Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.

Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

Paris

Párizs. És máris egy másik világ kapujába érzem magam, eltávolodva a valóságtól, fél lábbal a képzeletemben, fél lábbal a valóságban, és a kettő úgy összefonódik, hogy megállapítani már nem tudom, melyik melyik. Látom magam előtt a csinosan öltözött nők tipegését-topogását, a virágcsokorral kezükben utánuk futó férfiak epekedését, a divatos üzleteket, a parkokban egymásba olvadó szerelmespárokat, a biciklin tekerő egyetemistákat, és a gyalogosokat, akik a biciklisávban bámészkodva hirtelen és értetlenkedve ugranak szét, a friss bagettek illatára elkábuló járókelőket, a sajtok és borok színes kavalkádját, a romantikus hidakat, a pislákoló utcai lámpácskákat, a sárguló falevelek táncát, a szemeket vonzó épületeket, mintha nem is ebben a században lennénk.

És persze az utcán fekvő nincsteleneket, akik a kávézó üvegében megigazítják a hajukat, a vak koldusokat, a pénzért megvehető nőket, és akik megveszik őket, a szex shopokat, ahol semmi nem szégyen, és bármit megkaphatsz, a forradalomra készen álló ifjakat, akik soha nem lesznek elégedettek semmivel, és bármikor készen állnak egy-két autó felgyújtására, kifejezve ezzel nemtetszésüket, a sötét utcácskákat, ahová már csak jelszóval lehet belépni, de emberfia nem is kívánkozik oda, az olcsó hoteleket, ahol pereg a vakolat és penész virágzik a fürdőben, a zsebtolvajokat abban a tömegben, ahol mindenki zsebből árulja a cigit, vagy amit csak akarsz, aztán az ámulatból a lábad alatt végigfolyó csatornavíz hirtelen magadhoz térít.

Párizs minden, amit ember szeret, legyen az jó vagy rossz, benne van. A bűnös dolgok élvezete után a Notre Dame irgalmat nem ismerő ítélete sújt le kegyetlenül, térde hajt, és még azt is bánod, hogy megszülettél, és kegyelemért könyörögve a vaskos falak között újra tudod mi a helyes, gyújtod a gyertyákat a bűneidért, vagy halott szeretteid lelki üdvéért, meggyónva mindent ami volt, és ami lesz, és a teljes megtisztulás után kilépsz a térre, és a nagy kavalkádban újra arcodba fut az élet, és megint minden kezdődik elölről.

Egy olyan világ, ami teljesen lenyűgöz, amit elfelejteni nem tudsz, ahova visszavágysz, ahol csak érezni lehet, a szíved gyorsabban ver, az érzékeid kifinomultabbak, az összes csatornán jönnek az ingerek, csak szeretni lehet, élvezni az életet, de hogy mi van azután, azt már csak a franciák tudják.