„Mert lett egy Fia!”

 

Főiskolás éveim alatt a hitoktató szakon tanítottak sok mindent, és tanultam sok mindent. De teljes mértékben azt, hogy mit is kezdünk a megtanult tananyaggal, hogyan használjuk, hogyan formálódik a gondolatmenetünk, hogyan formálódunk mi magunk, hogyan formál minket az Isten, azt nem tudhattuk se akkor, se most.

Feltettünk ezer kérdést, volt ezer válasz. Néha könnyebbek, néha nehezebbek. Volt, ami egyértelmű volt, aztán kiderült, hogy mégsem. Volt aki gondolkozás nélkül „tudta” a válaszokat. Én mindig sokáig „rágtam” magamban őket.

Azóta eltelt 20 év, a kérdések mégsem fogynak. Talán csak mások.

Múlt tavasszal az akkor 10 éves fiam feltett nekem egyet. Nem is egyet, napi 5ezret, de ha én nem tudtam, átirányítottam az apjához. Ha ő sem, akkor még mindig ott volt a google, válasz letudva.

Szívesen olvasta a gyerekbiblia történeteit, és feltűnt neki, hogy az Ószövetségben milyen sokszor előfordul a „szemet szemért” elv, ezzel szemben az Újszövetség történetei mások. És egyszer megkérdezte:

„Anya, miért volt olyan kegyetlen az Isten az Ószövetségben, és miért más az Újszövetségben?”

Na ez olyan kérdés volt, amit nem akartam letudni egy szóval…se egy mondattal. Olyan kérdés volt, ami sok gondolatot indított el bennem, és egy hosszú beszélgetés kezdő felvetése is lehetett volna. Ránéztem a fiamra, és azt mondtam neki, hogy adjon pár percet, mert nem szeretném elkapkodni a választ.

A pár perc vagy nagyon gyorsan letelt, vagy nem is adott pár percet. Hirtelen felderült tekintettel újra megszólalt:

„Én rájöttem! Szerintem azért, mert az Ószövetségben még nem volt Fia!”

Döbbenten néztem rá, ő pedig folytatta, azt hitte nem értem:

„ Lett egy fia!”

Igen…értem…s közben ezer gondolat futott végig az agyamon. Hogy milyen szülőnek lenni, milyen egy gyermek az ember életében, mennyi mindent megváltoztat bennünk, el is mosolyodtam, hogy mennyi csínytevés is kapcsolódik hozzá, mennyi könny és mennyi mosoly, és mennyire túlcsorduló Szeretet.

Egy gyermek…egy fiú…. aki megváltoztat mindent. Egy fiú, aki a Szeretetet hozta a Földre.

 A FIÚ.

Nem is akartam tovább boncolgatni a kérdést. Úgysem tudtam volna neki jobb választ adni. Összefoglalta ő 10 évesen egy rövidke mondatban.

„…mert lett egy fia.”

 Mert lett A Fiú!

"Egy" köszönöm

  Néha rám tör a saját magam elszámoltatása. Miért vagyok, mit csinálok, csinálok-e valamit, van-e értelme az életemnek, stb, stb, nagyon jó kis önmarcangoló esti program, ha alszanak a gyerekek. Általában arra jutok, hogy remélhetőleg van valami minimális hasznom, de úgyse jövök rá soha, hogy mi.

  Egy ilyen remek önkínzó programomat rontotta el pár éve a férjem, aki emlékeztetett valamire, miután kijelentettem, hogy teljesen feleslegesen szívom a levegőt.

  14 évvel ezelőtt történt, és teljesen törlődött az én kis túlterhelt agyamból. 

  14 éve 2 évet hitoktattam-kántorizáltam friss diplomával azon a helyen. Futkároztam gyalog az egymástól messzire eső iskolák, óvodák között. Kaptam ott hideget-meleget. Az időjárástól is, no meg lelkileg is.

Elindítottam egy gyülekezeti újságot (hihetetlen így utólag), aminek nagy részét én raktam össze, néha pedig megkértünk 1-1 gyülekezeti tagot, hogy írjon valamit. 

Egyik alkalommal egy idős párt szerettünk volna meggyőzni, de nem merték vállalni, mert állításuk szerint nem tudnak úgy fogalmazni. Ilyen pitiáner dolgokon nem akadunk fenn, semmi gond....elmentem hozzájuk, leültettek, örültek nekem, én meg csak hallgattam hosszan a történeteket, ide-oda cikáztak a gondolataik, jegyzeteltem, majd összeraktam, megírtam helyettük, azt, ami kikívánkozott belőlük. Hogy mennyire sikeresen raktam össze a lényeget, azt csak később tudtam meg, addig agyaltam, hogy vajon így szerették volna, vagy valami kimaradt. 

  2 év elteltével másfelé vezetett az utam.

  Az utolsó közös istentiszteletről jöttünk ki, ahol sokan elköszöntek tőlem. Az ajtóban álltam, mikor ez az öreg bácsi a kerekesszékével nehézkesen kigurult. Az egyik lába amputálva volt, én soha nem láttam őt másképp, csak ülve. Nem is beszélgettünk mi sokat, csak amennyit egy huszonéves "zöldfülű" tud mondani, ráadásul a bácsi nem egy barátkozós fajta volt, kicsit tartottam is tőle.

Akkor észrevettem, hogy felém veszi az irányt. Szokta nyújtani a kezét egy kézfogásra, gondoltam el akar köszönni ő is, már ha most vagyok itt utoljára. De hiába vártam a kezét, mert egyáltalán nem felém nyújtotta, hanem valami furcsa erőlködésbe kezdett, én meg nem is tudtam hirtelen, hogy mit szeretne.

  Nem hagyta a feleségének se, hogy segítsen, két kezével belekapaszkodott a kerekesszékbe, és minden erejével, feltolta magát. Én dermedten néztem, amikor azon az egy lábán, amit soha nem használt, megállt, imbolygott, de azt is láttam rajta, hogy most aztán nem szeretné, ha bárki segítene neki. A következő pillanatban a kezét felém nyújtotta, a szemembe nézett, és egy erős kézfogás mellett annyit mondott: Köszönöm!

  Hogy mit mondott még, vagy a felesége mit tett hozzá, nem emlékszem, de hamar visszahuppant a székbe, én meg a döbbenettől csak néztem, ahogy tovább mennek. 

  Elköszöntünk, és gondolkozni nem is volt időm, mert közben a többiek haladtak kifelé.

  Még most is elgondolkozok, hogy mégis mit tudtam én adni neki 24 évesen, hogy ő fél lábával is, de felállva köszönje meg nekem.... 

Ezzel együtt magasra tette a mércét, mert ugyan milyen elismerésért tudok még küzdeni, ha a pályám elején megkaptam a legnagyobbat?