2011. november 28., hétfő

Magzati szívultrahang...

Hazafelé tartva egyre sötétebb lett, de valahogy belül semmi sem változott. Ugyanazok az érzések, és egyre inkább ezeknek az elfojtása. Egyre inkább úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak ezeket a gondolatokat, és legjobb lenne eltávolítani magamtól. Amin most nem segíthetek, azon minek aggódjak? Amiért pedig később tehetek valamit, azért nem aggódnom kell, hanem megtenni, amit tudunk.
"Minden napnak elég a maga baja."- ahogy a Biblia is mondja.

Reggel 6.30-kor indultunk Budapestre (SOTE I.). Sötét volt még, aztán köd. Majd napsütés. Három hetet kibírtam aggódás nélkül, de ezt az utat már nem. És ezen nem változtatott se a sötét, se a köd, de még a napfény sem.
9-kor már parkolót kerestünk a Baross utcában, ahol elméletileg az 5 szám alatt van egy parkolóház. Valahogy bolyongásba kezdtünk körülötte, sehogyse stimmelt a dolog. Amíg Ákos szabálytalanul próbált kikanyarodni a behajtani tilos táblánál, és jelbeszéddel lekommunikálta egy sofőrrel, hogy engedjen be minket, én nem voltam olyan idegállapotban, hogy ott szenvedjünk, kiszálltam, és elkaptam a parkolóház alatt működő benzikút egyik alkalmazottját. Kiderült, hogy tényleg a parkolóház mellett vagyunk, de az egészet kibérelte valami cég, és csak egy emelet maradt, de ahhoz is bérlet kell.
Na de nem veszett el minden, köszönhetően a magyarországi korrupciónak, fusiban leparkolhattunk a benzinkútjuknál az utcai ár majdnem feléért, ráadásul fedett helyen.
Innen 5-10 perc séta volt a SOTE I., ahol szintén köszönés nélkül irányítják útba a szerencsétlen vidéki marhát. 10 órára volt időpontunk, mi már ott gubbasztottunk 9.20-kor.
1-2 kismama vidáman cseverészett, mások nyugiban ültek, pityeregni senki sem pityergett, viszont megállapíthatom, hogy a debreceni és nyíregyházi kismamák csinibabák az ott látottakhoz képest.
Hát mi is üldögéltünk békésen, de 11.30-kor, mikor már az ÖSSZES utánam érkezőt behívták, még azt is aki 5 perce érkezett, hát a gyermekem előtt soha nem hangoztatott szavakkal illettem ezt az egész ellátás-rendszert.
Végül 11.50-kor kihúzták az én lottószámaimat is, és bemehettem. Ákos kinmaradt, mert már annyiszor küldték ki, hogy nem mertük feszíteni a húrt, és amúgy is csak a szívét nézik, a babát egészében nem.
A doktornő nagyon kedves, nyugodt volt. A vizsgálat elkezdése után kimaradt az a rész, amikor a doki arcát nézem, és arról próbálok leolvasni valamit. Szinte mindent mondott rögtön, amit látott, emberi nyelven, nekem, hogy értsem. És pár perc alatt már meg is volt a probléma.
Sajnos. A probléma megvolt, bár jobban örültem volna, ha 20 percig nézi, és nem talál semmit.
Már mondta is, hogy a tüdőbe vezető arteria túl szűk, egy aorta meg nagy, és az ő tapasztalatai alapján, amit én teljesen elfogadtam, mivel róla csak annyit olvastam mindenütt, hogy ő a legjobb szakember Magyarországon, ez fallot tetrológia. Ami még azt is jelenti, hogy a kamrák között sövényhiány is van.
Valahogy most nem súlytott le egyetlen mondat sem, mint a múltkor, csak vártam, hogy befejezze, mintha nem is én lennék ott.
A betegség nem élettel összeegyeztethetetlen, és gyógyítható. Sajnos csak műtéttel. 3 hét múlva pontosabbat tud mondani, de a jelenlegi helyzet szerint majd 6 és 12 hó között egyetlen műtétet kell végrehajtani a babán, amivel ezt korrigálják, és egy kis szerencsével, ugyanolyan életet fog élni, mint bármelyik másik gyerek.
Többet tudunk meg majd a következő alkalomkor, amikor már jobban látszanak a dolgok, és szívsebésszel is beszélhetünk.
Viszont eddig mindig tájékoztattak a terhességmegszakítás lehetőségéről, és most már nem. Én ennek nagyon örülök, mert a lehetőségeket mindig közlik, és ha erre nincs lehetőség ennél a betegségnél, számomra ez bíztató. Azt is mondta, hogy az előttem levő kismama ugyanezen a betegségen/szívműtéten esett át, és most babát vár, még meg is szülheti, mert erős a szíve. Azt is mondta, hogy legközelebb a férjem is jöjjön. (Úgy tűnik Nyíregyházán kívül mindenütt tudják, hogy a gyereknek apja is van.)
A vizsgálat után leültem kint, elmondtam Ákosnak mindent, és hogy azt is mondta a doktornő, hogy sosem jó, ha babát műteni kell, de ennél a betegségnél az a jó, hogy gyógyítható.
Ebbe kapaszkodtam, és valahogy csak az volt a fejemben, hogy megműtik, és kész, letudjuk, de mégis elkezdtem pityeregni. Úgy tűnik, én már így maradok. Mindenki csak nézett, pedig nem szörnyű híreket kaptam, de nem tudtam visszatartani.
Gyorsan leléptünk, és elmentünk még a Citadellához, kigyalogolni magunkból a feszültséget. Nem is értem, miért terhesen kell nekem az aljától felmászni a tetejéig, de jól kifáradtam, és jól esett.
Aztán úgy megéheztem reggel óta, hogy szörnyű dolgot tettünk; az autópálya mellett megálltunk a McD-nál. Nehezen azért sikerült normális kaját találni a menün, csirkeszárnyat és narancslevet.
Aztán irány haza. A napsütésből a ködbe, majd a sötétségbe. Nyomasztott az út megint, aludni sose tudtam kocsiban, és megengedhetetlen gondolatok támadták az agyamat egészen addig, amíg hirtelen kikapcsolt az idegrendszerem, és elaludtam.
Édes kicsi manó teljesen megörült nekünk otthon, körülbelül 2 percre, aztán már le is cserélt minket a mesekönyveire.
Megint egy hosszú nap volt, elfáradtunk, irány az ágy, hogy felkészüljünk mindenre, amit együtt le fogunk győzni.


Nincsenek megjegyzések: