A helyi gyermek-kardiológia csodálatos világa

Sokszor elbizonytalanodok, és megkérdőjelezem saját döntéseimet.

Talán túlságosan különc vagyok, ha nem a körzetes gyerekorvoshoz járunk, nem a körzetes kórházban szülök, hanem 50km-rel arrébb, és ha gond van, megint csak 50km-t utazok a betegellátásért.

Nincs ez így rendjén. Lehet, hogy Botit az első genetikai ultrahang óta meg akarják szüntetni létezni, és nulla előkészülettel várták itt, talán megbocsájtható, ha Debrecenbe mentem őt világra hozni az éjszaka közepén 120-szal, miközben természetesen villogó rendőrautó állított meg minket, és azóta is emberek értetlenkednek a döntésemen.

De indok lenne ez arra, hogy a továbbiakban is oda járjunk kontrollra? Nem lehet, hogy egy csöppnyi előítélettel állok hozzá a nyiregyházi kórházhoz?

Elgondolkoztam rajta, és mikor a gyerekorvos megkért, hogy a "békesség kedvéért" azért menjünk el a nyiregyi gyermek-kardiológiára is, hiába van diagnózisunk Debrecenből, azt mondtam rendben.

Kaptam egy beutalót, és az utasítást, hogy hívjam fel őket, kérjek időpontot.

A telefonszámot a netről néztem meg, tárcsáztam. Nem vette fel senki. Megint tárcsáztam, és megint és megint és megint. Semmi. Akkor úgy döntöttem, nem a megadott melléket hívom, hanem várok a "kezelő jelentkezésére", hátha megváltozott valami. Egy férfi vette fel, és még be se fejeztem a mondatomat, már kapcsolt is. Egy pillanat alatt a mikrobiológiai laborban találtam magam. Újra hívtam a fő számot, ekkor egy nő vette fel, aki szintén nem várta meg, hogy befejezzem a mondatomat, és már kapcsolt is. Hogy jó helyre-e, sose tudjuk meg, mert nem vették fel.

Ezek után még olyan 10-15-ször próbálkoztam hívni az adott melléket, eredmény nélkül.

3 nap telefonálgatás után meguntam a dolgot, és beküldtem Ákost, hogy kérjen időpontot személyesen, mert így az életben nem jutunk be.

Bement. Első körben jól letolták, hogy mit képzel, rendelési időben odamenni időpontért, amikor azt amúgy is telefonon kell. Ott a telefonszám az ajtón, azt kell hívni. Ákos közölte, hogy 3 napja hívom, de nem veszi fel senki, ami szerintük lehetetlen.

Hát nem baj. Kiment a folyosóra, és felhívta őket. Félelmetes, de felvették bent a telefont. Eredmény: megint csak letolták, hogy nem ilyenkor kell telefonálni, hanem délután 2 és 3 között. Halkan jegyzem meg, ezt sehol nem közölték, és az ajtóra sincs kiírva.

Délután 2-kor végre kaptunk időpontot. Hurrá.

A hátam közepére se hiányzott ez az egész, de elmentünk.

A kórház kívülről nagyon mutatós, és belül is nagyon szépen fel van újítva.

Hát a gyermek részleg nem.

Felgyalogoltunk a szűk lépcsőn a mégszűkebb, ingerszegény folyosóra, és lekucorodtunk arra az 1-2 székre, amire lehetett. Pár percen belül tele is lett a váró, mármint ha várónak lehet nevezni a helyiséget.

8-kor már ott vártunk, de 8.20-ig semmi nem történt, csak a hóhér arckifejezésével járkáló nővérkék hozták egymásnak a kávét. Gondolom ezért nem tudja felvenni senki a telefont, hogy is várhatnánk el tőlük.

Aztán 8.20-kor végre sikerült beadni a beutalónkat, és egyben elmondani, hogy 8.20-ra van az időpontunk.

Én már előre eldöntöttem, hogy ha 9-ig nem kerülünk sorra, én egy újszülöttel nem fogok ott ülni, de ekkor hirtelen nyílt az ajtó, és az előbbi nővérke félelmetesen vérfagyasztó mosollyal közölte, hogy menjünk át az intenzívre egy oxigén szaturációs vizsgálatra, már odaszólt telefonon.

A mosoly annyira rémisztő volt az arcán, hogy egy horror filmbe simán beillett volna, és ha este lettünk volna ott, a folyosón sétáló betegek szellemein se lepődtem volna meg.

Hát átcaplattunk az intenzívre. Az ajtó egy múltszázadi elmegyógyintézet ajtajára hasonlított. A fehér festék pattogzott róla, és felirat figyelmeztetett, hogy csengetés után türelmesen várakozzunk.

A csengőt meg is találtam 5 perc után egy másik ajtó mögött.

A hangja nem okozott csalódást. Az a jó éles iskolacsengő, csak hogy a hangulat fokozódjon.

Még jó, hogy átszóltak, hogy jövünk, várjanak minket, így csak álltunk és vártunk türelmesen a feliratnak megfelelően, hogy jöjjön valaki.

A várakozás alatt olyan hangok szűrődtek ki, mintha egy vajúdó nő és egy bőgő tehén üvöltését ötvözték volna. Ez kb 1 percenként ismétlődött, és hatására felidéződött bennem az az emlék, amikor 9 évesen valahol itt feküdtem kivizsgáláson, és egy 17 éves 100 kilós cigánylány nyögött mellettem, aki azért került be, mert egy ültő helyében megevett egy fazék töltöttkáposztát. Ő is valahogy így nyögött, közben a fél melle kilógott a hálóingéből, és a pontot az i-re azzal tette fel, mikor másnap már képes volt felállni, megkapaszkodott az ő és az én ágyam vasrácsában, és odapisilt a földre.

Visszatérve a jelenbe, a nyögések és a kopár falak látványától pánikbetegség kialakulását kezdtem magamon felfedezni, mikor Ákos türelme elérte azt az alacsony szintet, hogy újra megnyomta a csengőt jó hosszan.

Ekkor már jött valaki, és barátságosan beinvitált minket, meglepetésemre mindkettőnket beengedtek.

Mondtam, hogy az oxigén szaturációs vizsgálatra jöttünk, a hölgy akkor kezdte el nézegetni a ránézésre 30 éves gépet, és közölte, hogy azt hiszi, az nem működik.

5 perc próbálkozás után segítséget kért egy kolleginától, aki nagy küzdelmek árán beüzemelte. Közben megjegyzem, ez az intenzív. Még mindig.

A 30 éves gépecske a hűtő tetején pihent. Boti a hordozójában a kezelőasztalon. A gépnek nem volt elég hosszú a zsinórja, így apukát megkérték, hogy hordozóval együtt vigye közelebb a gyereket, emelje és tartsa mellkas magasságában, hogy rá tudják kötni, amíg mér.

Apuka tartotta a hűtő mellett Botit, közben hallgattuk a földöntúli nyögéseket, és vártuk a végét.

A szaturációs vizsgálat kb 20 másodpercig tartott. Nem tudom, mit lehet megfigyelni ennyi idő alatt, szerintem semmit, de az eredmény 96% lett, aminek nagyon örültünk.

Ezután az első hölgy elővett egy papírfecnit, megkérdezte Boti nevét.

Felírta, alá pedig az értéket, és ezt mi megkaptuk, hogy vigyük a kardiológiára.

A döbbenettől kábán szédelegtünk ki az ajtón, Ákos kezében a gyerekkel, én meg a fecnire írt adatokkal.

A kardiológián egy nagyon kedves vastag festett szemöldökű nővérkének a kezébe nyomtam a papírt, aki reggel a kávét hozta két kezében. Mit mondjak, nem volt lelkes.

De pár perc múlva már hívtak is, és apuka is jöhetett.

A vizsgálóba alig fértünk be, volt még 2 hallgató is. Leöltöztettem Botit, és mellette maradtam az ultrahang idejére, hogy megnyugodjon. Az ultrahanghoz tartozó monitor olyan pici volt, hogy mindenkinek közelebb kellett hajolnia hozzá, de olyan vastag hátul, hogy széle-hossza egy volt. Szintén az elmúlt rendszerből származhatott.

Újat nem tudtunk meg, de mivel jelen voltam, mikor Debrecenben  egy 6-szor ekkora monitoron nézték, nem is nagyon érdekeltek ezek az információk.

A szívverés gyorsaságát nem tudták megmérni, mert ezen a gépen az nem működik, így át kellett menni egy másik vizsgálóba, hogy lemérjék. Azon a gépen meg egy másik dolog nem működött, ezért kellett a másikon kezdeni. Javíttatni nem lehet, mert ezeket az alkatrészeket már nem cserélik ki.

A doktornő egyébként nagyon kedves volt, és szimpatikus is, de egyszerűen nem érdekelt, amit mondott, mert csak általánosságban beszélt, nem pedig Boti esetéről, amit nem is csodálok, mert az egyik áramlást csak saccra tudták megnézni, mert az se működött a gépen.

A vizsgálat végén megírta a diagnózist, amit még most se olvastam el, jövő héten megyünk Debrecenbe, arra a véleményre várok, és eljött az időpont adásának kérdése.

Előhuzakodtam a békesség érdekében, hogy hát eddig Debrecenbe jártunk, mert oda küldtek, és az ottani kardiológus szeretné nyomon követni, és hát ha nem bánná, oda mennénk vissza egyelőre. Muszáj volt az ottani kardiológusra kenni, pedig az igazság az, hogy ahhoz a pasihoz mi ragaszkodunk kézzel-lábbal.

Szerencsére nem sértődött meg, és azt hiszem értette is a miértet.

Nagyon kedvesen felajánlotta, hogy oda mehetünk, ha bármi gond lenne, és ezzel végeztünk is.

Az élmény hatása alatt hagytuk el a szűk, zsúfolt omladozó folyosót a kedves nővérekkel magunk mögött, és döntésemet, hogy nem ide fogunk járni, véglegesen nyugtáztam.

De ha nagyon elvarázsolna ez a dolog, csak arra kell gondolnom, hogy az alagsorban még nem is jártunk, ahol apró pinceablakokkal várják a kedves gyerekeket a kórtermek, mert fent nincs elég hely...