Szárnyak

"A doktor feje mögött madár szállt el az ablak előtt. Azt képzeltem, hallom a madár szárnyainak súlyos csapkodását.

Nem hiszem, hogy tényleg hallottam volna -  nagyon vastag az üveg - , de képzeletemben ott volt a fáradt szárnyak nehézkes csatt-csattja. Akár hallottam, akár képzeltem, a hang megnevettetett.

- Min nevetsz? - kérdezte a doktor.

- Madár repült el az ablak előtt.

Szürke tavaszi fény tömbje bukott be az ablakon, árnyjátékot csinált a doktor fejéből és arcából. Láttam a szeme csillogását, néha egy-egy fogát, de a hangja a mozgó árnyékok hangja volt.

- És ez mulattat téged? - kérdezte.

- Nehezek voltak a szárnyai - magyaráztam.

- És ez miért mulatságos?

- Mert nem tudta, hogy nehezek a szárnyai.
- Nem tudta?

- Persze hogy nem tudta.

- Repült. Azt mondtad: " Madár repült el."

- Ó, igen. Repült.

- Hogy tudott repülni, ha túl nehezek voltak a szárnyai?

- Ó...én azt nem mondtam, hogy túl nehezek, doktor.

- Nem, tényleg nem. Ne haragudj.

- Én csak azt mondtam, hogy nehezek.

- De miért nevettél? A madarak mindig repülnek, ebben nincs semmi különlegesebben mulatságos.

- Igen, de csak azért, mert nem tudják, mi van a szárnyukkal - mondtam - Ha tudnák, milyen nehéz a szárnyuk, meg se próbálnának felszállni, nemhogy repülni."

(Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben)

Több, mint 10 éve olvastam ezt, de mindig eszembe jut...vagy így, vagy úgy. Pontosan sose.

Főleg akkor, amikor a szárnyaimat eltörték mások. Amikor belül szárnyalok, de a valóságban összetöröm magam. És végül elhiszem, mert elhitetik velem mások, hogy nincsenek is szárnyaim.

Most megint sebzett szárnyakkal, de visszaigazgatom a tollakat, és nem törődök azzal, hogy az én szárnyaim milyen nehezek.

...repülni fogok...