Magzati szívultrahang...

Hazafelé tartva egyre sötétebb lett, de valahogy belül semmi sem változott. Ugyanazok az érzések, és egyre inkább ezeknek az elfojtása. Egyre inkább úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak ezeket a gondolatokat, és legjobb lenne eltávolítani magamtól. Amin most nem segíthetek, azon minek aggódjak? Amiért pedig később tehetek valamit, azért nem aggódnom kell, hanem megtenni, amit tudunk.

"Minden napnak elég a maga baja."- ahogy a Biblia is mondja.

Reggel 6.30-kor indultunk Budapestre (SOTE I.). Sötét volt még, aztán köd. Majd napsütés. Három hetet kibírtam aggódás nélkül, de ezt az utat már nem. És ezen nem változtatott se a sötét, se a köd, de még a napfény sem.

9-kor már parkolót kerestünk a Baross utcában, ahol elméletileg az 5 szám alatt van egy parkolóház. Valahogy bolyongásba kezdtünk körülötte, sehogyse stimmelt a dolog. Amíg Ákos szabálytalanul próbált kikanyarodni a behajtani tilos táblánál, és jelbeszéddel lekommunikálta egy sofőrrel, hogy engedjen be minket, én nem voltam olyan idegállapotban, hogy ott szenvedjünk, kiszálltam, és elkaptam a parkolóház alatt működő benzikút egyik alkalmazottját. Kiderült, hogy tényleg a parkolóház mellett vagyunk, de az egészet kibérelte valami cég, és csak egy emelet maradt, de ahhoz is bérlet kell.

Na de nem veszett el minden, köszönhetően a magyarországi korrupciónak, fusiban leparkolhattunk a benzinkútjuknál az utcai ár majdnem feléért, ráadásul fedett helyen.

Innen 5-10 perc séta volt a SOTE I., ahol szintén köszönés nélkül irányítják útba a szerencsétlen vidéki marhát. 10 órára volt időpontunk, mi már ott gubbasztottunk 9.20-kor.

1-2 kismama vidáman cseverészett, mások nyugiban ültek, pityeregni senki sem pityergett, viszont megállapíthatom, hogy a debreceni és nyíregyházi kismamák csinibabák az ott látottakhoz képest.

Hát mi is üldögéltünk békésen, de 11.30-kor, mikor már az ÖSSZES utánam érkezőt behívták, még azt is aki 5 perce érkezett, hát a gyermekem előtt soha nem hangoztatott szavakkal illettem ezt az egész ellátás-rendszert.

Végül 11.50-kor kihúzták az én lottószámaimat is, és bemehettem. Ákos kinmaradt, mert már annyiszor küldték ki, hogy nem mertük feszíteni a húrt, és amúgy is csak a szívét nézik, a babát egészében nem.

A doktornő nagyon kedves, nyugodt volt. A vizsgálat elkezdése után kimaradt az a rész, amikor a doki arcát nézem, és arról próbálok leolvasni valamit. Szinte mindent mondott rögtön, amit látott, emberi nyelven, nekem, hogy értsem. És pár perc alatt már meg is volt a probléma.

Sajnos. A probléma megvolt, bár jobban örültem volna, ha 20 percig nézi, és nem talál semmit.

Már mondta is, hogy a tüdőbe vezető arteria túl szűk, egy aorta meg nagy, és az ő tapasztalatai alapján, amit én teljesen elfogadtam, mivel róla csak annyit olvastam mindenütt, hogy ő a legjobb szakember Magyarországon, ez fallot tetrológia. Ami még azt is jelenti, hogy a kamrák között sövényhiány is van.

Valahogy most nem súlytott le egyetlen mondat sem, mint a múltkor, csak vártam, hogy befejezze, mintha nem is én lennék ott.

A betegség nem élettel összeegyeztethetetlen, és gyógyítható. Sajnos csak műtéttel. 3 hét múlva pontosabbat tud mondani, de a jelenlegi helyzet szerint majd 6 és 12 hó között egyetlen műtétet kell végrehajtani a babán, amivel ezt korrigálják, és egy kis szerencsével, ugyanolyan életet fog élni, mint bármelyik másik gyerek.

Többet tudunk meg majd a következő alkalomkor, amikor már jobban látszanak a dolgok, és szívsebésszel is beszélhetünk.

Viszont eddig mindig tájékoztattak a terhességmegszakítás lehetőségéről, és most már nem. Én ennek nagyon örülök, mert a lehetőségeket mindig közlik, és ha erre nincs lehetőség ennél a betegségnél, számomra ez bíztató. Azt is mondta, hogy az előttem levő kismama ugyanezen a betegségen/szívműtéten esett át, és most babát vár, még meg is szülheti, mert erős a szíve. Azt is mondta, hogy legközelebb a férjem is jöjjön. (Úgy tűnik Nyíregyházán kívül mindenütt tudják, hogy a gyereknek apja is van.)

A vizsgálat után leültem kint, elmondtam Ákosnak mindent, és hogy azt is mondta a doktornő, hogy sosem jó, ha babát műteni kell, de ennél a betegségnél az a jó, hogy gyógyítható.

Ebbe kapaszkodtam, és valahogy csak az volt a fejemben, hogy megműtik, és kész, letudjuk, de mégis elkezdtem pityeregni. Úgy tűnik, én már így maradok. Mindenki csak nézett, pedig nem szörnyű híreket kaptam, de nem tudtam visszatartani.

Gyorsan leléptünk, és elmentünk még a Citadellához, kigyalogolni magunkból a feszültséget. Nem is értem, miért terhesen kell nekem az aljától felmászni a tetejéig, de jól kifáradtam, és jól esett.
Aztán úgy megéheztem reggel óta, hogy szörnyű dolgot tettünk; az autópálya mellett megálltunk a McD-nál. Nehezen azért sikerült normális kaját találni a menün, csirkeszárnyat és narancslevet.
Aztán irány haza. A napsütésből a ködbe, majd a sötétségbe. Nyomasztott az út megint, aludni sose tudtam kocsiban, és megengedhetetlen gondolatok támadták az agyamat egészen addig, amíg hirtelen kikapcsolt az idegrendszerem, és elaludtam.
Édes kicsi manó teljesen megörült nekünk otthon, körülbelül 2 percre, aztán már le is cserélt minket a mesekönyveire.
Megint egy hosszú nap volt, elfáradtunk, irány az ágy, hogy felkészüljünk mindenre, amit együtt le fogunk győzni.

Vérvétel , forrócsoki a mozgólépcső tövében, és minden más, ami belefér egy napba

A szokásos Ákócával "átmulatott" éjszaka után korán kellett kelni, egy újabb vizsgálat, pontosabban vérvétel, amihez semmi kedvem, de mint tudjuk ez senkit nem érdekel, és amint ezt kinyilvánítanám a védőnőnek, rögtön jönnének a megbotránkozó tekintetek, hogy milyen anya vagyok én. A válasz kicsit bonyolult lenne, ezért zárjuk le annyival, hogy "hát ilyen!".
A tény annyi, hogy az éjszakai 10 ébredés után nincs kedvem korán kelni, kimenni a -8 fokos hidegbe, és pláne nem a kórházban bohóckodni egy olyan vizsgálattal, ami elavult, és jelen pillanatban baromira nem érdekel az eredménye.
Mint tudjuk az élet nem kívánságműsor, és a társadalmi elvárások teljesítése végett pár morgással ezt le is tudtam magamban. Nagypapát felkészítettem, hogy talán délig is vigyáznia kell az unokájára, kitartás!
A reggeli tüdőbénulásos fagyhalált sikerült megúsznom, mert becsatlakoztam a házból dolgozni induló kocsikázókhoz, így hipp-hopp, már ott is voltam a kórházban.
Nekiöltöztem a csapolásnak, számítva arra, hogy leordítják a fejem, ha rám kell várni. Közben egy mogorva nővér mászkált ki-be, én meg a kabátommal és a papírjaim villámgyors előkaparásával szerencsétlenkedtem, hogy odaadjam neki, de ő az elvárásoknak megfelelően rám se tojt.
A kismamák se valami bizalomgerjesztően néztek rám, de mivel más nem maradt, tőlük kértem útbaigazítást.
Az ajtó nem volt zárva, be lehetett menni, ahol épp egy áldozat volt porondon, egy meg várakozott. Így én is beálltam a sorba. És valami hihetetlen dolog történt: kb 5 perc múlva már én következtettem. Mély csalódás volt ez nekem - ismerve a nyíregyházi egészségügyet, de a vért vevő hölgy hamar kiegyenlítette az univerzális rend megbolydulását.
Illedelmesen köszöntem, jó hangosan, hogy ő is értse.
Válasz nem jött. Háttal ült nekem, meg se fordult. Tiszta horror. Ha nem mozgott volna, bármit el tudtam volna képzelni.
Lassan közeledtem, és leültem vele szemben. Még mindig nem nézett rám, csak kereste a fiolákat.
Közben megszólaltam - a hangulat oldásának szándékával, és önmagam védelmében - , hogy a bal karomat adom, mert a másikon nem látszik a véna. Erre nagy mérgesen szembefordult velem (félre ne értsen senki, szemkontaktus még most se volt), és úgy magához húzott a görgős széken, hogy azt hittem mindjárt az ölében leszek. És akkor eltört véletlenül egy fiolát, elkezdezz mormogni, hogy neki hogy fáj a háta, és hogy nem bír mozogni.
Valamit kinyöghettem erre, de ő mérgesen csak annyit mondott, hogy "meg fogok egyszer bénulni!!!!"
Erre már én se tudtam mit szólni, nála a fegyver, inkább hallgatok, mert a végén még ledöf. Így hagytam, hogy tegyen bármit, nekem már mindegy.
Hát nem cicózott, úgy belémvágta a tűt, hogy öröm volt nézni. Szerencsére a vérem jött rendesen, legalább hamar vége. Igaz, hogy egy félóra múlva úgy sajgott a karom, hogy azt hittem, átadta nekem is a bénulást, de ez már csak hab volt a tortán.
Következő kérdéseimet már csak akkor tettem fel, amikor biztos távolban éreztem magam tőle. Bár nem is értem, miért zaklatom őt olyan kérdésekkel, hogy ugyan mikor lesz eredmény, és hova kell értemenni, mikor ő épp lebénul. Dehát ilyenek ezek a kismamák, hülyék és tapintatlanok.
És már kint is voltam a folyosón, irány időpontot kérni a tesztebédre. Igen, tesztebéd. Ez egy nagyon hasznos találmány, én is most találkoztam vele. Kedves védőnőm, aki egyébként Ákócámat félévig meg se nézte, papírjait utólag írkálja be, most az értelmetlen dolgokban nagyon buzgó. Úgy érzi, aggódnia kell a cukrom miatt. Miért is? Volt cukros a családban? Nem. Előző terhességnél volt probléma? Nem. Most van probléma? Nincs. Hát akkor mi az a nagy gond? Nem más, mint hogy Ákos nagy súllyal született. 4300grammal. (Igen, átfért valahogy) Egészséges volt? Igen.
Hát ebből a megfontolt okból merül fel a gyanú, hogy nekem terhességi cukrom lehet, ezért tesztebédre kell mennem. Kaptam egy menüsort, olyan kajákkal, amit még menzán se adtak soha, csináljam meg, egyem meg délben, és félóra múlva vérvétel. Az időpontkérésnél egy 50-60 év körüli kedves hölgy volt, aki természetesen úgy érezte, vagyunk annyira közeli kapcsolatban fél perces találkozás után, hogy tegezzen. Na nem baj, kérdi, hogy nem vagyok-e babonás, mert 13-ára van időpont. Én meg csak azon töprengtem félig hangosan, hogy hová teszem Ákócát, na erre mondja, hogy jaaaa, hát itt fogok ülni 3-ig! Már meg se kérdeztem, hogy vajh azért, mert megvárják, amíg kimegy belőlem az ebéd, és akkor vesznek vért, mikor már semmit se tudnak megállapítani belőle, vagy azt kell megnézniük, hogy rosszul leszek-e attól a förtelmes kajától, amit lenyomkodtam a torkomon. Filozofikus gondolataimat hamar félretettem, mert visszakaptam a kiskönyvemet, és a kedves hölgy gyorsan elbúcsúzott tőlem a következő szavakkal: "Na csókoltatlak", és ezzel elhúzta a kis tili-toli üvegablakát. Még viszontcsókoltatni se volt időm.
És végre jött a nap kellemes része, amikor a Müller kinyitására vártam, mert megérkezett Ákos állatkás kiszongorája, így a holtidőben beültem egy forrócsokira. Ha lúd, legyen kövér, mogyorósat kértem. Én a mogyorót ugyan nem éreztem, de a kedves személyzet, akik unottan bagóztak, és akiknek még véletlenül se ragad semmi mosoly, vidámság, kedvesség az arcára, hát rögtön feledtették velem ezt a tényt. Azt is, hogy amint megfogtam a poharat, tiszta csokis lett a kezem, de a kislány volt annyira figyelmes, hogy az ellenkező irányba forgatja a csokipacás részt, hogy legalább esztétikailag elégedett legyek.
Békésen elvettem a szórólapok közül a roppant izgalmas tartalommal megtöltött Korzó-újságot, és lapozgatni kezdtem. Éreztem én, hogy itt ezt nem illik, és egy ilyen helyen cigivel a kezemben a Cosmo-t kéne bújnom. A feszültséget viszont odáig fokoztam, hogy kinyitottam a hátsó oldalon, és elkezdtem rejtvényt fejteni. Most hogy jobban belegondolok, én az ilyen "menő" helyeken még sose láttam senkit se rejtényezni. Főleg nem a Korzó-újságban. És ráadásul könyvutalványért!

Gyors valószínűségszámítás: rejtvény+Korzó+könyutalvány= hatalmas esély a nyereményre.
Így mélázgattam, amikor már a harmadik csapat Korzó-stuff jött oda bagózni. Akkor szépen arrébbtelepedtem egy asztallal, ami már olyan szerencsés helyen volt, hogy a mozgólépcső lágy morajára kortyolgathattam a forrócsokimat, nézve a kivilágított fények mellett felfelé haladó sáros cipőket, a gazdájuk meg lefelé bámulva az én rejtényemet, arra pályázva, hogy majd ők megnyerik helyettem a könyvutalványt.
Idilli, adventre készülődő hangulatomnak a telefoncsörgés vetett véget, Ákos, hogy hazavisz. És amíg telefonbeszélgetés közben a kislány, aki olyan jól végezte a dolgát, hogy 10 forintnyi borravalóval se szándékoztam jutalmazni, odajött pakolni, én odaadtam az 500-ast a 390-es csokiért, és amíg pakolt, én meg beszéltem, marha módjára, megköszöntem, mert az angolok úgy rászoktattak erre, hogy még tán azt is megköszönném, ha pofánvágnának. A leleményes dolgozó egy percig se értette félre a dolgot, és végérvényesen eltűnt az 500-asom a zsebében, mint jól megérdemelt jutalom.
Túllendülve a problémán, felkaptam a kiszongorát, és végre hazakeveredtem.
Csend és béke, egész napos áramszünet, nagypapa és Ákóca, szétszórt papírok, szárazbab szerteszét, eltépett mesésfüzet, szőnyeg alól félig kilógó újonnan vásárolt Bogyó és Babóca 2 DVD összekarcolva, kisebb agyvérzés, és mindez röpke 2 óra alatt.
Pár órám maradt, hogy kiheverjem a történteket, aztán nagymama megérkeztével irány a fogorvos, ahol 2 fogamat mentettem meg a kihúzástól, mert a doki szerint nem fog lemenni a gennygóc (most 2 nappal utána már semmi sincs ott), aztán hazavezettem, és rákapva a dolog ízére elkezdtem morogni egy-két vezetőre...úgy látszik kezdek belejönni.
És este már nem volt más dolgunk, mint meghallgatni a vezeték nélküli csengő 36 csengőhangját egyesével Ákóca nyomkodásában, hol erősödve, hol gyengülve a kanapé körül rót végtelen körök következményeként.

De azért van még esély, doktor úr? - Hát...nagyon kicsi...

Egy nagyon nem sikerült hét után érkeztünk meg a kórházba. Igazából semmi jót nem éreztem, ahogy kellett volna, valahogy semmi sem sikerült. 10.45-re volt időpontunk, másfél órás késéssel szólítottak.

Az ajtóhoz léptem, és illedelmesen megkérdeztem, hogy az apuka bejöhet-e. Az orvos hátul ült, és rázta a fejét: NEM.

Valahogy másra nem is számítottam, pláne Nyíregyházán. Beletörődve indultam az orvosi ágy felé, hát úgy tűnik, csak enyém ez a gyerek.

Az orvos 1 perc ultrahang után ennyit kérdezett: Hány éves maga?

A válaszra nem volt reakció. Csak nézte a képernyőt, az arca komorult. Ahogy elejtett pár szót, én már tudtam, valami nincs rendben. Elkezdtek potyogni a könnyeim, de csak vártam.

Végül megszólalt: Sajnos amit látok, az nem jó.

A tarkóredő. Normális esetben 3mm alatt kell lennie. Ha magasabb az érték, nagy esély van a down-kórra.

A szám villámcsapásként súlytott le rám: 5,6. Ez azt jelenti, hogy valami ödéma van hátul a nyakától a gerinc közepéig.

Nem tudtam visszafogni magam, zokogni kezdtem. Még mondott valamit, hogy vérvétel esetleg, meg Debrecenbe kell menni Genetikára, és hogy ez sűrgős.

Én csak zokogtam, nem tudtam szinte megszólalni se a könnyektől, végül még mindig az asztalon fekve csak annyit tudtam kinyögni végső kapaszkodást keresve, hogy esély azért van-e még arra, hogy egészséges.

A válasz szörnyű volt: Nagyon kicsi.

És ott volt a babó a képernyőn, ugyanolyan kis cuki fejecskével, mint Ákócáé volt anno, és olyan kis szép volt, és ott volt az a tarkóredő...

Közben az asszisztens megkérdezte, behívja-e a férjemet, de nem válaszoltam. Oly mindegy volt, mindjárt kint vagyok az ajtón, és ezen senki nem tud segíteni. Az orvos mondta, hogy mivel hosszú hétvége jön, az lenne a legjobb, ha még ma átmennénk Debrecenbe, és menjünk most azonnal.

Debrecen. Úgy látszik, ha nem magamtól választom, akkor küldenek.

Kiléptem az ajtón, és a sok várakozó boldog kismama között szerencsére Ákos volt hozzám a legközelebb. Én még mindig csak bőgtem, rázkódva a sírástól mondtam neki, mi történt, és ő csak nyugtatgatott, hogy nem lesz baj.

 Gondolkozni se tudtunk, először hazamentünk, mert Ákos is kész volt, megivott egy kávét, aztán indultunk Debrecenbe. Én végigbőgtem az utat, szólni se tudtunk egymáshoz. Lepergett mindenféle a szemem előtt, amit inkább le se írok.

Debrecenben a Klinikára érve látom, hogy uh 2.30-ig van, genetikai tanácsadás meg 2-ig. Hát akkor épp 2.20 volt, nem sok remény, de engem már az se érdekelt volna, ha az egész részleg lett volna zárva, nekem beszélnem kellett valakivel. Bekopogtam a genetikai tanácsadáshoz, akik már 2-kor befejezték a rendelést. Egy nőnek mondtam, hogy ne haragudjon, nem tudom hova kellene mennem, most küldtek át Nyiregyről. (közben hátul beszólt vki, hogy hát már sehova). Lényeg, hogy a nő nagyon megértő volt, és átkísért az uh-ra, ott is nagyon kedvesek voltak, és mivel már senki se volt, hát azonnal megnéztek. Az arcok megint szánakozóak voltak, de az itteni gép 4.9mm-t mért az 5.6 helyett. Viszont még ez is nagyon magas.

 Ekkor visszaküldtek a genetikára (pár ajtó arrébb), ez a nő meg futkározott, hogy keressen nekem dokit, mert már nem volt rendelés. Be is hívtak egy percen belül, és felvették az adatokat, majd megjelent egy adjunktus, Dr. K. Tamás, aki kezet fogott velem, leült, és nagyon humánus módon elmondott mindent. 10%, hogy down-kóros, 30% hogy súlyos szívbeteg, és 50%, hogy egészséges. Én szerintem magamnál se voltam,mikor mondja, hogy milyen vizsgálatot kéne csinálni, meg hogy magzatvíz, meg mintavétel, meg méhlepény, és az kimutatná, hogy down-kór vagy sem. Ezt keddenként szokták csinálni, igaz, hogy ünnep lesz, de megcsinálják nekem kedden, egy hét múlva megvan az eredmény. Később utánaolvastam, ez a chorionboholy-mintavétel. Még ilyen korán nem lehet magzatvízből mintát venni, így a méhlepény széléből vesznek. Nagyjából 100%-ra megmondja, hogy van-e durva kromoszóma-rendellenesség, vagy nincs. Ez down-kór, Edward-szindróma, meg még valami, de már az agyam televolt.

A vetélési arány 1%.

Mondtam a dokinak, hogy nem tudom most hirtelen, mert megbolondulok, ha egészséges, én meg elvetélek emiatt. Teljesen nyugodtan mondta, hogy ebben az 1%-ban benne vannak azok is, akik amúgy is elvetélnének, ezért nem biztos, hogy van egyáltalán 1%, de szerinte nincs kockázat. Megkérdeztem, ha ő lenne terhes, megcsináltatná-e magán. Azt mondta, igen. Tudom, hogy ez nem mérvadó, de akkor ez is számított.

Én csak néztem magam elé a vörösre sírt szemeimmel, ők meg rám. Aztán mikor már meg tudtam szólalni, kérdem, hogy akkor most mi a következő lépés? Erre azt mondta a doki, hogy az én döntésemre várnak, és ő megcsinálja nekem ezt a vizsgálatot MOST. Teljesen lefagytam. Nem tudom, mi vitte rá, hogy rendelési időn és soron kívül megcsinálja nekem.

Megkérdeztem Ákost is, hogy mi legyen, azt mondta, csináljuk. Olyan gyorsan pörögtek az események, és gyorsan kellett dönteni, különben várhatunk jövő hétig, így igent mondtam.

Visszakísértek oda, ahol az uh volt, és kb 5 percen belül már el is kezdte a doki.

Lefertőtlenítették a hasamat, és ultrahangon végig figyelemmel kísérték, ami bent történik. Egy tűt szúrt a méhembe hasfalon keresztül, egészen pontosan a méhlepény szélébe. Onnan vette a mintát.

Nem mondom, hogy nem fájt, de nem volt egy kibírhatatlan dolog, és kb 5 perc alatt kész is volt. Utána felémfordította a monitort, és mutatta, hogy a baba jól van, nem lett semmi baja. Aztán kint kellett ülnöm 10 percet pihenni, és aztán fel a 2-ra (volt lift) az anti-D injekcióért, mert RH negatív vagyok.

Hát az injekciót egy Ursula nővér típusú hölgy adta be, ami majdnem úgy fájt, mint a vizsgálat.

10 nap múlva kellett visszamennem az eredményért.

A következő napokban rengeteget pihentem, nagyon féltem a vetéléstől. Fájdolgált is a pocim olyan 3 napig. Ez pont a hosszú hétvége volt, így Ákos és anyukám rengeteget segítettek, nekem más dolgom nem volt, csak pihenni, ők emelgették Ákócát, aki már 10 kiló, Ákos lefektette minden este, és éjszaka kelt hozzá, ahányszor csak kellett.

Végül abbamaradt a hasfájás, és kezdtem megnyugodni vetélés terén, hogy már ebből baj nem lesz.

De a többi...Nem is tudom most összefoglalni, amin keresztülmentünk, talán majd apránként kijön belőlem. Az eslő napokban csak sírni tudtam. Sírva keltem, sírva feküdtem.

Mindent elolvastam a neten, MINDENT. De bíztató alig volt. 90%-ban down-os babák lettek, persze lehet, csak azok írtak. Már 3,5-ös tarkóredővel down-os lett. Aztán találtam 1-2 bíztatót is, akiknek összement ez a redő, vagy egészséges babájuk született.

Szörnyű gondolatok jártak a fejemben.

Mi van, ha mégis...A doki azt mondta, megszakíttathatom a terhességet. Azt nem közölte, hogy ilyenkor meg kell szülni, és vajúdni vele. Minden átfutott az agyamon, és a legtöbbet az, hogy képtelen vagyok eltemetni a gyerekemet, képtelen vagyok rengeteg szívműtéten szenvedni látni őt, aztán végleg koporsóba tenni. Azt hittem belebolondulok a gondolataimba.

És a terhességmegszakítás. Milyen egyszerűnek tűnik. Eltűnik minden, mintha nem is lett volna, és fél év múlva, már várhatjuk az egészséges babánkat. Ez a legjobb mindenkinek. Legjobb? Vagy a legegyszerűbb...

De arról senki nem beszél, hogy mit élek majd át akkor, amikor ahelyett, hogy a babámat ösztönszerűen minél tovább szeretném bent tartani, mert neki ez a jó, és mégis beindulnak a fájások, és én kinyomom őt akár 1-2 napos vajúdás után a biztos halálba? Nem egy pillanat döntése, hogy ne fogjam fel. Hosszú órákon át közreműködök abban, hogy a biztonságból végleg eltávozzon.

Erről senki nem beszélt.

És én csak sírtam, sírtam és imádkoztam. Néha egy-két napra teljes nyugalom szállt meg, akkor úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Volt olyan reggel, hogy teljes boldogsággal ébredtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy itt egy kis babó. Aztán megint pánikroham jött rám, és alig vártam, hogy ne egyedül legyek itthon Ákócával, mert szédülök, hányingerem van, fázok, izzadok, nem kapok levegőt.

Ezek az érzések váltakoztak. És egyik nap valami furát éreztem. A 14.hétben vagyok, nem lehetett az. Aztán megint, és megint.

Ugyanaz, mikor először éreztem meg Ákost a 18. héten. Egyre erősebben. Akkor már tudtam, bár alig hittem, de a babó volt az. Aztán a következő nap mégintenzívebben, ütött-vágott, ami iszonyatosan csiklandozott, mintha egy kis pillangó akart volna kitörni. És ettől az érzéstől olyan boldogság áradt szét bennem, hogy elfelejtettem mindent minimum másnap reggelig. Azt hiszem, seggbe akart engem rúgni, hogy anya, kapd már össze magad. Egyre biztosabb voltam benne, hogy jól van, de abban is, hogyha mégse, akkor valahogy túléljük együtt.

Az utolsó napokban nyugodt voltam. Vasárnap szinte vártam, hogy láthassam megint a babám, és abban reménykedtem, hátha összement ez a tarkóredő. Aztán eljött a hétfő.

Reggel fél 5-kor ébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. 6 után elindultunk Debrecenbe. Fél 8-ra ott voltunk, de a Genetikán csak 9-től volt rendelés. Viszont addig behívtak ultrahangra.

A babó kora reggeltől tombolt bennem. Valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen erős és bolond bogyó csakis fiú lehet, de ez érdekelt a legkevésbé ott.

A tarkóredő nem ment össze. Viszont nem is nőtt. De a babó nőtt. És a tarkóredőn kívül minden tökéletesnek tűnik. Csak azt nézték, amit a down-kór befolyásolhat: orrcsont, combcsont, fej mérete, szemek állása, fülek, ujjacskák és a szív. Minden rendben volt. Én csak néztem őt a képernyőn, ahogy bohóckodik, és már olyan kifejlett volt, minden kis porcikája megvolt, és akkor a szájához kapta a kezecskéit, és elkezdte szopni az ujját. Mindezt olyan aranyosan csinálta, hogy még az ultrahangos is elnevette magát. Hát hogy lehetne egy ilyen babát idő előtt megszülni?

Képet elfelejtettem kérni, nagyon ideges voltam, mondták, hogy nem látnak semmi rosszat a tarkóredőn kívül, de ők nem tudják a kromoszóma-vizsgálat eredményét, várnom kell a Genetikára.

Innen kezdődött a pokol. 9 előtt megkezdték a rendelést. És hívták be egyesével a kismamákat. Mi másodjára érkeztünk, de soha nem az én nevemet mondták. Már vagy 15-en lementek előttem, és én kezdtem teljesen kikészülni, de Ákos rámszólt, hogy ne hagyjam el magam. Aztán elment wc-re, és én elkezdtem pityeregni. Mikor visszajött, csak dühöngtem, hogy én mostmár bekopogok, mert mindenkit előttünk hívnak, és sokakat csak azért hívnak be, mert elmúlt 35, és nincs is semmi baja. Azt hiszem, ekkor éveket öregedtünk, és már a kiborulás szélén álltam, mikor végre mondták a nevemet.

Felpattantunk, és mentünk. Egy 35 körüli doki volt, nem tudom kicsoda, ő nem mutatkozott be, de azért normális volt. Leültünk. Az arca gondterhelt volt. Ekkor mindketten megzuhantunk, és a legrosszabbra gondoltunk. Némán hallgattuk amit mond. Azzal kezdte, hogy hát a tarkóredő  sajnos ugyanakkora, itt kb 2-3 mondatnyi blablát hallottam, aztán ezt a mondatot: "a kromoszóma-vizsgálat eredménye jó lett".

Itt lefagytam. Mi van? Meg is állítottam: Tessék???

Aztán folytatta, hogy hát igen, nincs semmi komoly kromoszóma-elváltozás, tehát a Down-kórt teljesen kizárhatjuk, és még más kromoszómarendellenességből származó betegséget is. És folytatta tovább. Mi azt hiszem itt maradtunk, aztán nagysokára tudtuk csak felvenni a ritmust megint.

Amit mondani akart, hogy a magas tarkóredőnél gyakori a súlyos szívbetegség, de szerinte olyan nagyon súlyos nem lehet, ha egyáltalán van, mert azt már látni szokták, és semmi eltérést nem találtak most, de mennünk kell Bp-re magzati szív-ultrahangra, ott jobb eszközök vannak.

Félig fejbeütve mentünk ki, és hiába lebegett ott a szívbetegség kockázata, mérhetetlenül boldogok voltunk.

A "kicsi esély"-ből a "nem down-kóros"-ig jutottunk, és csak arra gondoltunk, hogy mostmár minden rendben lesz.  Hát mégsem felejtett el minket a Jóisten.

Gyors telefonok az értünk aggódóknak, anyukám végre kisírhatta magát örömében, eddig tartotta bent, nehogy elkeserítsen.

Még kint várnunk kellett, hogy Dr. K. Tamás is megnézze a leletet, hogy mikor jöjjünk vissza. Ő azt mondta, ráér akkor, amikor megvan a szív-uh eredménye, nem kell jövő héten menni megint. Vele sajnos nem tudtunk személyesen beszélni, mert nagyon elfoglalt volt, és ma máshol rendelt, de nagyon hálásak vagyunk neki is mindenért. Mikor a kontroll időpontját beszéltük meg, a doki megkérdezte, hogy az uh-n mondták-e a baba nemét. Mondtam, hogy nem, de szeretnénk tudni, ugyanis ott állt a papíron a babó kromoszómája: XY.

Kisfiú! :)

Mindketten felnevettünk örömünkben, bár azt hiszem, ugyanígy reagáltunk volna a kislányra is.

Tudom, hogy vannak még vizsgálatok előttünk, de azt is tudom és érzem, hogy minden rendben lesz ezzel a kicsi fiúcskával, és a Jóisten is velünk lesz, volt, van.

Nagyon várunk, kicsi mókus.