményt, egy biztató szót, amíg haza nem vihettelek.

És eljött a ma. És itt vagy, túl mindenen. Olyan huncutul és zsiványul, erősen és akaratosan, izmosan és pihe-puha husikákkal, harapsz, nevetsz, ütsz,és simogatsz. Zavarba hozol és megnevettetsz idegeneket, és olyan de olyan szép vagy azzal a rongy kis természeteddel együtt.

Ma egy éve, hogy először hallattad a hangodat a világgal.

Kimondhatatlan hálával tartozok Istennek, hogy Te megérkeztél közénk, és hogy így vigyázott Rád eddig is. Nincsenek véletlenek. 

Botond. Kicsi Botond. Lehet, hogy sokan voltak a születésed ellen, mégis itt vagy köztünk. Volt aki azt mondta, hogy szörnyű sorsod lesz, mégse volt semmi bajod, és fejlettebb és erősebb vagy a korosztályodnál.

Egy év eltelt, és rengeteget tanultál... de mi annál többet.

Miért is sírok most, mikor itt alszol csendesen, hogy reggel őrült erőket megmozgatva forgassátok fel bátyáddal az egész házat?

Édes kicsi Botond. Csak annyit tudok mondani, hogy nagyon örülünk Neked!

Legyél mindig ilyen kis zsivány, és tudd, a földi léted nem véletlen!

Boldog születésnapot Kismókus!!!!

Nagyon szeretünk.

E-off

Csütörtök délután Debrecenből hazafelé a zuhogó esőben egyszer csak fehérré változtak a fák. A jég hirtelen bevonta az ágakat, és szinte egyik percről a másikra az eső már jégcsapként lógott a Stop tábláról, a gallyak töredeztek a súly alatt, de az eső továbbra se adta fel.
A szélvédőt törölni szinte lehetetlen volt, a fűtés maximumon ment, hogy egy kicsit olvadjon, és kiláthassunk.
A szél olyan erővel fújt, hogy kiszálláskor sikerült halántékon ütni magamat a visszacsapódó ajtó sarkával.
Az áram pislákolni kezdett, majd az elektromos szolgáltató OFF üzemmódra váltott.
Még épp maradt meleg víz, hogy megfürödhessünk gyertyafénynél.
Gáztűzhely mikró helyett, vízforralás a babának, és intenzív tüzelés a kazánba, ugyanis a gázfűtés nem működik az elektromos keringtető leállása miatt.
A szoba így se tudott felmelegedni, mert a pillanatok alatt megfagyott redőny résein keresztül csak úgy süvöltött be a szél.
Lefektettük a gyerekeket, de úgy verte a vihar az ablakokat, hogy aludni nem nagyon tudtunk, pláne, hogy Ákost orvoshoz akartuk vinni, mert lázas volt.
Reggelre elállt a szél. Maradt a lefagyott redőny, és az áram nélküli lét.
Az utcában több oszlop kidőlt, de nem teljesen, hanem olyan szépen az út felé borulva, hogy csak a drót tartotta őket.
Alattuk átmenni életveszélyes volt, mert csak a drót maga képes agyoncsapni a súlyával egy embert, nemhogy az oszlop.

Az E-offtól nem jött senki. Az emberek telefonálgattak, de a válasz csak annyi volt, hogy legyünk türelemmel, illetve néha olyan is, hogy innen még nem is érkezett bejelentés, mert nincs is regisztrálva ez a hiba a rendszerükben.
Egész pénteken nem történt semmi, senki nem mérte fel a kárt.
Estére kiért a rendőrség. Állt egy darabig az úton, majd lezárta. Van kerülőút állítólag, ami jó pár kilométeres, földút dagonyával, kóbor kutyákkal, közvilágítás nélkül, és olyan emberekkel, akik állítólag nem léteznek ma Magyarországon. Azt hiszem kb. 22 éve lakok itt, de még egyszer se jártam arra.
Tehát vagy nekivágsz ennek a kis felüdítő kerülőnek, vagy saját felelősségre átmehetsz az oszlopok alatt.
Pénteki nap ezzel ennyi.
Szombaton jött egy mentő. Megállt. Nem tudott átmenni, út lezárva. Várt. Vesedialízisre vitt volna egy embert, de az oszlop még mindig ott lógott. A beteg családja úgy döntött, autóval átjönnek.
Az E-off még mindig nem jött, mert vannak fontosabb dolgok. Ezt tudták kárfelmérés nélkül is.
Közben hasznos tanácsokat kaptunk.
1. Az olvadó fagyó tartalmát tegyük ki az udvarra.
Igen, kint a plusz pár fokban remekül lehet a felolvadó hússal csalogatni a kóbor állatokat.
2. A megromlott húst vigyük el az innen X km-re levő dögtelepre, az E-off kifizeti.
A húst? Vagy a benzinköltséget?
3. Telefont lehet tölteni a kocsiban.
Töltő hozzá? Kocsi hozzá? Benzin hozzá?
4. Tűzifát ingyen adnak...egy gond van, hogy késve szállítják. Késve = ???
Be lehet menni érte. (12km)
Végül az emberek összefogtak, és közösen benzinpénzt dobtak össze az ingyenes tűzifára.
Több jó tanács nem is jut eszembe.
Mivel senki nem volt hajlandó törődni velünk, az részönkormányzati képviselő a személyes telefonján hívta a katasztrófavédelem vezetőjét. Ő volt az egyetlen ember, aki nem türelemre intett, hanem annyit mondott: intézkedem.
És 1 órán belül megindult a nyüzsgés.
Jöttek az E-offos kocsik, vakarták a fejüket, felmérték a kárt, és azon szenvedtek, hogy mit lehet csinálni, de persze semmire se jutottak, és véget ért a nap.
Estére nekikezdtük forralni a vizet, mert a tartályban már nem maradt, fazekakkal hordtuk a fürdőbe, hogy mindenki meg tudjon mosakodni. A gyertyák kezdtek csonkig égni, egész éjszaka tüzelni kellett, hogy ne fagyjunk meg. Alvás este 7-kor, mert a kölykökkel a sötétben már semmit se lehetett kezdeni, ébresztő meg hajnal 5-kor, mert addigra tökéletesen kipihenték magukat.
Vasárnap reggelre kivonultak megint.
Délelőtt jött már egy tűzoltó autó is, aki nem tudott csinálni semmit, mert addigra eltűntek az E-offosok, és nem vágták le a drótot. A tűzoltók vártak egy ideig, keresték őket, aztán nem tudtak mit tenni, elmentek.
Délre előkerültek a szolgáltató emberei is. Nekifogtak, de délre kiolvadt a föld, süllyedtek a gépek.
Már nem lehetett mit csinálni, hát ennyi volt megint. Majd este visszajönnek.
5-kor már megint szürkülni kezdett. Mesekönyvet már nem tudtunk olvasni, játékokat már nem láttuk rendesen, 6-kor gyertyát gyújtottunk, és kezdődött a nyűglődés megint.
Már teljesen sötét volt, mikor megjelent 2 darus kocsi. Dolgoztak. Reménykedtünk. Elmentek.
A telefonom lemerült.
Újabb éjszaka.
Hétfő reggel: Van áram!!!
Net ugyan nem volt, na de nem is lehet minden egyszerre.
Sikerült átkötni az áramellátásunkat egy másik településre. Még ugyan lesz ma áramszünet, amíg levágják a drótokat, de végre nem délután 5-kor ér véget a napunk, végre meg tudunk fürödni, hajat tudunk mosni, meg szárítani, ki tudjuk mosni a ruhákat, ki is vasalhatjuk akár.
Nem, nem panaszkodni akartam. (egy kicsit azért mégis)

Máskor is volt vihar, máskor is volt áramszünet.
De...mi van velünk? Tőlünk kisebb településen mellettünk helyreállították 1 nap alatt az áramot. Mert az állítólag más jellegű probléma volt. Mégis honnan tudják, mikor ide senki se jött felmérni a helyzetet? Ha a bejelentésekre nem reagáltak? Mi a fontosabb? Az áramellátás, vagy az életveszélyes helyzet megszüntetése? Senkit nem érdekelt, hogy itt emberek vannak elzárva a külvilágtól, vagy hogy életüket kockáztatva jönnek át napokig a kidőlt oszlopok alatt.

Amíg az E-off nem jön ki, még a tűzoltó sem nyúlhat az oszlopokhoz. A szolgáltatónak ehhez joga van. Az itt lakóknak mihez van joguk? 

Egy hete volt a vihar. És valahol még mindig nincs áram. 

Állítólag holnap jön a következő havazás...

Nekem nem kell beteg gyerek!

Gégegyulladással kórházba kerültünk.

Olyan hirtelen történt minden, hogy amikor vérvételnél kizavartak, és Bobó arra ébredt, hogy két idegen megszúrja, és elkezdett sírni, hát én is zokogtam az ajtó előtt.

4 napot töltöttünk bent. A körülményekről, a luykas padlóról, felkopott PVC-ről, törött csempéről és a vaságyról, amin fájdalom volt feküdni, nem is beszélnék.

Talán inkább egy "gondos" anyukáról, akinek a "fajtáját" isteníti a mai társadalom.

Én nem.

Talán egy fél évvel ezelőtt láttam egy babás műsort a tv-ben, ahol arról volt szó, hogy minden vizsgálatot meg kell csinálni várandósan, mert ki kell szűrni a betegséget.

Még egy "gondos" anyát is mutattak prezentációként, aki elmesélte, hogy ő minden szűrésre elmegy, még arra is, ami nem kötelező, mert neki NAGYON FONTOS a babája EGÉSZSÉGE.

Igen...milyen figyelmes és törődő. Jobb anyát el se lehetne képzelni.

Ugyanis elvégeztet minden vizsgálatot. Ahol kiszűrnek mindent. És ha találnak valamit...bármit...akkor ez a "gondos" anya, a gyereke egészsége érdekében megteszi, amit meg kell tennie. Mert neki fontos a gyereke egészsége. Hát megöli.

Igen, ez a minta. Menj el szűrővizsgálatra. Ha beteg, öld meg. Felejtsd el. Csinálj másikat. Egy egészségeset. És így te vagy a jó anya.

(Félreértés ne essék, nem az élettel összeegyeztethetetlen betegségekről beszélek. Sőt, még azokról sem, amikkel élni lehet, de gyógyítani már nem. Ez más téma.)

Hát találkoztam most egy ilyen anyával. A mellette levő nő nevelt gyereke down-os volt.

És ez az anya második nap megjegyezte mindkettőnknek: "Csodálom, hogy vállaltátok így, mert én csecsemőotthonban dolgoztam 20 évig. Sok beteg gyereket láttam, hogy mennyit szenvednek. És én MINDEN vizsgálatot megcsináltattam. Mert nekem nem kell beteg gyerek!"

Nem kellett volna semmit mondanom, mert az ilyen úgyse érti. Nekem se beteg gyerek kell. De a gyerekem kell betegen is.

Ugyan minek magyarázzam, ha nem érti, ha nem érzi, hogy akitől kerekedik a pocak, és akinek a mozgását érzi, attól képtelen vagyok megválni. Vagy aki minden vizsgálaton átesik, mégis betegen születik a gyereke, képtelen őt magára hagyni.

Nincs mit magyarázni.

Azon se volt, hogy 17 hetesen, amikor Bobó már egyértelműen szét akarta rúgni a seggemet, a doki fél órán keresztül mondta az arcomba, hogy felejtsem őt el, csináljak egy egészségeset, és sajnálja, hogy nem ő volt jelen, amikor 12 hetesen  5.6-os tarkóredőt mértek. Semmibe vette azt, hogy én előző nap Pesten jártam, és magzati szív ultrahangon azt mondták, hogy műtéttel gyógyítható Boti betegsége.

Vagy a nővérke, aki csak nézett rám, hogy miért nem vetettem el...illetve hát szültem meg hamarabb a halálra. A biztos halálra. Pedig műtéttel jó esélyei vannak egy teljesen átlagos életre. Csak hát a macera....

És amikor a kórházban ültem szemben ezzel a nővel, legszívesebben megkérdeztem volna:

Az én gyerekem fulladt meg majdnem? Az én gyerekemnek volt kék a feje? Az enyém volt élet-halál között? Vagy a te egészséges gyereked?

Pedig az én gyerekemnek kéne, hogy kéküljön, hogy fulladjon. De az enyém szépen fejlődik és rengeteget nevet. Senki nem mondaná, hogy "beteg".

Csak annyit kérdeztem ettől a nőtől, hogy úgy néz ki szerinte Boti, mint aki szenved? Vagy úgy néz ki, mint aki "beteg"?

Nem válaszolt. Még egyszer megkérdeztem, és azt mondta, nem.

Tudom, hogy nem győztem meg, nem is akartam.

Senkit sem akarok meggyőzni. Mi egy olyan betegséget kaptunk, amiből van kiút. Nagyon nehéz kiút, de VAN!

Összetör? Igen. Sírok? Igen.

Pedig semmi tünete nincs, semmit nem tud az egészről, csak én rettegek a szívműtéttől.

Nem tudom, és nem akarom elképzelni azt, amikor valakinek olyan betegséget kell hordoznia, amiből nincs kifelé. Nekem csak ez a remény maradt, hogy ő meggyógyulhat.

Én nem akarok senkit meggyőzni. Semmiről. Nincsenek "elveim", hogy mi a helyes döntés.

Mivel Botinak jó esélyei vannak, nem értem, miért kellett volna elvennem tőle ezt az esélyt? Hogy én ne sírjak, izguljak miatta?

És azt sem értem, hogy a mai magyar társadalomban miért az az "anya" a követendő példa, akinek a gyereke csak akkor a gyereke, ha annak semmi baja sincs?

Ha pedig találnak valamit...akár legkisebb apróságot is, ami helyrehozható, hát....azt a babát a doktorok és a saját anyja  KISZŰRI!