Ákos (1,5) fotózni tanul

Én soha nem állok a gyerek útjába, ha valamit tanulni akar, hadd fejlődjön.

Így történt az is, hogy néha megkapja a Nikon-omat, nagy intések között, hogy ezzel óvatosan, szépen játszunk, csak a szőnyegen, vagy az ágyon. Jó, bevallom az is motivál, ha az arcomba üvölt egy ideig, és egy kis csendet szeretnék. Szerencsére érzi a dolog súlyát, pláne, hogy alig bírja el, és tényleg szépen játszik vele.

Minap átnéztem a képeket, és 1-2 ismeretlent is találtam köztük. Végignézegetve már látszott is a fejlődés, amit a gyerek produkált.

A fejlődés 1 hónap alatt ment végbe, ha az életkorban nagyon pontosak akarunk lenni, akkor 19 és 20 hónapos kora között, ha pedig érthetőek akarunk lenni, akkor 1,5 éves és 1,5 éves kora között.

Íme az első fotó. Ismerkedés a gépezettel, kicsit céltalan még a képszerkesztés:

A második fotónak már tárgya is van: a mosható pelusok, és a babaruhákból álló kupac, amely egyben dokumentációként szolgál ahhoz a tényhez, hogy anya nem pakolja el rögtön a mosott cuccot.

A következőnél már arra gyűjtött bizonyítékot, hogy nem mindig figyel ám anya, és netezget kicsit napközben, aztán meg azt mondja apának este, hogy nem volt egy perc nyugta se.

Bizonyíték gyüjtés után a napi elfoglaltságait örkíti meg: fetrengés az új matracon, ami azért volt a földön, mert az ikeában jól összecsavarták, Bal sarokban megy a tv, a játékpolcon fura mód rend van, és az a homályos pamacs balra, ami belóg a képbe, na az a mamuszka, amit minden nap fel kell venni a hideg időkben. A mellette levő fotó pedig csak azért készülhetett, mert az előzőről lemaradt a lényeg, a cumisüveg.

Az utazás pillanatai is fontosak, főleg azok a ritka kivételek, amikor nagymama ül mellette, és anya végre elöl is ücsöröghet kicsit.

Végezetül a művészet kiteljesedése az élénk színekben, éles fókusszal a lényeges dolgokon, és egy absztrakt beállítással befejezve.

H&M Nyíregyházán

Teljesen meg voltam arról győződve, hogy az egyik kedvenc üzletem, a H&M és az egyetlen gyorsétterem amit szeretek, a KFC csak akkor ér Nyíregyházára, mikor mi már nem itt fogunk lakni.

Tévedtem.

Legalábbis 50 %-ban, ugyanis hamarosan nyit a H&M, amit már izgatottan várok.

Hogy mennyire lesz felszerelt ez az üzlet, vagy mennyire leszek vele én megelégedve, hát nagyon mélyen nem mennék bele a dolgokba, talán csak annyira, hogy nem várok sokat, de már nekem annyi is elég lesz.

A felkészültségről kezdetben csak a nyitási óriásplakát fényképét szeretném közölni.

Nagyításhoz katt a képre

Következőkben pedig azon fogok gondolkozni, hogy hogy érek oda 29. hó 3-án 11.15-re....vagy 15.11-re?

Egy cseppnyi Anglia

Párnavarrási kényszer tört rám, ezért kénytelen voltam körbefutni a várost, főleg, hogy végre nem volt foglalt a kocsi, úgyhogy reggel csak bepattantam, és uzsgyi.

Kezdtem a piaccal, ahova olyan gyakran járok, hogy ott kiderült, már 2 éve nincs egy méterárus se. Ákos szerint én minden évben egyszer elmegyek a piacra, és úgy jövök vissza, hogy nincs ott sz*r se.

Szerencsére csipkét azért sikerült szereznem, tehát nem volt felesleges a villámlátogatás. Aztán jött a többi helyszín, méterárubolt, 100as, Jysk, mindenhol sikerült venni valamit.

Végére hagytam a nap fénypontját: az angol turit!

Nem szoktam turiba járni, mert nincs hozzá idegrendszerem, hogy órákig keresgéljek. Megpróbáltam már életemben kétszer, de semmit se találtam, így feladtam. Most viszont ideális célnak tűnt, hiszen mindegy volt a fazon, a méret, hogy nadrág vagy szoknya, csak egyet kellett figyelnem: az anyagot, amit majd kispárnává dolgozok be. Ráadásul ma csak 200ft volt kilója, a méteráru boltban kb 1000ft métere, tehát a sok futkározástól lihegve-szuszogva, de még be kellett ide néznem.

Ahogy beléptem, rögtön egy vagon könyvbe botlottam. Itt le is ragadtam, és szépen egyesével átlapoztam őket. Az égegyvilágon senki se tolongott ott, mert mind angolul volt, csak néha kérdezett meg egy hajléktalannak tűnő nő, hogy jó-e a kabát rajta. A kabát szerintem jó volt, és én mindenre rá is beszéltem, amit felpróbált, csak hogy tovább tudjak olvasgatni. Kedvemre való ugyan nem volt, de szinte szívtam magamba az angolok által szétgyűrt és összemocskolt könyvek illatát.

Árat nem láttam egyiken se, úgyhogy megkérdeztem, mennyibe kerülnek. 700ft kilója! Azta....ezek tényleg nem viccelnek, akkor érdemes a silányabb és vékonykötésűeket nézni.

Miután egyenként végigtapogattam mindet, a mellettük levő nyakkendőkre vetődött a tekintetem. Egy egész helyeset kihúztam,belül a cimkéjére tollal ez volt írva: ANDREW.

Óh....Andrew....rögtön eszembe jutott. Még az is lehet, hogy az övé volt. :) Viszont azon is elgondolkodtam, hogy minek írja bele valaki a nevét a nyakkendőjébe? A munkahelyén hagyja rendszeresen, utána meg nem ismeri meg? Nem is érdekelt, majdnem megvettem csak azért, mert bekábultam a többnyire Londonban kiadott ponyváktól, de sikerült úrrá lenni az érzelmeken, és visszatettem őket.

Elindultam végül böngészni. Körülbelül 2 perc telhetett el, mikor arra lettem figyelmes, hogy már nem bírom el a sok inget, gatyát, úgy tele van a kezem. Fogalmam se volt, melyik milyen ruhadarab, de az anyagok olyan tökéletesek voltak, tiszták, semmi folt, szinte új állapotúak, hogy nem tudtam választani. Később megnéztem a szabást is, hát...megértettem, hogy miért is váltak meg tőlük. Összeszedtem majdnem 3 kilót, közben lemérettem, hogy a kontroll még meglegyen. 700 ft.

Irány az emelet, ahol a drágább kategória van. És mégtöbb könyv.

A könyveket átlapoztam, elméláztam, láttam magam előtt, ahogy egy dagadt angol nő Starbucks kávét szürcsölve a metrón épp lecsöpögteti, de még így se győzött meg egyik se.

Aztán felkaptam még néhány dolgot, és fizetés után úgy vonszoltam ki a zsákot a kocsiig, mintha egy feldarabolt holtest lenne benne.

Itthon pedig a cimkéket nézegetve nosztalgiáztam. Ez tényleg angol turi. Az ismerős márkák mind ott figyeltek, és még azok is, aminek az üzletébe soha nem mertem bemenni. Most pedig a 100 angol fontért árult ing ott volt a kezemben 80ft-ért, és készülődött kispárnává válni.

Én csak egy kis varrogatásra vágytam, és kaptam egy adag Angliát, minden szépségével és szánalmával, mélyen magambaszívva minden emlékét és kávéfoltját, és velük együtt kaptam a felismerést, hogy a kis varrogatáshoz vásárolt anyagokból akár nagykereskedelmi párnaboltot is nyithatok.

A házikó 2.

2007.dec.13-án kezdtem a blogomat azzal a bejegyzéssel, hogy az álmom egy házikó, és hogy érte küzdünk épp Angliában.
Azóta több, mint 4 év telt el. Ezalatt a 4 év alatt sok mindenen keresztül mentünk, sírtunk, nevettünk, álmok teljesedtek be.
Nos, szomszédok biztos lesznek, egyelőre nincsenek. :)
Ákoskák és Zsuzsikák: 1 Ákócával rendelkezünk, de ő többet is kitesz, Boti hamarosan érkezik, és még Emmát várjuk a jövőben, hacsak nem lesz neki is valami ellentmondó tényező a lába között. (Ez nem jelentené, hogy nem várjuk, csak a nevében lenne egy kis változás:))
A limonádét pedig már kevergetem a tornácos üldögéléshez! :D
És a házikó? A tervei elkészültek, a megvalósítás előtt állunk.
Reméljük már sokkal kevesebb van hátra, mint amit idáig megtettünk, de a lelkesedés nem fogy!

Nagyításhoz katt a képre! :)