Párnavarrási kényszer tört rám, ezért kénytelen voltam körbefutni a várost, főleg, hogy végre nem volt foglalt a kocsi, úgyhogy reggel csak bepattantam, és uzsgyi.
Kezdtem a piaccal, ahova olyan gyakran járok, hogy ott kiderült, már 2 éve nincs egy méterárus se. Ákos szerint én minden évben egyszer elmegyek a piacra, és úgy jövök vissza, hogy nincs ott sz*r se.
Szerencsére csipkét azért sikerült szereznem, tehát nem volt felesleges a villámlátogatás. Aztán jött a többi helyszín, méterárubolt, 100as, Jysk, mindenhol sikerült venni valamit.
Végére hagytam a nap fénypontját: az angol turit!
Nem szoktam turiba járni, mert nincs hozzá idegrendszerem, hogy órákig keresgéljek. Megpróbáltam már életemben kétszer, de semmit se találtam, így feladtam. Most viszont ideális célnak tűnt, hiszen mindegy volt a fazon, a méret, hogy nadrág vagy szoknya, csak egyet kellett figyelnem: az anyagot, amit majd kispárnává dolgozok be. Ráadásul ma csak 200ft volt kilója, a méteráru boltban kb 1000ft métere, tehát a sok futkározástól lihegve-szuszogva, de még be kellett ide néznem.
Ahogy beléptem, rögtön egy vagon könyvbe botlottam. Itt le is ragadtam, és szépen egyesével átlapoztam őket. Az égegyvilágon senki se tolongott ott, mert mind angolul volt, csak néha kérdezett meg egy hajléktalannak tűnő nő, hogy jó-e a kabát rajta. A kabát szerintem jó volt, és én mindenre rá is beszéltem, amit felpróbált, csak hogy tovább tudjak olvasgatni. Kedvemre való ugyan nem volt, de szinte szívtam magamba az angolok által szétgyűrt és összemocskolt könyvek illatát.
Árat nem láttam egyiken se, úgyhogy megkérdeztem, mennyibe kerülnek. 700ft kilója! Azta....ezek tényleg nem viccelnek, akkor érdemes a silányabb és vékonykötésűeket nézni.
Miután egyenként végigtapogattam mindet, a mellettük levő nyakkendőkre vetődött a tekintetem. Egy egész helyeset kihúztam,belül a cimkéjére tollal ez volt írva: ANDREW.
Óh....Andrew....rögtön eszembe jutott. Még az is lehet, hogy az övé volt. :) Viszont azon is elgondolkodtam, hogy minek írja bele valaki a nevét a nyakkendőjébe? A munkahelyén hagyja rendszeresen, utána meg nem ismeri meg? Nem is érdekelt, majdnem megvettem csak azért, mert bekábultam a többnyire Londonban kiadott ponyváktól, de sikerült úrrá lenni az érzelmeken, és visszatettem őket.
Elindultam végül böngészni. Körülbelül 2 perc telhetett el, mikor arra lettem figyelmes, hogy már nem bírom el a sok inget, gatyát, úgy tele van a kezem. Fogalmam se volt, melyik milyen ruhadarab, de az anyagok olyan tökéletesek voltak, tiszták, semmi folt, szinte új állapotúak, hogy nem tudtam választani. Később megnéztem a szabást is, hát...megértettem, hogy miért is váltak meg tőlük. Összeszedtem majdnem 3 kilót, közben lemérettem, hogy a kontroll még meglegyen. 700 ft.
Irány az emelet, ahol a drágább kategória van. És mégtöbb könyv.
A könyveket átlapoztam, elméláztam, láttam magam előtt, ahogy egy dagadt angol nő Starbucks kávét szürcsölve a metrón épp lecsöpögteti, de még így se győzött meg egyik se.
Aztán felkaptam még néhány dolgot, és fizetés után úgy vonszoltam ki a zsákot a kocsiig, mintha egy feldarabolt holtest lenne benne.
Itthon pedig a cimkéket nézegetve nosztalgiáztam. Ez tényleg angol turi. Az ismerős márkák mind ott figyeltek, és még azok is, aminek az üzletébe soha nem mertem bemenni. Most pedig a 100 angol fontért árult ing ott volt a kezemben 80ft-ért, és készülődött kispárnává válni.
Én csak egy kis varrogatásra vágytam, és kaptam egy adag Angliát, minden szépségével és szánalmával, mélyen magambaszívva minden emlékét és kávéfoltját, és velük együtt kaptam a felismerést, hogy a kis varrogatáshoz vásárolt anyagokból akár nagykereskedelmi párnaboltot is nyithatok.
