Előveszem a digitális dobozomat, keresem a gyűjteményemet. Nem néztem már meg rég, talán már meg sincs.
Ó, még mindig itt van. Szépen kirakosgatom a képeket egymás mellé. Hihetetlen, mennyi van már. Azt se tudom, mi micsoda, egyik színesebb, mint a másik, még nevük is van. Sőt, leírás is hozzájuk. És ami igazán különlegessé teszi őket: élnek. És az enyémek.
Minden nap ugyanott vannak, némelyik változtatja a színét is, akkor gondosabban megnézem.
Némelyik nem mozdul, csak hever változatlanul évek óta. Talán már nem is él. Megpróbálok beszélni velük. Csend. Már nem beszélnek. Talán már nem is olyan különleges ez az egész.
De ha már nem beszélnek, nem mozognak, miért ez a halott-gyűjtemény? Csak hevernek fáradtan, nekem ez nem kell.
Szólongatom őket. Még van válasz, de van, amelyiket nem is akarom szólongatni. Nem tetszik a színe. Megpiszkálom egy kicsit, semmi válasz. Kiveszem a többi közül, nem is értem, miért repült be hozzám...gyüjteménynek.
Szólongatok tovább....nincs válasz. Óvatosan kiveszem őket, és kidobom a szemétbe. Némelyiket megtartom, mert még így is tetszik, és némely csak egyszerűen fáj, hogy már nem ad választ. Őket is kidobom.
A gyűjtemény egyre fogy, de egyre szebb lesz. Valamiért mégsem merek annyit kivenni, amennyit szeretnék. Mi van ha még élnek, csak alszanak. Hát várok velük...még egy kicsit.
Addig is nézegetem a gyűjteményemet, miközben más nézeget engem, mint színes darabot, vagy kidobandó lepkét.
